Érkezés

Már utazásunkat is életre szóló kalandok övezték, bár ezek nem mindegyike mondható felhőtlenül kellemesnek. Tekintettel arra a tényre, hogy csak a repülőút 18 órát vett igényben, kétszer kellett átszállnunk és azt, hogy 8 óra az időeltolódás Las Cruces és Budapest között, némileg megviselt minket, de gyorsan kihevertük már :)

A Budapest-Frankfurt reláción csak Gábor tűnt gyanúsnak az ellenőrzéskor, de a frankfurti reptéren már az én kabátomból is szövetmintát kellett venni, ugyanis csipogott az övem. Talán egy 1 dináros is a farzsebemben maradt, de ez biztosan egy gonosz stewardess tette bele az utazás elején ;) A másfél órás átszállási idő miatt igencsak szednünk kellett a lábunkat, de szerencsére elértük a dallasi gépet - volt segítségünk...

Azt mondják, hogy egy hosszú repülőút sok dologra megtanítja az embert. Engem például sikerült az önkontrollra képeznie, bár további fél óra elegendő lett volna ahhoz, hogy az egész úton síró, hisztériázó, bömbölő és visító kiskorúakat lederiváljam, de úgy, hogy azt a kedves szülők se tudják visszaintegrálni... Egyszer sikerült elaludnom egy iszonyatosan rossz filmen, de fél óra után sajnos felébredt az egyik fiatalember és közölte szüleivel, hogy "noooo,noooo,noooo". Szerintem élvezte. Én nem.

Dallasban aztán végre amerikai földet értünk. A Ewingok városában volt mit látnunk, ha csak fentről is. A sivatag közepéből az ég felé kúszó felhőkarcolók, a Szabadka alapterületével vetekedő reptéri betontenger, a terminálok közt az utasokat percekig szállító reptéri vasút és a fogadó immigration officerek összsúlya már adott egy első benyomást az amerikai méretekről, de erről majd még később lesz szó. Ja, és az én officeremet Martin Lópeznak hívták :)
Elkövettem azt a hibát azonban, hogy nem ettem meg az anyu által csomagolt szalámis szendvicset. Így be kellett a vámon jelentenem, hogy van nálam étel. Meg csoki. A problémát bizony a szendvics okozta, és emiatt a vámvizsgálaton át kellett esnem. Kishíján a sejhajomat is átvilágították, majd a csomag kibontása után megtalálták a titkos szendvicseket. Ekkor jutott eszembe, hogy a gond a szalámi lehet. Gumikesztyűs kezükkel, gyanúval övezve kinyitották a szendvicseket. Meglepetésükre azonban a szendvicsben nem volt szalámi. Én álltam szétvetett kézzel, és csak ennyit mondtam: "Ott kell lennie." Angolul. Szívem a torkomban, éreztem, ahogyan szempárok tucatjai és távolsági ultraprecíziós géppuskák hada szegeződik rám, mint potenciális szalámicsempészre, de ekkor...

A kis huncut a sajt alá szorult. Tiszta lettem. Mosoly ült ki a vámos arcára. Beengedtek az országba!

Az El Paso-i gép elérése gyerekjáték volt. Helyet az ablak mellé kértünk, nem bántuk meg. Bár a napkeltével indultunk Budapestről, 15-16 órával később napnyugtával landoltunk, a következő látványok feledtették velünk minden addigi fáradtságunkat:

Harmadrendű közlekedési csomópontocska Dallasban

 Végtelen texasi szántóföldek... a kis fehér foltok olajkutak

 Gyorsan változik a táj...

 ...és gyönyörű!

Sivatagi gigantikus vakondtúrás :)

Rövid reptéri bóklászás után végül megtaláltuk azt a kedves bácsikát, aki elvitt minket Las Crucesba, és együtt utaztunk egy mexikói és egy mauritiusi (!) lánnyal. Gondolom sejthető az arckifejezése, amikor megemlítettem szüleim látogatását mauritiusban :)

Talán túl könnyen is ment a szobák átvétele, de azóta beigazolódott, hogy itt gyakorlatilag minden könnyen megy, és minden hülyebiztosan van leírva. Gyakorlatilag az ősember is tudna tájékozódni, feltéve, ha tudja, mennyi egy gallon...

Hát, igen... azért a mértékegységek átváltásával még hellyel-közzel akadnak gondok. Már nem sok, hisz az esti bevásárlás után (ahol a hipermarket kb 5x akkora volt, mint a Budapesti Tesco - az összes együtt) már a fél gallon narancslé, a 11.2 fl oz mennyiségű Santa Fe sörital és 0.75 lb bacon elfogyasztása után kezdtünk azért belejönni :)
Néhány érdekesség a boltból:

• sokan annyira kövérek már, hogy a bejáratnál kosárral felszerelt villanyautók vannak azok számára, akik alig tudnak járni súlyukból kifolyólag
• az alkoholos italok a számlán külön szerepelnek
• amennyiben több ember vásárol, mindenkitől elkérik a személyit. Ebből pl én arra következtetek, hogy ha gyerek van veled, nem vehetsz sört magadnak
• az eladó egy indián-amerikai volt, aki vidáman mesélte nekünk a New Mexico-i címer jelentését. Megígértük, hogy Wikipedián megnézzük mi is, csak nagyon lassú a net...

Kísérőnk és segítőnk Celina. Egy 20 éves hiperaktív leányzó, aki egy Juárez-i rendszámú manuális váltós (!!) autót vezet, nagyjából úgy, mint Damon Hill. Kicsit elveszett, kicsit furcsa és kicsit hiperaktív, de azért segítőkész és jószándékú, fuvaroz minket a városban ide-oda, hozott nekünk rengeteg hasznos dolgot a szállásra és nem mellesleg igen jókat el lehet vele társalogni.
Megismertünk még nagyon sok szomszédot is a környékről, de jövő héten tán lesz valami welcome party, akkor már lesz egy átfogóbb képünk, talán.
Annak reményében bújtunk vetett ágyunkba, hogy reggelre kipihenten ébredünk, és feldolgozzuk mindazt, amit az Egyesült Államokban töltött pár óra tömény behatás gyakorolt ránk. Hát, nem sikerült :)