Elérkeztünk hát életünk mind távolságban, mind időtartamban vett leghosszabb utazásához. Nyilván az ember mindig többet és többet szeretne, és pusztán matematikai indukcióval belátható, hogy ha el tudunk gurulni a Walmartig, gond nélkül eljutunk El Paso-ig - no, meg vissza -, levezetünk 4200 mérföldet tizenöt, 3200-et tizenegy, és 4800 mérföldet tíz nap alatt, az előrelátott bűvös 6500-as szám, mely az Egyesült Államok 14 államán és az Északi Favágók (avagy ahogyan ők nevezik magukat, a "kanadaiak" - hazafi amerikaiak nyomán) talpalatnyi földjén ível át, könnyedén teljesíthetünk ily nagy ívű álmokat is. Csak bírjuk szusszal. Benzin úgyis lesz...
Két héttel az indulás előtt még a szervezési fázis bekezdésénél tartottunk, hiszen a Nagy Ötlet már-már feledésbe merült Gábor önző Hawai'i látogatása miatt. Mármint önző, mert Dórit vitte helyettem. Ez van. Azonban a keleti part égig érő felhőkarcolóinak, mélyamerikai jelképeinek és szivárványszínű kultúrájának ígérete hamar meghozta kedvenc szobatársam kedvét egy (három) hétvégi kiruccanáshoz. Felvetőtött a kérdés: mivel utazzunk? Hol aludjunk? Egyáltalán: mi legyen az útvonal? Hogyan lehetséges egy hét alatt meglátogatni az ország olyan világhírű nagyvárosait, melynek fotói minden Vörösvári úti ruha turi kirakatán ott lógnak? Nincsenek itt magas hegyek a jó kilátásért, a Szabadság-szobor tetejéről nem látod a Fehér Házat, és a philadelphiai Rocky-emlékmű sincs közel a Michigan-tóhoz.
Összeadtuk tehát a repjegy, motel és várható költségek (ld. tervezett kiadások) számszerűsített értékét, és rögtön megnéztük, hogy hol írtunk el egy nullát. Vagy kettőt. A költséghatékonyság itt oly módon lett volna megvalósítható, ha az amerikai ottlétünk hátralevő két hónapját utcazenéléssel és cipőpucolással töltöttük volna. Nem a megélhetésért. A tartozások kamatának visszafizetéséért.
Pamelától már csak ezt az utolsó szívességet kértük: röpítsen el Dallasba. Találkozónk lesz. Az édeshármas ötlete már korábban is megfogalmazódott bennünk, de csak remélni mertük, hogy találunk még egy olyan hozzánk hasonló fokozottan agyhalottat, aki vállalkozna egy ilyen túrára. Természetesen az illető sem a múlt héten jött le a falvédőről, hiszen Dávid már évek óta évfolyamtársunk volt a BME-n. A sors - és az ösztöndíj - őt is az USA-ba sodorta, mi több, rögtön a szomszédba, Texasba (ejtsd: Táákszasz, félig csukott szájjal). A kirándulás pedig nélküle nem lett volna az igazi, sőt. No, de a részletekről majd később!
Történt tehát, hogy egy előzetes útitervvel - és legalább ennyi kérdőjellel - megpakoltuk Pamela nemesebbik felét, nem kifelejtve a sátrat, hálózsákot és túlélőkészletünket 10 napra. A 17 napos utazáshoz. A Dallasig tartó 10 órás sivatagi autózás már jól ismert tájakon vezetett keresztül, hiszen a tavaszi szünetben is ezt a kietlen pusztaságot szeltük át Floridába tartva. A kilátást csak néha törte meg egy-kétszáz magányos olajkút, mely mintha megnyugtatóan lengetne egy reklámvásznat: "Van még olaj, Főnök!", és csak egyszer kellett kitérő manővert tennem egy előttem felrobbanó abroncs gumirepeszei elől. Eltekintve attól, hogy az úton található egyetlen benzinkúton nem működött a légpumpa és hogy csak Dallason keresztül 2 órát autóztunk 60 mph sebességgel, kellemes napunk volt. A Dáviddal való nagy találkozás után pedig megfáradtan dőltünk be az ágyba. Álmunkat csak néha törte meg vendéglátónk lakótársának erősen kezdő jelleggörbét mutató szakácstudás-mutatójának, a három nappal korábbi a la carte "égetett csirke trehány kínai módra" illata.
Közös megállapodás alapján Pamelát biztonságban elhelyeztük DJ-nél, Dávid egy, a magyar nyelvet meglepően kifogástalanul beszélő afrikai származású, Dallasban élő barátjánál, és egy némileg kisebb de kellemesebb fogyasztású, kábítószer-kereskedőktől áron alul vásárolt hamis rendszámú Honda Civic ülésein vágtunk neki a tízórás távnak a country zene fővárosáig, Nashville-ig.
Indulás a napkeltével, immáron félig legális rendszámmal: BDD-5335
Már a Dallasból történő kijutás is izgalmasnak bizonyult. Ezt szeretem Texasban: ha nem vagy benne biztos, hogy éppen hol is vagy ebben a hatalmas országban, akkor néhány méterenként azért szeretettel az arcodba nyomják a magányos csillagot, csak hogy tudd: jó helyen jársz, csak ne lopj marhát. Tudniillik ebben az államban még mindig hatályos törvény szerint, jogod van felakasztani a marhatolvajt. Lelőni nem szabad.
Texaaaaaaaas!
Ők az Egyesült Államok Katalóniája, akik mindent jobban tudnak az ország többi részénél, félelmetes mennyiségű pénzük és hihetetlenül radikális nézeteik vannak - főleg azokban a kérdésekben, ahol a "háború", "fegyver", "becsület" vagy éppen "steak" szavak dominálnak. Nem csoda, hogy az elszakadáson törik a fejüket már évek óta... No, de új csillagokat varrni fel a zászlóra könnyebb, mint levarrni őket, így gyorsan fel kell venni Puerto Ricót, ha nem akarnak galibát a bűvös ötvenes szám körül...
Imigyen száguldottunk keresztül a mocsaras (!), már-már trópusi tájakon keresztül az ország egyre zöldebb szíve felé, majd egy végtelennek tűnő pusztaság átszelése után magunk mögött hagytuk Texast, hogy belépjünk Arkansas államba. Gondolom, kitaláltátok a határváros nevét: Texarkana. Kreatív. A táj nem változott, bár a mellettünk elterülő végtelen szántóföldek és erdők egyre inkább emlékeztettek az M5-ös autópályára. Talán azzal a különbséggel, hogy itt nem dudált és villogott rád a 180-nal száguldozó török vendégmunkás, amikor kamiont előztél.
Vidáman tötyögtünk hát a 112 kilóméteres óránkénti sebességkorlátozás mellet, időnként némán, máskor az élet nagy dolgait vitatva. A kényelmetlen-kellemetlen csendet a rádió zöreje nemigen törte meg, hiszen zenei ízlésünk ennél különbözőbb nem is lehetett volna. Mivel ezen a Gábor i-Podján található Ke$ha, az én Iron Maidenem és a kesztyűtartóban pihenő keresztény rock CD kombinációja szintén nem segített, úgy döntöttünk, jó lesz nekünk a dúdolás.
Arkansasról talán ennyi elég is lesz. A Nashville-ig tartó út nagyjából felénél tarthattunk amikor Memphisnél átszeltük a Mississippit. Kellemes emlékeket idézett fel bennem a folyó, hiszen alig több, mint fél évvel korábban pár száz mérfölddel délebbre az Öreg Folyó torkolatán hajókáztunk, békés New Orleans-i jazz-t hallgatva. Szívesen kiáltottam volna Eric Burdon-nal a The Animals - Going back to Memphis dalát, de ehelyett maradt az a bizonyos dúdolás, míg csendesen átgurultunk a folyó felett, belépve Tennessee államba.
Tennessee Welcomes You!
Tennessee-ről annyi tudni kell, hogy az állam neve egybeforr pacifizmus minden ellentétével. A polgárháborúban utolsó államként csatlakoztak a Konföderációhoz, és nem elég, hogy ők szolgáltatták a legtöbb katonát a Déliek csapataihoz, de az Északiaknak oldalán is több katona harcolt Tennessee-ből, mint bármely más könföderációs államból. Itt ölték meg Marthin Luther Kinget, itt jött létre a Ku Klux Klan, sőt, a Manhattan Projectet is itt hozták létre, mely az első atombomba megépítését tette lehetővé. Ó, Memphis pedig az ország egyik legveszélyesebb nagyvárosa! Nem szeretik a békét, no.
Memphisben éppen ezért nem is terveztünk hosszasabban időzni. Tekintettel arra, hogy a várost 65%-ban feketék lakják, nem is lepődtünk meg azon, hogy a külvárosi szendvicsbárban úgy néztek ránk, mint Wales-i fekete borjú az új kapura. Időközben kiderült, hogy vagy mi, vagy ők - de valaki biztosan - elfelejtettett angolul, mert Gábortól például háromszor kérdezték meg a nevét, ő háromszor visszakérdezett, hogy mit kérdeznek, ők pedig háromszor megkérdezték, hogy mi volt a kérdés a kérdésre... Megnyugvással tapasztaltuk azonban, hogy a kért terméket kaptuk, melyet szeretettel el is fogyasztottunk, majd pár órával később szerencsésen leparkoltunk Nashville utcáin.
A country zene fővárosa kihaltnak tűnt. Hatalmas sétálóutcákra, hangos bárokra és részeg cowboyokra számítottunk, de ehelyett csak néhány pislákoló fényreklám és egy-egy dübörgő pickup törte meg az belváros nyugalmás. Azonban amint közelebb értünk a központhoz, sűrűsödtek a fények és az emberek is, és néhol már gitárhúrok hangolásának össze nem téveszthető zöreje szivárgott ki a poros kirakatok ablakán.
Downtown Nashville. Nem nagy, de legalább barátságos!
Az utcán lépten-nyomon a gitározó Elvis szobraiba botlasz, bár a szobrokon lévő hangszerek húrjait - az ínséges idők jeleként - a környék zenészei határozatlan ideig jól láthatóan rendszeresen kölcsönveszik. Mellesleg Elvisnek a country-hoz nem sok köze volt, de sokat járt errefelé stúdiózni, ezért egy fotót csak megérdemelt a Király velem is:
És így...
Átlagos hétköznap volt ez a nap is, legalábbis a Nashville-i nép számára. A sarki kocsmában vállalható árú sörök mellett hallhattuk néhányat a modern country zene gyöngyszemeiből egy lelkes páros előadásában,
Ezen a képen nem látszik, mennyire lelkesek voltak, de higgyetek nekem :)
... majd további kalandok után kutatva jártuk a környék bárjait. Sok szerencsével nem jártunk, de találtunk egy igazi csizmaboltot,
Cowboy csizmák. Sok.
... és sétáltunk egy jót a Cumberland folyó partján. Nem nagy, nem különös, de szép. Egy kellemes szeptemberi éjszakára tökéletes volt:
Cumberland River
Az este fénypontja még csak most következett. Nashvile nem csak simán a country, de egészen pontosan a blue grass irányzat központja is. Tudjátok, az iszonyatos sebességű bendzsószólók és nagylétszámú bandák irányzata, ahol még Steve Martin is elismert zenésznek számít. Nos, egy apró sarki lebujban éppen készülődtek a zenészek a folytatáshoz, betértünk hát egy pillanatra. Ott is ragadtunk. Az egyórás repertoár odatapasztott bennünket a padokhoz, és az ámulat-bámulat mellett csak két dologra kellett figyelnünk:
Zsebesek és laza nők. Mivan?
Bár a zenekarban most csak négyen voltak, a bendzsón játszó fiatalemberen pedig messziről látszott, hogy jobban német, mint amennyire angolul tud - és már szomjas sem volt -, a hangulat igen kellemes volt. Ennek illusztrációjára tekintsétek meg az alábbi videót - hátha egy cseppet titeket is megérint!
A nap végére azért elfáradtunk. Nagyon. Két teljes napot utaztunk Gáborral, 1500 mérföld volt mögöttünk, egy alvással. Néhány további mérföld után megtaláltuk a már jól bevált Motel 6 láncot, és boldogan, néhány nagyon kellemes Nashville-i élmény birtokában és egy izgalmas, tartalmas kirándulás reményében hajtottuk álomra cseppnyi buksifejünket. Elkezdődött hát...
