Tekintettel arra a tényre, hogy bár Dóri 3 teljes hónapot marad Las Crucesben, Ildi társaságát csupán 40 napig élvezhetem, úgy döntöttünk: megérdemlünk egy kis édeskettes kirándulást. Nevezzük nyaralásnak, ha már úgyis július végéről van szó, de ezzel a szóval azért óvatosan bánnék. Ilyen nyaralást nem hiszem, hogy produkálhatunk még az elkövetkező néhány évben, márpedig ha még szeretném kedves páromat valami egzotikus nyári szabadidőeltöltésre vinni, akkor meg kell próbálni kategorizálni a dolgokat, így például a Balaton is az egzotikus kategóriába eshet... :)
Mivel sikeresen elhúztuk az egyezkedést azzal kapcsolatban, hogy mikorra is legyen ez a kis kiruccanás betervezve, ügyesen lecsúsztunk a kempingekről. Sátorhelyet találni az ország legnépszerűbb nemzeti parkjaiban és a nyugati parton nagyjából olyan vállalkozás volt, mint motelre vadászni a francia riviérán augusztus első hétvégéjén. Ez utóbbi anno az autóban szundikálással végződött egy barátságos olasz benzinkúton, de ez most egy más sztori...
Egyszóval: nekivágtunk a nagy Vadnyugatnak, sátorral, paplannal és megfelelő mennyiségű - akkor még számunkra sem világos, mire használható - szajréval, és az mi hűséges Pamelánkkal. A laptopot azért csőre töltöttük, hiszen ha már minden remény elveszik, akkor egy hatalmas, sárga M betű kinyújtja majd szárait a felhők és a hamburgerzsemlék közül, hogy megszánjon minket a modern világ életelixírjével: az ingyenes internettel.
... és az egydolláros menüvel ...
Így hát, annak ellenére, hogy reggel még volt remény a Grand Canyon szívében lakozó kempinghelyet megpályáznom, ez a csillag a nap előrehaladtával, a foglaló telefonvonalak némán maradásával és várható kései érkezésünk tényével fokozatosan halványult. Egy reményünk maradt: szárnyas őrangyalunk.
Végül kis szerencsével, de találtunk egy, illedelmes francia középiskolásokkal teli, árnyékban nem bővelkedő sátorhelyet - melyről később kiderült, hogy félig nem is volt olyan rossz választás: az árnyék gondot nem okozott, hiszen este még esőt is kaptunk.
Az pedig, hogy zuhanyozni nemigen tudtunk a már kötelezőnek számító, diáklányok által kilométeres hosszúságúra duzzadó kígyózó sorok miatt - a -> természetesen <- unisex kombinált tusoló-wc előtt (ezt a kombinációt szerintem a kemping tervezőmérnökei sem láthatták előre) -, kedvünket nem szegte, és nekivágtunk a világ legnagyobb gödrének. Csak hogy megnézzük, még ott van-e... :)
Állat azonban nem jött, így az első napot sikeresen túléltük. A zuhanyzók előtt még éjfélkor is kígyózó sorok hamar meggyőztek bennünket arról, hogy érdemesebb a tisztálkodást egy másik évtizedre hagyni, így fáradtan, két állam porától szinte ki sem látszódva, de élményekkel és életerővel tele dőltünk le Walmart-gazdaságos légmatracunkra.
Day 2
Az út a Grand Canyontól pár órát vesz igénybe Las Vegasig. Pont ezért gondolhatták azt 80 évvel ezelőtt az ország nagy mérnökei, hogy ha tesznek egy 220 méter magas gátat és vízerőművet Arizona és Nevada határára, akkor kiváló turistacsapdát hozhatnak létre és jól meggazdagodnak majd a parkoló és az ajándékboltok bevételeiből.
De lehet, hogy volt más tervük is vele...
A reggel nehézkesen indult, tüzet a nedves gallyakból nehezen tudtunk csiholni, ráadásul a virsli sem akart megfőni rendesen, kedvünket ez azonban nem szegte. Nekivágtunk az igazi sivatagi hegységnek. Ha az ember azt gondolja, hogy a kaktuszok és néhány fűcsomó már száraz éghajlatra utalnak, akkor egyszer látogasson el a Colorado folyó völgyéhez. Itt gyerekek annyira meleg van, hogy még a folyó partján sem nő a fű, mert megszárad a föld, mielőtt egy növény is gyökeret vetne benne...
 |
| Nem csoda, hogy a folyó el is fogy, mire Californába ér... |
Maga a Hoover-gát a XX. század egyik legkiemelkedőbb építészeti teljesítményének számít, építésekor a világ legnagyobb gátja volt. Hogy a listát ki állította össze, illetve pontosan mely épületek tolonganak még az első helyekért, nem derült ki sem akkor, sem most, de egy dolog bizonyos: elképesztően hatalmas és bámulatos. Földi halandók számára meglehet, hogy nagyjából annyira számít izgalmasnak, mint számomra egy tőzsdekiállítás, de nekünk, mérnökembereknek ez bizony nem csak egy beton, ami vizet duzzaszt. Ez A gát...
 |
| Hoover Dam |
Sokáig ez a gát volt közel s távol az egyetlen híd a folyón Arizona és Nevada közt, ami hellyel-közzel nehézségeket okozott a közlekedésben - Pearl Harbor, de még 9/11 után is hónapokra lezárták -, mert nem elég, hogy áramot ad a népeknek, de olyan szimbólumként tisztelik az amerikaiak, mint a Szabadság-szobrot vagy a Golden Gate hidat. Persze, ha valaki nem leli kitörő örömét a gát látványában, annak építettek egy hidat is a jómadarak, hogy legyen mivel fényképezkednie az utókornak :)
 |
| Csendélet: Turisták a a betonhíddal |
Persze én nem álltam meg, hogy a gát tetején ne fényképezzem le magam, lehetőleg olyan állásból, hogy édesanyám idegbajt kapjon a kép láttán:
 |
| Hogy érzékeltessük a magasságot |
No, de gátnak van másik oldala is... A Lake Mead az Államok legnagyobb mesterséges tava, de a tó mérete az elmúlt években a globális felmelegedés és a megnövekedett áramfogyasztás miatt meglehetősen lecsökkent. Ettől függetlenül, nem mindennapi látványt nyújt. Az előtér is, meg a háttér is:
 |
| Lake Ildi... izé, Mead |
 |
| Hoover Árpi... izé, Dam |
 |
| Lake Mead HDR |
A nap még magasan járt, forró testünket és lelkünket ezért úgy gondoltuk, lehűtjük a tó hűsítő vizében. Ebből nagyjából minden igaz volt, csak a hűsítő jelző nem volt a helyén, mert a víz bőven 30 fok feletti hőmérsékletű volt. Attól eltekintve, hogy nagy valószínűséggel pickupokra és Big Foot járgányokra tervezett parkoló volt kijelölve Pamela számára, könnyedén átszlalomoztam a sziklák közt, és vidám 1-1,5 órát töltöttünk a tó partján.
 |
| A bikinis kép ezűttal kimaradt. Majd legközelebb... :) |
Vegas.
Egy hely, amit egy nap alatt egyszerűen lehetetlen megemészteni. Ha azt hiszitek, hogy Las Vegas nem más, mint kaszinó, hotel, pompa és fény, akkor nem jártok messze az igazságtól. A város ugyan kétmilliós, de a teljes szórakoztatóipar egyetlen főutcán, a Strip-en összpontosul. Ez, a közel 5 mérföldes, forgalmas, giccsel övezett út ma nem más, mint a világ legnagyobb felnőtt játszótere...
Már a városba érkezni elképesztő látvány volt. A semmi - és most szó szerint értem, hogy a SEMMI - közepén egyszer csak égigérő hotelek tucatjainak sziluettjei bontakoznak ki, és egyszer csak elkezdődnek a pálmafákkal szegélyezett százsávos autóutak, egyre nagyobb kaszinók, motelek milliói. A szobák mind a hotelekben, mind a motelekben egyszerűen nevetséges árban vannak (Amerika szerte itt aludtam eddig a legolcsóbbért), mégpedig egyszerű oknál fogva: minél többet vagy itt, annál többet költesz a kaszinóban.
Minden egyes épület a Stripen ugyanarra a sablonra épült: az alagsor a kaszinóé, az első két szinten bevásárlóközpontok, mozik és kávézók tolonganak, míg a felsőbb szinteket hotelszobák, apartmanok, lakosztályok és kastélyrészlegek végtelen sorai népesítik be.
... és ha még ez sem lenne elég, minden egyes hotel egy adott szimbólumot, témát testesít meg, és az egész Strip attól válik egyedivé, hogy mindent tégláról téglára lemásol. Nem esett nehezükre egy 111 méteres piramist megépíteni, ami valójában egy 30 emeletes hotelként funkcionál; gond nélkül megépítették az Eiffel-torony 1:2 arányú mását, a Szabadság-szobrot, a velencei csatornákat (amiken még gondolázni is lehet), de van itt vulkánkitörés, ferde torony, Colosseum, középkori Anglia... nem, nem lehet sorolni.
Hogy minek? Mókusvakításnak. Ezt látni kell. Egyszerűen nem lehet leírni. Csak támasszátok alá valamivel az állatokat, mert másodpercenként fog leesni...
A motel rögtön a Strip elején volt, így fokozatosan merültünk el az éjszaka forgatagában. Rögtön az első sarkon az MGM zöldellte be az éjszakát:
 |
| A bejáratnál meg egy 15 méteres arany oroszlán figyel... |
... és ha nagyon elfáradnál, akkor az autódhoz még el sem kell sétálnod, mert a parkolóhoz külön magasvasút visz:
 |
| Hogy ne kelljen a melegben sétálnod... |
Az úton zebra nincs, mindenhol felüljárók - természetesen mozgólépcsővel -, de ami a legszebb, hogy a kaszinók a föld alatt is össze vannak kötve, így ha nem akarsz, nem is kell friss levegőt szívnod. Az épületekben dohányozni is lehet, de annyira komolyan veszik a légkondicionálást, hogy meg sem érzed. Csupán egy baj van: ha egyszer belépsz az épületbe, az utat nem találod meg... Mivel a kaszinókba, sőt, a hotelrészlegekbe is szabad a bejárás, az egész egy adta labirintus, és két alkalommal bizony, el is tévedtünk... Főleg, mert csak felfelé néztünk, és nem a lábunk elé, pedig ott is volt mit látni: minden hotel padlója gyönyörű szőnyegekkel van borítva, és csak csillog, csillog, csillog...
 |
| Ildi a Tropicana halljában |
Ha egyszer feljutsz az utca szintjére, akkor eléd tárul az, amit eddig elképzelni sem tudtál:
 |
| Fény, fény, fény... |
Persze, ha nem akarsz sétálni, akkor még azt is megoldják a kollégák, és mozgó szőnyeget tesznek a lábad alá:
 |
| Ildi "belép" az Excalibur tornyai közé |
... én meg csak nyomtam a gombot a gépen, és csak nyomtam:
 |
| Excalibur |
 |
| A legnagyobb Coca-Colás üveg... |
 |
| ... és a legnagyobb gitár. |
Mire odaértünk az emeletek magasságából lelógó kristályfüggönyhöz:
 |
| Na de ez már miez?! |
... lejártuk a lábunkat. Pedig még éjfél sem volt még, és százezer fény várt még ránk.
 |
| planet hollywood - itt éheztünk meg |
Ha pedig Las Vegas, akkor koktél! Azt hiszem, megérdemeltük a kis margaritánkat. Egy kis igazi délkeleti konyha, fenomenális kilátás, megállíthatatlan éjszakai élet: így töltöttük el kiadós vacsoránkat a hotel teraszán...
 |
| Az arcok sokat elmondanak :) |
Sajnos a Bellagio szökőkútjairól lemaradtunk - pótolás két hét múlva -, de a Strip talán legimpozánsabb épülete még így is káprázatos volt. Pedig még be sem mentünk...
 |
| Bellagio és az Ocean's Two |
Nagyjából itt kezdődött a giccs. Végeláthatatlan pálmafaligetek, emberek milliói az utcán... Röviden, képekben:
 |
| Párizs... |
 |
| Róma... |
 |
| Velence... |
A Caesars Palace előcsarnokában eszembe jutott: meg kellene kérdezni, Caesar vajon tényleg itt lakott-e, de már alig éltünk, így inkább továbbálltunk. Így néztem ki éjjeli kettőkor:
 |
| Fáradtan, de még mindig kalandokra készen... :) |
A tengeri csikót azért nem tudtam mire vélni...
