Californication 3-4/11

Day 3

Persze Vegast nem lehet csak úgy otthagyni...

Másnap reggel még elslattyogtunk a negyvenet már felülről súroló forróságban a Strip-ig, hogy a kötelező szuvenírvásárlást és a nappali képek készítését megejtsük. Bár csak egy órácskára terveztük a sétát, egyszerűen olyan mértékben szaladt utánunk az információ, látnivaló és meglepetés, hogy egy-egy kitérővel megtoldva is vagy három órát bolyongtunk a légkondicionált hotelok, kaszinók és ajándékboltok dzsungelében.

Apropó dzsungel: az első látnivaló már az első sarkon szembe jött velünk... azaz inkább csak állt, és nézett ránk büszke szemekkel: az MGM 15 méter magas aranyoroszlánja...

MGM Grand

A dolog érdekessége az volt, hogy bár az egész hotel felújítás alatt áll, az oroszlánt sikerült úgy körbevenni a darukkal, hogy a biztonság kedvéért mindenhonnan látható is legyen :)

Ami este csillog és villog, az nappal a szivárvány színeiben úszik. Délben a Strip legalább annyira forgalmas, mint éjszaka, de most nem egy ötmérföldes karácsonyfára, hanem egy 18+ IKEA játszóházra hasonlít. A hullámvasút most is jár a New York - New York körül:

Na, ezen a képen minden van, ami amerikai... :)

... az Excalibur tornyai most pont úgy néznek ki, mintha a homokvárat építettek volna White Sands dűnéiből:

A hercegnőt meg kiszabadítottam a legmagasabb toronyból a sárkány karmaiból stb.

... és csak játék, játék, játék...

$14... egy vagyont lehet vele nyerni gyerekek, csak kell hozzá egy cinkelt kocka

Fagyi nélkül pedig egy tapottat sem! A morci biztonsági őr már nem bírta nézni, ahogyan a fényképezőgéppel szenvedünk, miközben magunkat próbáltuk lencsevégre kapni, és egy egyértelmű kézmozdulattal jelezte, hogy majd ő fényképez. Szó nélkül meg is nyomta a gombot, és szó nélkül vissza is adta a gépet, mielőtt szó nélkül továbbállt. Nem volt egy mindennapi jelenség, de legalább a pillanatot megörökítettük, miközben életünk nagy valószínűséggel legdrágább és legkiadósabb fagylajtját majszoltuk:

... és még pad is van, ha elfáradtál a vásárlásban :)

Én szereztem két új barátot:

Szuperhősök...

A kollégák ezért a képért fejenként 1 dollárt kértek. Mert ugye itt semmi sincs ingyen... én megoldottam a keleti kérdést, kaptak összesen egyet, oszt majd elfelezik. Ahhoz képest, hogy előző este még ingyen voltak a képek hasonló megasztárokkal, e köztes megoldás tűnt jónak.

Hogy leharapták-e egymás fejét azért az egydolláros bankjegyért, nem derült ki a kirándulás végéig...

Vetettünk még egy pillantást a Strip-re:

Vagy a híd volt ferde, vagy én... meleg volt, az biztos :)

... és már autóban is ültünk. Eltartott, mire kikecmeregtünk a városból, aminek nem örültem túlzottan: hosszú út állt még előttünk. Estére a Yosemite nemzeti parkban vártak már minket. Köztünk állt még a sivatag, Death Valley és a Sierra Nevada. Pamela szerintem már előre sírt, mi vár rá...

Hogy pontosan milyen út is vezet Californiába Las Vegasból? Ilyen:

Hosszú, egyenes, és a forgalma a Szabadka-Zenta vasútvonaléval vetekszik. Csak itt nincs sínbusz...

A Death Valley nemzeti parknak nem hiába adták ezt a nevet: Halálvölgy. A park egy személyben magáénak tudhatja Észak-Amerika legmélyebb, legszárazabb és legmelegebb pontjának titulusát. -86 méteres mélységben, évi átlag 50mm csapadékmennyiségével már önmagában is ijesztően hat, az pedig egyértelműen a természet humorérzékének tudható be, hogy az ún. "folytonos", Alaszka és Hawai'i nélküli Egyesült Államok legmagasabb pontja alig 130 kilométernyire magasodik a táj fölé. Hogy mennyire meleg? A Földön a történelem eddigi legmagasabb hőmérsékletét Líbiában mérték 90 évvel ezelőtt: 58.7 Celsius fokot. A Death Valley-ben mért rekord 1, azaz EGY fokkal marad el ettől, az átlagos nappali csúcshőmérséklet pedig 47 Celsius. Ennyire meleg:

Bemutatom a világ első női sejkjét

A táj bámulatos és egyben rettenetesen ijesztő. Így, fényes nappal is csak néhány autóval találkoztunk, de kiszállni az autóból nem igazán mertünk. Nekem fél szemem folyamatosan a motorhőmérsékleten volt, ha pedig fényképre került a sor, felmásztunk a legközelebbi kilátóba, majd három kattintás után úgy rohantunk vissza a kocsihoz, mint akiket a tatár üldöz.

Kies e táj...

A völgy közepén egyszer csak egy pálmafákkal szegélyezett látogatóközpont tornyosult elénk, ahol ráadásul egy hotel is üzemel. Azt nem tudom elképzelni, hogy itt bárki is többet szeretne egy napnál eltölteni - minthogy túrázni nem igazán lehet -, de ha hiszitek, ha nem, ez California egyik leglátogatottabb nemzeti parkja. Csak nem júliusban...

Tengerszint. Itt kezdődött csak igazán a völgy... :)

A völgybe lejutni nem volt nehéz: csak néha fékezni kellett. Kijutni már nagyobb művelet volt, mert két, majd' 2000 méteres hágó állt előttünk. Az úton többször is elhaladtunk az "Extreme heat danger" és "Engine breakdown possible, turn off A/C" feliratok mellett, melyek közül az utóbbi - a légkondi kikapcsolására való felhívás - nem igazán görbítette a szánkat felfelé. Gyöngyöző homlokkal ámultunk és bámultunk a végtelen sivatagba, no, meg az előttünk álló útszakaszra:

Híd a nem létező folyó felett

... a végére pedig egy kis hobbi-fotózás:

Death Valley HDR

Én sem hittem el, de kijutottunk a Halálvölgyből, és északnak vehettük az utat. A tájat nehéz leírni szavakkal: nyugaton a Sierra Nevada 4000 méteres csúcsai tornyosultak fölénk, míg keleten a Death Valley sivatagi tája, kopár dombjai, a távolban mögötte pedig a Sziklás-hegység déli nyúlványainak fehér csúcsai tükrözték a lenyugvó nap fényét.
Ez költői volt.
A lenyugvó napnak azonban nem túlságosan örültem: még hozzávetőlegesen 5 órányi autózás állt előttünk, amikor a szürkület beköszöntött. Az autópálya egyre nagyobb kanyarokat vett, és már-már azon aggódtam, hogy az emelkedőnek sosem lesz vége, és megejtjük a következő holdraszállást. Bár ez nem így lett, egyre sűrűbben fulladtunk le az autóval, de nem felfelé, nem bizony! Kérem szépen, az automata váltós autó a lejtőn lefelé gurulva döntött úgy, hogy ő inkább kikacsol. Többek között ezért is döntöttem a sebességkorlátozás betartásában, arról nem is beszélve, hogy az ugrándozó őzeket 40km/h felett senki sem szereti. Én csak eggyel találkoztam: az is az autópályán állt a mellettem levő sávban. Három teljes órán keresztül az égtájakat gyakoroltam: fel-le-jobbra-balra, csak arról az egyről nem volt fogalmam, hogy éppen merre áll az autó orra. Autót nagyjából annyit láttunk, amennyit feltartottam - nyilván ezek a hegyi emberek már mobilon értesítik az őzeket, hogy jönnek, és menjenek arrébb, mert azzal a sebességgel a kanyar mögötti meglepetés tényleg meglepetésként érhet. Mondjuk akkora tankokkal, mint amekkorák elmentek mellettünk, az őz kér bocsánatot, hogy ránézett az útra...

Száz szónak is egy a vége: megérkeztünk takaros kis kempingünkbe az éjszaka közepén, és ezzel egyidőben a sötétben való sátorállítás világrekordját is megdöntöttük. Hogy milyen táj vett minket körül, hol voltunk, merre volt az arra, fogalmunk nem volt. Egy biztos: amikor reggel kiléptem a sátorból, elhagyta a számat egy halk "aztamindenit"... megláttam a fenyőillat gazdáit.

Day 4

Egy gyönyörű fenyőerdő kellős közepén állt a kemping, hatalmas fákkal szegélyezve. Nagyjából 700 méter magasan lehettünk, a levegő pedig olyan friss volt, hogy legszívesebben csak haraptuk volna. Azt alvást egy cseppet elhúztuk, továbbá az a tény, hogy a következő éjszakára nem volt már üresedés a sátorhelyen, távozásra kényszerített bennünket. Végül egy szomszédos városkában állítottunk otthont éjszakára, de annyira kellemes, nyugdíjas tempót produkáltunk, hogy már bőven délután volt, mire a park bejáratát elértük. Csak akkor döbbentem rá, hogy az út felett tornyosuló nagy fekete valamik nem holmi sziklácskák voltak - az éjszaka a völgyben a több száz méter magas gránitfalaknak volt köszönhető...

Yosemite National Park - a tökéletes képeslap

El Capitan, a világ egyik legnagyobb gránittömbje, és egyben a sziklamászók talán legkedveltebb úticélja; a Half Dome, a háttérben látható félbetört kupola, Yosemite és California büszkesége - ez látható California 25 centes érméjén; Bridalveil Fal, a 200 méterről a mélybe zúgó, sosem kiapadó vízesés, egyike a nemzeti park számtalan vízesésének. Az ember legszívesebben csak leülne az útpatkára és bámulná a tájat, amíg koromsötét nem lesz. Ha pedig lenne elég a sziklák látványa, érdemes néha az égre nézni. Már, ha látod azt:

Ez egy fa, ez egy fa, ez egy fa-aa-aaa

A késői indulás és az utakon lévő nagy tömeg miatt sok időnk nem maradt már aznap, de az ebédet azért komótosan elfogyasztottuk a folyó közepén, egy sziklára ülve:

Jóllakva, túrára készen

... megbámultunk néhány mókust is:

Emberbarát állat

... és már fel is kerekedtünk, hogy meglátogassuk a legközelebbi vízesést. Bár már esteledett, a szembejövő turisták nagy száma egyértelműsítette, hogy 1. jó irányba tartunk, 2. érdemes megnézni, 3. amíg nem fogynak el, nem vagyunk elkésve. Egy kis séta után már ott is voltunk, és valóban jól választottunk programot a nap befejezésére:

Vernal Fall

Egy kicsit még gyönyörködtünk a kilátásban, meg a kedvenc madaramban, melyet először Coloradóban láttam:

Kékmadár. Nem tudom tudományosabb megnevezést :)

... és lassan bekecmeregtünk az autóba. Persze így is késő este volt, mire ágyba kerültünk, de legalább sátrat nem kellett állítani :)
Laza napunk volt. Kellett is a pihenő - másnap vártak ránk a mammutfenyők, a gránitfalak és igen... még több vízesés, vízesés, vízesés...