Móci néni igazi magyaros vacsorával várt. Na, nem attól volt magyaros, mint amitől az olcsó külvárosi pizzériák különlegességei: sok zsírtól és megemészthetetlen import zöldpaprikától. Bizony, anyu augusztusi csirkecombja óta ez volt ez első, hazai ízekkel való találkozásom. 8 óra autózás után pedig halmozottan növelte vidámságunkat e kedvesség.
Hogy ki is lenne Móci néni? Erre mi is csak az elkövetkező órákban kaptuk meg a válasz Dávidtól, aki alig látható módon ráncolta szemöldökét a Manci, Móni és Moncsi nénivel fennálló rokoni kapcsolatát pedző kérdéseknél - kicsit olyan volt ez, mint a Max-Max-Max-Maximilián a Lúdas Matyiból -, ám a Móci néni becenév eredetét övező titkot már ő sem tudta megfejteni. Bár a pontos rokoni kapcsolat paramétereit az idő már régen egy elérhetetlen fájlban rögzítette jobb agyféltekém mélyén, a hihetetlenül eleven és vidám néni rögtön belopta magát színünkbe vendégszeretetével és odafigyelésével. A hatalmas - amerikai mértékkel mérve még mindig apró - házban könnyedén elfértünk és késő estig sztorizgattunk az ebédlőasztal mellett. Az ablakon beleső járókelő - már, ha az USA-ban lenne ilyen - egy átlagos amerikai filmből kivágott idilli jelenetet látott volna. Hát még milyen irigy lett volna, ha a babgulyást is megpillantja az asztalon!
Másnap korán felkerekedtünk, hogy a JAG sorozatból jól ismert "Richmond, Virginia" város mindennapi életébe bekukkantsunk, akkor még nem sejtve: egy egész napos időutazás visz majd minket el a polgárháborús időkbe. Továbbra is azt mondom: hihetetlen, hogy a keleti part népei milyen büszkeséggel képesek még egy polgárháborúról is beszélni - pedig itt nem voltak rosszak és jók, csak spontán irtották egymást, mert az egyiknek nem tetszett, ahogy a másik lélegzik.
Richmond az állam fővárosa, 200000 lakossal - természetesen az elővárosokkal itt is legalább milliós agglomerációról beszélünk -, gyönyörű kertvárosokkal és hatalmas villákkal, melyeket még a múlt század elején építettek. Téglából. Világraszóló turistalátványosságai nincsenek, de nekünk, halandó európaiaknak egy város a keleti parton legalább akkora élmény-aranybányának számított, mint falusi kofának a TESCO.
 |
| Érkezés Richmondba |
A belváros nem nagy, gyalog róttuk az utcákat. Hogy elmondhassuk magunkról: egy újabb State Capitol épületet pipálhatunk ki a listán, a Virginia State Capitol jellegzetes, hófehér épülete felé vettük az irányt. Ahogy közeledtünk, egyre inkább támadt az az érzésem, hogy én ezt már láttam valahol, valamelyik filmben. Hogy hol, arra a mai napig nem tudok rájönni. Néha ezt nehezen viselem, kérdezzétek csak meg Ildit... :)
 |
| Virginia State Capitol |
Az épületet mellesleg egy ókori római templomról mintázták, ám ebben nem egyedi az Államokban - a vermonti parlamentépületet is templom ihlette, igaz, ez utóbbi ókori görög volt.
Az utcákat róva meg-megakadt a szemünk néhány takaros épületen, felhőkarcolón, de olyan esemény, melyet e blogban megemlíteni érdemes, nem történt. Azért ezt nem teljesen értettem:
 |
| Eco-világítás. Rosszul csinálod. |
A városnak elképesztően nagy és forgalmas vasúti hálózata van, többek között egy indokolatlan háromszintes vasúti felüljáróval:
 |
| Triple Crossing |
Sajnos erről a felüljáróról nem tudtam képet készíteni, hiszen létezéséről is csak később értesültem... na, majd legközelebb! A folyópart inkább romos, mint izgalmas - legalább korhűen megörökítették a háborús állapotokat -, de egy mindenes képet azért mutatok a hidak, zsilipek, és a hatalmas kövek között csendesen folydogáló James River mindennapjairól:
 |
| Vasút, autópálya, gyaloghíd és zsilipek... tiszta káosz :) |
A nap fénypontja a vasművekből szabadtéri múzeummá alakított park látogatása bizonyult - három gépésznek pedig a hatalmas kalapácsok, kohók és gyárkémények közötti séta olyan volt, mint egy tanulmányi kirándulás az Anyagtudomány és Technológia Tanszék szervezésében.
 |
| Sínkalapács és egy kis falra hányt bor... izé, fémolvadék |
A park közepén, takaros téglaépületben állt maga a múzeum: kicsi, keskeny, vékony, sovány. Benn azonban egy lelkes ranger várt minket - hiszen a terület a nemzeti parkokhoz tartozik -, aki a legkisebb részletekig elmesélte, hogyan üzemeltetett 6 ágyús egyetlen ágyút a polgárháború alatt. Ami különösen tetszett, hogy nem csak magát az ágyút mutatta be, hanem tucatnyi, az elsütéshez, előkészítéshez, mozgatáshoz és számításhoz szükséges eszközt is előhúzott a farzsebéből - mire kisétáltunk a múzeumból, meg voltunk róla győződve, hogy egy ilyet még mi is harcba tudnánk vinni. Mondjuk ha rajtam múlna, az ágyút előbb használnám hangszernek, mint fegyvernek, de többek között ezért sem nekem való a háború. Peace.
Mielőtt visszatértünk volna meleg ágyikónk és a vacsora utáni fagylalt társaságába, még egy utolsó sétát tettünk a városközpontban, hátha találunk egy jó kameraállást az utókornak megörökítendő fényképekhez. Nos, talán ez lett a legjobb:
 |
| Árpi, Virginia. Virginia, Árpi. |
Másnap nem siettük el a készülődést és a búcsút - jól éreztük magunkat, és mondhatom, kipihenten vágtunk neki az újabb nagy kalandoknak. Washington DC, New York, Philadelphia vártak ránk, Lincoln meg valamit mondott az út előtt, de a nagy hangzavarban nem hallottam. Lehet, figyelmeztetni akart? Vagy már megint a Konföderációt szidta? Ez már soha nem derül ki...
 |
| Tanítványok. |
