Road trippin' - Day 11-12/17

Day 11

Ott állsz Montana kellős közepén, és azon tanakodsz, vajon hogyan juss el Mt. Rushmore csodájához. Válaszd a hosszabb, de gyorsabb autópályát, vagy a rövidebb, de kacskaringósabb főutat. Mindkettő a Wyoming-i semmi közepét szeli át, mindkettő hosszú túra lesz, és mindkettőt átalussza majd a másik négy veled utazó kolléga. Te meg vezethetsz boldogan, gondolataidba merülve, miközben reménykedsz: az autórádió éppen a kedvenc slágereidet dúdolja majd.

Nos, ez így mind össze is jött, így vidáman vezetett az utunk át a dombos, kihalt vidéken.

A választás végül az autópályára esett, hiszen nem messze az úttól áll az Egyesült Államok első nemzeti emlékhelye, a Devils Tower. Van kreativitás a névben:

Devils Tower

Igen, az első kérdésünk nekünk is ez volt: Ez most hogy a rákba történt meg?

A képződmény vulkanikus, 400 méter magas, és nagyjából 1 méter átmérőjű, hatszögalapú magmakőzet-oszlopok alkotják, de a torony keletkezésének körülményeiről még ma is folyik a vita. Többen állítják, hogy a Devils Tower valójában egy korábban aktív vulkán maradványa lehet, de a legnépszerűbb elmélet szerint a képződmény valójában a föld alatt jött létre egy olyan lávafolyásból, mely a felszínt sosem érte el, majd az időjárás az évmilliók során a puha homokkő kőzetet leerodálta, a kemény, magmás kőzet pedig szó szerint jobban állta a sarat.

Én azt sem bánom, ha E.T. hozta magával, a torony elképesztő. Ez a lényeg.

.... és a bizonyíték, hogy én is ott jártam :)

Az úton odafelé prérikutyák tucatjaival találkoztunk, ám mire lefelé autókázva elővettük a gépeket, hogy lencsevégre kapjuk őket, már behúzódtak az eső elől. Láttunk azonban gyilkos nyulakat:

Mint a Gyalog galoppban, csak ő még nem érte el a fehér kort...

... és megláttam az egyik legviccesebb tiltást a kirándulás alatt:

Ez szomorú. Már az illemhelyre sem lehet pisztolyt bevinni...

Nyilván ez azért van, mert megtörténhet, hogy a melletted állónak mondjuk hosszabb a szerszáma, mint a tiéd, és irigységből esetleg le találod puffantani. Én személy szerint inkább a szúró-vágó eszközöket tiltanám ki az efféle nézeteltérések rendezési módszerei miatt, de mint New Mexico-i lakos ebbe most miért is szóljak bele?

Azt se tudják, hogy van ilyen állam...

Nem, mintha Alvint érdekelte volna:

Chipmunk, szép magyar nevén csíkosmókus. Már értem, miért nem Alvin és a csíkosmókusok a hazai változat...

Már tudtuk, hogy nappal nem érjük el Mt. Rushmore-t, így békésen láttunk neki a szebbnél-szebb kilátókkal és völgyekkel teletűzdelt hegyi főútnak a Black Hills hegységen keresztül. Ilyet sem lát az ember minden este:

Pactola Lake

A rossz idő Yellowstone óta üldözött minket, és nem kis felháborodásunkra, mire odaértünk a kiszemelt kempingbe, már nyirkosan, hidegen köszöntött ránk az alkonyat. Tudtuk, hogy éjszaka eső lesz, de a regisztrációnál beharangozott "The Lighting" eseményre - melyet mi egy Mt. Rushmore light show-ként képzeltünk el - mindenképpen felkocsikáztunk. Nem bántuk meg, érdekes élménynek bizonyult.

A Mt. Rushmore szoboregyüttest a két világháború között, 14 évig karcolták a hegy oldalába, 200 szorgalmas munkás közreműködésével. Az ötlet egy hazafias szobrász fejéből pattant ki, aki ezen alkotással szeretett volna tisztelegni a Haza négy nagyja, George Washington, Thomas Jefferson, Abraham Lincoln és Theodore Roosevelt előtt. A munkálatok végét már nem élte meg a művész, de a közel 20 méter magas főmuftik végül az Egyesült Államok egyik legfontosabb, legismertebb jelképévé váltak.

A megvilágítás előtt...

... fényárban úszva.

Ennyi volt a light show. Ami ezután következett, talán az volt az est fénypontja. Valamilyen értelemben...

A hegy alatt egy nagyjából 3000 férőhelyes amfiteátrum épült fel, és a rossz idő ellenére néhány száz bámészkodó részvételével egy kisebb műsort láthattunk. Egy ötvenes éveiben járó kolléga nagyjából 15 percig szórakoztatta a közönséget egy kis kérdezz-felelek játékkal, ahol pl. meg kellett nevezni olyan államokat, melyek kezdőbetűje megegyezik az állam fővárosának kezdőbetűjével, vagy éppen elnököket kellett megnevezni, városokat, melyek elnökök nevét viselik stb. Megdöbbentő, hogy mennyire nem ismerik a saját földrajzukat és történelmüket az emberek. Sokszor még az önnön államuk fővárosát sem tudják, nem, hogy most még azt is ki kellene bökniük, ki volt a 2. amerikai elnök...

A játék után egy, szintén 20 perces filmet láthattunk a szobor készítéséről. Amiből a készítés nagyjából 3 percet vett igénybe. További 4-4 perc szólt az elnökökről, akiknek ábrázata a fejünk felett lebegett, ám ekkora propagandát én még életemben nem láttam... 

A "honor", "freedom", "liberty", "patriotism", "independence" szavak mindegyike nagyjából háromszor szerepelt mondatonként, miközben a film szofisztikáltan magyarázta el, miért is volt fontos Washington idejében lemészárolni a briteket, Jefferson idejében lemészárolni az őslakosokat, Lincoln idejében lemészárolni a délieket, és Roosevelt idejében büszkén állni a technológiai fejlődés élére, hogy néhány év múlva a világ legnagyobb hatalmú országaként (...és itt jött egy 3 másodperces vágás az Apollo 11 fellövéséről) diktálni az iramot bolygónknak. 

Meg lemészárolni a szerencsétlen texasi teheneket...

Mindezt úgy mesélte el a tanítófilm, hogy erre - idézem - "feltétlenül" szükség volt, hiszen csak így őrizhette meg e nép hazáját, szabadságát és becsületét. Ahogy gondoljátok...

A vetítés után a színpadra hívták az összes, a közönség soraiban ülő veterán katonát, jelenleg is szolgáló illetve katonai iskolába járó/készülő fiatalt, és a himnusz eléneklése után a nép felállva tisztelgett e bátor férfiak és hölgyek előtt, miközben egy gondosan élére hajtott zászló utazott a színpadon állók karján, hogy éppen aktuális gazdája felkiáltva mesélje el nekünk, hol, mikor szolgált/szolgál. Az este során gondosan kerülte mindenki a "háború" kifejezést, de nekem azért maradt egy kis gombóc a torkomban. 

Félelmetes volt látni, hogy még ha az emberek legnagyobb része nem is gondolja úgy, hogy a háború ennek az országnak a mindene - márpedig nem gondolják így, hiszen a külpolitika nagyjából annyira érdekli őket, mint engem a belpolitika -, ezek a propagandafilmek mégis gondoskodnak arról, hogy ez a 300 millió amerikai ne békés Buddhaként élje le életét a Szabadság Országában...

Day 12

Reggelre azonban túltettük magunkat az előző este sokkoló eseményein, különösen azért, mert éjfél óta megállás nélkül zuhogott az eső. Az sátor kissé beázott, a kemping területén patakok csordogáltak, mi pedig reggel 9-kor széttárt karokkal álltunk a szabad ég alatt, tanakodva, mitévők legyünk. Az elkövetkező órákat a sátor, matracok és lábbelik különböző formájú szárításával töltöttük. Nagyjából így:

Munkában... :)

De: találtunk minigolfot és jakuzzit. Az élet megint nagyon nehéz volt... :)

Kora délután még visszaautókáztunk a sziklához, hogy egy-két fotót készítsünk nappal is:

Ezen a képen mindenki szeret mindenkit, kivéve Stefan Gábort. Ez van... :)

Az úton visszafelé Washington még mindig figyelt minket:

Leskelődünk, Georgeo?

Szándékunkban állt még a világ legnagyobb, kőbe vésett szoboralkotását megtekinteni, de a Crazy Horse egy privát cég alkotása lesz - ha elkészül - és a belépő horribilis, az idő pedig katasztrofális volt. Így elmentünk volna barlangtúrára, de a jegyek elfogytak, mire eldönthettünk volna, hogy kifizetünk-e egy vagyont a belépőért, vagy inkább továbbállunk. Egy művészkép azért még belefért:

A kép címe: Magány

A sátrat és magunkat sokáig szárítottuk, és a hosszú utazás miatt Cheyenne városába már alkonyatra értünk. Álmosan dőltünk be a finom, meleg motelszobánk ágyikójába, hogy az előző éjszaka nedves zuhatagának borzalmait kiheverjük... Mondjon bárki bármit, élmény volt :)

Road trippin' - Day 9-10/17

Day 9

Yellowstone-i élményeink csak most kezdődtek igazán! A Grand Canyonban tett kirándulás nem kissé hozta meg kedvünket a túrázáshoz, és tekintettel a társaság jó húsban létére - mely főleg a TAOS menza kiváló, protein- és szénhidrátdús kosztjának köszönhető -, ez nem is tűnt nehéz feladatnak. Nem is apróztuk el a dolgot, reggel nyolckor már régen talpon voltunk, hogy időben a tóhoz érhessünk - akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz a vége, de erről majd később.

Utunk már korán reggel egy gyönyörű panorámaút mellett vezetett, ahol a sziklákat valójában kihűlt lávafolyamok formálták, és a 2 mérföld hosszú szurdokot kisebb-nagyobb vízesések sokasága színezte:

Firehole Canyon

Meséltem már, hogy a bölényekkel néha-néha meggyűlt a bajunk. Azt hiszem, ennek a kijelentésnek kiváló alapja lehet, hogy kedves, szőrös barátaink jóvoltából a 12 mérföldes utat vagy egy óráig tartott megtennünk. Ezért:

Képzeletbeli bölényzebra...

Ezek azonban nem túlságosan civilizált bölények voltak ám! Kéremszépen, a kolléga megindul az úton át, majd megörül, hogy társai követik, így megfordul, gyönyörködik a látványban - minthogy sosem látott még bölényt nyilván -, lehet, hogy kicsit le is heveredik az út közepén, mert elfáradt azon a 3 méteren, amit az út széle óta tett meg, majd végül átkecmereg a másik oldalra. Ez így megy egyesével, amikor úgy a tizedik bölény után az első meggondolja magát, hogy ő most mégsem szeretne felmászni a domboldalon, és gondolom, kitaláljátok: visszafordul. Megközelítőleg 20 percig szórakoztattak minket, kétszer. Mi azonban türelmes európaiak vagyunk, így úriemberek módjára kivártuk, míg ezek a paprikásnak való tünemények végre visszamásztak a legelőre.

Séta a tóra. Jó ötletnek tűnt ám, így kisebb keresgélés után meg is találtuk az ösvény elejét. Nem volt egyszerű dolgunk, ugyanis a túrautak némelyike félig még hótakaró alatt volt. Ezen nem sokat segített, hogy megközelítőleg 100 méter után már a toronymagas fenyők között bóklásztunk, néha-néha meglepetésszerűen egy jégtábla alatti patakba lépve. Legalább nem sültünk meg :)

Itt még relatíve szárazon...

Csalóka volt azért a dolog, mert előttünk nem sokan taposták ki a havat, és hiába lógtak jelzések a fák legtöbbjén, majdnem 100%-os szintig a minket megelőző lábnyomoknak hittünk. Valami, amit visszafelé is követhetünk. Az olvadó hó azonban patakok millióit hozta létre mellettünk húzódó tisztáson, ezzel egy magasabb szintű akadálypályát állítva elénk, de a látvány kárpótolt minket minden ilyen nyomorúságért :)

A patak másik oldalán már ott a tavasz!

A tó bámulatosan szép és iszonyatosan hideg volt. Megmártózni sem nagyon akaródzott senkinek sem, hiszen bokáig álltunk a vízben amúgy is, átázott cipőinknek köszönhetően, annál mélyebben pedig egyszerűen lehetetlen lett volna a vízbe belegázolni, oly kellemesen fagyott le a lábunk fél másodperc után :)

A tájat csodálva...

... s Bátor Balázs, ki nem féli a hideget. "Életemet egy képért..."

A napokban a Facebook jónevű közösségi portál falát elárasztották szebbnél-szebb képek a Szabadkán a minap látott szivárványról. Mi is láttunk egyet-kettőt a kirándulás során, s bár - elnézést a cseppnyi elfogultságomért - olyan szép hátteret, mint az én kedves szülővárosom nehéz felülmúlni, azt hiszem, a következő kép előkelő helyet kaphat még a dobogón:

Szivárvány a Yellowstone-tó felett

A nap végére - mint az várható is volt - jól elfáradtunk, és lévén, hogy cipőink áztak, lábunk pedig fázott, egy gyors vacsora után már be is húzódtunk a sátorba, hogy másnap egy új napra ébredjünk - hiszen a folyó még várt reánk!

A kihagyhatatlan zászló, és felnyitott motorháztető. Miért: szerintetek hol szárítottuk a bakancsokat? :)

Day 10

A reggel csípősen, baljós esőfelhőkkel az égen köszöntött bennünket. Megjegyzem, így is nagy szerencsénk volt, hiszen már az előző éjszakára havazást jósoltak az időjárásbácsik, amit - egyelőre - sikeresen meg is úsztunk. Pár csepp eső pedig nem tartott minket vissza a napi sétától sem, így boldogan, energiától - és tonhalkonzervtől - szétvetve indultunk neki a park újabb izgalmas látnivalójának: a kanyonnak. 

A Yellowstone folyó a parkot övező hegyekben ered, és kanyarogva, kanyonokat és síkságokat átszelve torkollik végül a Missouri folyóba. A park területén két hatalmas vízesés vágja el az amúgy sem túl békés zuhatagot, amint az a tektonikus lemezek és lávafolyások határára érve igen gyorsan megtalálja az útját lefelé:

Lower Falls

A kilátónál először történt meg Miami óta, hogy magyarokkal találkoztunk. Illetve félig, mert a hölgy erősebb amerikai akcentussal beszélte az angolt, mint azok, akik már itt születtek, de pár szót azért váltottunk velük, mielőtt továbbálltunk. Stefant már az ideg kerülgette, eddig is a haját tépte, ha magyarul hallott minket beszélni - pedig általában azért tekintettel voltunk rá, de ha egyszerűen 30 méterrel előttünk sétált, azért merészeltünk egy kicsit anyanyelvünkön is hablatyolni -, de mindenki felvidult némileg, amikor az eső végre - ha csak egy kis időre is - elállt.

Az Upper Falls vízeséshez már közelebb is merészkedtünk, sőt, egy komolyabb lépcsősort is megmásztunk, hogy átélhessük a zuhatag varázsát, közvetlen közelről...

Upper Falls

Volt, aki azonban nem nagyon zavartatta magát még a vízesés látványától sem. Gondolom, már egy párszor látta:

Szarvas kolléga

A zuhatag, és megint az a fránya szivárvány... :)

Egy kilátót Artist Point névvel illettek a parkban - azaz A Művész Kilátója, ha úgy tetszik -, hiszen a kilátás valóban olyan, mintha egy festményt tartana a természet az orrod alá, azt suttogva: "Fess le!". Mit gondoltok, megérne egy festményt?

Artist Point

No, el is tévedtünk. Nem kicsit, csak nagyon. A gond ott volt, hogy valaki nagyon okosan kitett egy térképet a túraösvény mellé, és nagyjából fél mérfölddel az aktuális pont mellé bökte a "You are here" feliratot. Mi elsétáltunk egy jó 600 métert, mire visszafordultunk, mert kezdett gyanús lenni a helyzet. Visszaslattyogtunk a táblához, és 5 perc alatt rájöttünk a turpisságra. Gábor - megszokott higgadtságával - rögtön elő is vette a kiskését és egy megfelelően indokolatlanul nagy nyilat vágott a térkép közepébe, oda, ahová valójában mutatnia kellett volna annak a szerencsétlen piros pontnak... Természetesen kiderült, hogy jó irányba indultunk el, és nagyjából 80 méterrel távolabb attól a ponttól, ahol előzőleg visszafordultunk, ott volt a leágazás, amelyet kerestünk. Bad luck...

Crystal Lake

A Crystal Lake tóhoz már az úton a parkoló felé jutottunk el. Sajnos az eső ezúttal már nem kímélt minket, és egyre erőteljesebben kezdett vállunkra hullani. Ettől még nagy örömünket leltük a tóban, hiszen nem mindennapi élmény volt látni a víz alól feltörő gejzírek gőzét és buborékait a felszínen. A jégesőt viszont éppen megúsztuk, már az autó mellett álltunk, amikor rákezdett, először csak apró szemekben, majd később borsónagyságú darabokban. Nem sokkal később - miután egy izgalmas McDonald's látogatást is megejtettünk - a következő látvány fogadott minket:

Esik...

Hát, igen. Az időjárás elfelejtette, hogy nyár van, és úgy gondolta, a sátrunkat is beborítja úgy 5cm jéggel... mi meg hó/jéggolyózhattunk örömünkben. Na, jó: csak én... :)

... és ami a legjobb: a szivárvány még itt is befigyel :)

Úgy gondoltuk tehát, hogy összeszedjük a sátrat és odébbállunk, mert ha ez rosszabbra fordul, akkor fújhatjuk az elkövetkező két napot. Nem volt rossz ötlet, ugyanis a regisztrációs bódéban közölték: az elkövetkező két napban erős havazás várható. Ha most nem húzzuk el a csíkot, akkor nagy eséllyel ott ragadunk - eltart ugyanis, míg eltakarítják a havat az utakról, ha egyáltalán eláll a pelyhes. Mi mentünk is volna, de valami megint az utunkban állt...

Maci Laci

Bizony... már hazafele tartottunk, amikor az út mellett megláttuk a Kolléga Urat. Megmondom őszintén, nem nagyon akaródzott kiszállnunk az autóból, de néhány hülye turista ezt megtette - hál' Istennek semmi baj nem történt, mert a parkőrök lesen voltak, de nem teljesen mindegy, mikor az autó mellett 15 méterre sétál át egy medve a láthatatlan medvezebrán - a bölényhasonlattal élve :)

Tudjátok... mutatóujj a medvespray ravaszán, lapultunk Pamela ülésein, mint tetű a skótjuhászon, de végül mindannyian továbbálltunk. Medve is, mi is, parkőr is. A piknikes kosár maradt.

A naplemente után még megcsodáltuk a Mammoth Hot Springs lépcsőit, de már az első nap figyelmeztettek minket a bejáratnál, hogy sok jóra ne számítsunk: száraz időszakon van túl a forrás, vizet nem látunk majd sokat benne. Nehéz volt ezt a "száraz időszak" históriát elhinni a jégzivatar után, de nem vagyunk geológusok, tán jobban tudják... Megnézni azért érdemes volt, nem mindennapi formák tárultak elénk:

Mammoth Hot Srpings

Balázs vezetett az éjjel, szegény szerencsétlennek a lába teljesen elgémberedett, míg a fékpedál felett tartotta azt... nem volt mindegy, mikor ugrik ki a bokor mögül egy kétujjú patás, de szerencsére lusták voltak legelő barátaink az autó elé ugráshoz. Mi pedig megpihentünk egy világ vége melletti településen, ami állítólag Montana legnagyobb városa volt. Akkor milyen a legkisebb?