Road trippin' - Day 7-8/17

Day 7

A Road trippin' sorozat kezdetén ejtettem szót arról, hogy természetesen az útitervben - ami igazából nem is volt - egy rövid paragrafusként kapott helyet közös kívánságunk, miszerint a BL-döntőt a lehető legkulturáltabb, leghűvösebb és legnagyobb kivetítővel rendelkező helyen kívánjuk figyelemmel kísérni. Nyilván nagy volt a tét: Daniel jól megedzett németként kutyakötelességének érezte, hogy teljes szívvel végigkövesse a Bayern München csapatának minden gyepen töltött percét. Mindenkinek a fantáziájára bízom, milyen szükségeket kellett magába fojtania szegénynek akkor, amikor a csapatok úgy döntöttek, a tizenegyesekig nem kívánnak pihenni. Nem, mintha lett volna választásuk...

A nap további része így, a mérkőzés meglehetősen szerencsétlen, Daniel számára nem felsőbb szintekig kedvező kimenetelének köszönhetően, gyászosan telt. A hangulatot rendületlenül próbáltuk feldobni a Nagy Sóstó látogatásával, vagy a csodálatosan kihalt Idaho-i dombok látványával, de a természet kincsei nem játszottak kezünkre. Nem mondom, hogy nagy csalódásként ért például a Great Salt Lake - hiszen nem sokat tudtam róla előtte sem -, de határozottan nem a kirándulás fénypontja volt. A sekély vizű, párás levegő alatt elterülő, meglehetősen zavaros tó nem lopta magát a szívünkbe, és bár tervben volt egy rövidebb kirándulás a közeli dombtetőre, úgy döntöttünk: nem árt, ha inkább továbbindulunk, s hamarabbi érkezésünkkel több időt tölthetünk a Yellowstone National Park bájai közt.

Azért az úton odafelé láttam valami olyat, amiről rögtön kedves apukám és a "Na, ezeket a darabokat nézd!" felkiáltása jutott eszembe. Bordó autócsoda a '70-es évekből, benne a kétszáz kilós milliméteres frizurájú maffiózó bluetooth headsettel magyaráz - utat figyelni luxus - a mellette ülő erőteljesen nerd kinézetű lepukkant hoboformának, míg hátul a micisapkás öreg motoros az egyetlen, aki figyelmét a sávokra fordítja. Őt valószínűleg csak navigálni hívták, és a következő útszéli építkezésen félrehúzódnak, zacskót húznak a fejére, a többit pedig már tudjátok...

Suvelle - észtül nyarat jelent, egyébként. Fun fact, utánanéztem Google-n :)

A nagy sóstónál készült csodálatos csoportkép valószínűleg nem a kupac legtetején lesz, ha az unokáknak mutatjuk. Így inkább maradjon egy közepesen jól sikerült tájkép!

Öööö...Great Salt Lake. Hát, ez is megvolt...

Ez volt a hetedik nap. Nem sok létjogosultsága lenne a blognak, ha ez így folytatódott volna még napokon keresztül, de a másnap - rossz, aki rosszra gondol... - meghozta a változást, kirándulásunk tetőfokára hágott: Yellowstone-ba értünk!

Day 8

We European. We love Yellowstone. We don't really love bears. We'll see...

Át Utah és Idaho államokon, végre beértünk Montanába. Nem hosszú, 11 mérföldes szakaszt tettünk meg a park bejáratáig - ami mellesleg már Wyomingban van -, de az északi állam máris hatalmas kacajra késztetett minket.

Történt ugyanis, hogy egy apró, West Yellowstone nevű kisvárosba tévedtünk, ahol apró ajándékboltok jelezték: közel járunk már a parkhoz. És: akkor először történt meg itt tartózkodásom óta, hogy délután kettőkor kiszálltam az autóból, és szó szerint fáztam pólóban. Üdv néked 2500 méter, üdv néked hegyi levegő! Úgy gondoltuk, körbenézünk a központban, hátha találunk már egy kisebb boltot, ahol tűzifát, vacsorát és egy kis vérfrissitőt vehetnénk. Nyilván ez utóbbira a sok mormon után már nem sok esélyt láttunk, hiszen Utah, Idaho és Wyoming mind-mind ugyanabban a cipőben jár az alkoholos italok árusításának kérdésében. De: ez Montana! Még ha 11 mérföldön keresztül is... egyetlen embert láttunk az utcán. Kisfiával sétált a délutáni szellőben, békésen. Megálltunk mellette, lehúztuk az ablakot, s ennyit kérdeztünk: "Excuse me, sir! Can you tell me, if we can buy some >>hard<< alcohol here, in West Yellowstone?" - azaz, megkérdeztük, kaphatunk-e egy kis szívmelengetőt a városban estére. A fiatalember ránézett kisfiára, és a lehető legijesztőbb mosolyt vágta, amit hónapok óta láttam. Nagyjából ilyet:

Csak mondjuk még kevesebb foggal....

... felnézett az égre és csak ennyit mondott:

OH, YEAH!

Érti ő a dörgést... :)

A következő meglepetés pár mérfölddel a bejárat után várt minket. Bölények. De nem ám fél tucat, kiállítási tárgynak: mindjárt egy egész csorda:

... és ez most a teljes csorda úgy alig tizede :)

Az elkövetkező napokban meggyűlt még a bajunk a kollégákkal, nem kis forgalmi dugókat képesek előidézni, akár egyórássá is téve a "tiszta" időben negyedórás kocsikázást.

A kempingbe azonban odaértünk sikeresen, még világosban - ki hitte volna? Mehettünk is mindjárt vissza a faluba: visszaküldtek minket medvespray-ért. Nem viccelek.

Gyerekek, itt gyártanak olyat, hogy medvespray. Ötven birodalmi dollárért kapsz egy olyan szerszámot, amivel az éppen téged üldöző Maci Laci szemébe fújhatod a paprikaspray hatást kiváltó löttyöt. De megnyugtattak minket: a mackók csak mostanában jönnek ki a barlangokból. Azt azért hozzátették, hogy egy kicsit lehet, hogy éhesek, úgyhogy ha nem muszáj, ne nagyon hagyjunk eledelt és piknikes kosarat a sátor mellett, illetve magunkat se etessük meg velük. További nyugtató hatást váltott ki a tény, hogy embert ritkán ölnek, csak ha muszáj.

Kössssz....

Marketingfogásnak kiváló volt, mindenesetre. Nyilván mi elfogadtuk, hogy hülyének néznek minket, mert hát ugyan mekkora az esélye, hogy egy forgalmas gyalogút vagy éppen aszfaltút mellett medve bukkan fel? Semmi, nulla, zéró, nyista.

Ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna...

A túrautak legnagyobb része a hó(!) és medvejárás miatt le volt zárva, de a népszerű útvonalak páratlan élményt nyújtottak az arra járó, vállalkozó kedvű turistáknak. Főleg, ha náluk volt a titkos fegyver... :)

A Yellowstone Nemzeti Parkról azt kell tudni, hogy hivatalosan ez a világ első nemzeti parkja, még a XIX. század végén hozták létre, és csodálatosan szép, változatos tájai erre nem kevés okot is adhattak. A park területén található a Föld összes geothermális képződményének több, mint fele: gejzírek, forró vizű források, gőzölgő tavak övezik ezt a lávafolyásokkal, végtelen erdőkkel, havas csúcsokkal és bővizű patakokkal szabdalt tájat, a smaragdszínű legelőktől a kanyonok fogságából alázúduló vízesésekig... Mindannyiunk élete összesen kevés lenne ahhoz, hogy a parkot olyan mélységekig felfedezhessük, mint szeretnénk...

A park talán legismertebb "lakója" az Old Faithful Geyser, az "Öreg Hűséges". Ez a bolygó legkiszámíthatóbb földrajzi jelensége, gyakorlatilag percre pontosan 91 percenként lövelli ki a forró, kénes vizet, akár 60 méter magasságba. A nyüzsgő kici japán turisztáktól és a hangoskodó amerikaiaktól távol, egy kisebb domb tetejéről figyeltük a kitörést a fiúkkal, s a csodára várva kihasználtuk az időt, örömünket leltük a tájban:

A kitörés. Eddig 137000-szor regisztrálták. Egyszer sem gondolta meg magát...

Kisebb-nagyobb kitöréseket láttunk több gejzírnél is, de talán nem is maguk az égbe törő gőzfelhők, hanem a színek, melyek ezeket a mérgesen gőzölgő tavakat övezték, tették a látványt még elképesztőbbé:

Egyike a sok kistestvérnek

A park óvva int attól, hogy bármit a tavakba dobjon az ember, legyen az kő, faág stb., ugyanis a következmény egyszerűen kiszámíthatatlan: egy heves kitöréstől kezdve az örök csendig bármi történhet a gejzírrel - az elmúlt évek földrengései csakúgy alakították a tájat, mint a környező hegyeket az évek milliói.

Egyik kedvencem...

Láttunk másodpercenként kitörő gejzírt...

Gábor is annyira élvezte, hogy még a kamerát is megtisztelte tekintetével :)

... folyót tápláló forró patakokat...

A másik nagy kedvenc :)

... és a világ legnagyobb, még kiszámíthatónak nevezhető (+/- 4 óra) gejzírének kitörését.

Grand Geyser: a legmagasabb ismert kiszámítható gejzír

Most pedig a jól megérdemelt pihenésüket töltő bátor fiatalembereket láthatja a Kedves Olvasó:

Őszinte a mosoly :)

A színkavalkád csak ezután kezdődött igazán: a Grand Prismatic Spring, a világ harmadik, illetve a kontinens legnagyobb forró vizű forrása. Magas fekvésének, illetve a kőzet és a víz különleges összetételének kombinációjából következően a szivárványnál százszor színesebb látványt nyújtott. A rengeteg gőz miatt azonban ezt képen egyszerűen lehetetlen visszaadnom, így egy művészfotóval teszem jóvá ezt az elmaradásomat:

Grand Prismatic Spring

A természet néha azért ezekből a gyönyörű forrásokból is csúfot űz. Hölgyeim és Uraim, a rotyogó sár:

Fountain Paint Pot. Mint amikor a sűrű bablevest főzöl és felrotyog időnként... félelmetes :)

Azzal a tudattal tértünk nyugovóra, hogy minden eledelünk egy elzárt fémkonténerben pihen, és hogy a park másnap is ott lesz még. Új élményeket kínálva, tárt karokkal várva. Ezzel a képpel a szemünk előtt:

Kitörés.

Road trippin' - Day 6/17

Day 6

Éhesen ébredtünk. Nem is csoda, hiszen előző esténket nem töltöttük tábortűzön rotyogó rizses-kolbászos bab társaságában. Hogy előző este végül mely gyorsétterembe tértünk be, arra a már a kutya sem emlékszik, de nagy különbség nem lett volna a végkimenetelek közt: ugyanolyan éhesek maradtunk volna egy dupla cheesburger vagy éppen egy 12" Subway szendvics elfogyasztása után.

Salt Lake City felé így betértünk egy kellemesen indokolatlanul nagy Walmart bevásárlóközpontba, melyből az emberek - mint bárhol máshol az országban - szemmel láthatóan megközelítőleg négyszer annyi szajréval távoztak, mint azt bármely korábbi, felülről becsülő álmukban valaha látták volna előre. Mivel egy átlagos amerikai városban álltunk meg, már nem is reméltük, hogy holmi földi halandónak való park, pad, vagy egyáltalán bármilyen, ebédünk elfogyasztására alkalmas közterületre találnánk, így nagy csinnadrattával lehuppantunk a parkolót díszítő puha, zöld pázsitra, és az arra járok megvető tekintetét tervszerűen figyelmen kívül hagyva nekiláttunk a fejedelmi kosztnak:

Táplálkozás, ahogyan az dukál :)

De, senkit nem érdekelt... :)

A kirándulás elején elterveztük, hogy semmit sem tervezünk el. Ez abból a tekintetből volt nagyon kedvező, hogy bármit - akármit - megláttunk az úton, esetleg érdekesnek találtunk, elmentünk és megnéztük. Így jutottunk egy a Bingham Canyon Mine hatalmas bányájához is. A világ legnagyobb természetes gödre - lásd, Grand Canyon - után két nappal már a világ legnagyobb mesterséges gödre mellett álltunk szájtátva. A Kennecott Copper Mine ugyanis a Föld névre hallgató bolygó legnagyobb és legmélyebb felszíni fejtésű bányája. Ezt az is alátámasztja, hogy a Nagy Fal mellett ez az egyetlen olyan emberi alkotás, mely az űrből is látható. Nem csoda:

Közel olyan mély,  mint a Grand Canyon, legnagyobb hossza pedig 2,5 kilométer...

A bánya még önmagában is hatalmas élmény, de a három gépésznek nem kellett sok, hogy figyelmét pillanatok alatt a fenékről a szállítószalagokhoz ércet vonszoló dömperekre fordítsa. Bár közelről nem láttuk ezeket a gépeket, tisztes távolságból is félelmetesek voltak. A kép után néhány érdekes számadatot is közlök:

Az ott jobboldalt egy nagyobb pickup

64 ilyen masina működik a bánya területén, és a rézércet az összesen 8 km hosszú szállítószalag-hálózat valamely elosztóközpontjához szállítják. Egy ilyen megpakolt gép akár 300 tonna (!) ércet is képes elszállítani egy körben. A dömperek értéke egyenként 3 millió dollár - csak a kerékabroncsok 25000 dollárt érnek, melyet a Michelin külön megrendelésre gyárt a bányának. Az ércet olyan markolók pakolják a szállítóegységbe, melyek egy mozdulattal 90 tonna ércet kanalaznak fel, így a bányában dolgozó 1800 munkás a gépek segítségével naponta 450000 tonna anyagot termel ki. Elképesztő...

Nagy nehezen, az esőtől kísértve megérkeztünk Salt Lake City városába. Azt hiszem, nekünk, európaiaknak a város nevéről csak egy dolog jut eszünkbe:

Bizony, téli olimpia!

Azt viszont kevesen tudják, hogy a várost Denver mellett az ország legszebb fekvésű állami fővárosnak tartják. Nem csak hogy gyönyörű természet övezi, de a város a tiszta, barátságos, élettel teli. Ha emlékeztek még, mi szépet írtam a tavaszi szünetben Orlandóról, akkor most hasonlóan kellemes meglepetés lesz Salt Lake City is!

Az esőfelhők elvonultak. Minden irányból tiszta az ég

Azt tudni kell Utah államról, hogy két beceneve is van: Mormon State és Beehive State. Ez előbbi nevet azért kapta, mert Salt Lake City nem csak az állam, hanem a mormon vallás központja is. Sajnos meg kell mondjam, mélyebben még nem merültem el a mormonok különleges szokásainak és hagyományainak rejtelmében, de annyi biztos, hogy nagyon komolyan veszik a vallásukat, akármerre jársz a városban és az államban lépten-nyomon belebotlasz valamibe, ami mormon. Itt található a világ legnagyobb mormon, vagy ahogyan azt szép magyar szavakkal a Wikipedia közli az olvasókkal: Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának temploma, illetve központi épülete is.

Salt Lake City LDS

Ha valaki a katolikusok központjáról, "főhadiszállásáról" beszél, nyilván mindenkinek a Vatikán jut eszébe, a maga tiszteletet parancsoló pompájával és hatalmas méreteivel. Nos, ez a mormonok központi épületére is igaz: tiszteletet parancsol és hatalmas. Csak éppen nem úgy, ahogyan azt elsőre egy plébániáról elképzelni az ember:

Office building. 128 méter magasan. Mindössze 5 méterrel alacsonyabb a Szent Péter-bazilikánál

A kérdés már csak az volt, merre induljunk tovább?

Bölcsek társasága

Utunk a State Capitol felé vezetett, ahol a jómadarakat mindjárt lencsevégre is kaptam:

State Capitol, Utah

Az épület bámulatosan szép, a kilátás pedig pazar (hogy javítok, vagy rontok a képen, tessék eldönteni és a választ megtartani):

Méhkason ülve

A méhkas, azaz angolul beehive az állam másik beceneve. Lépten-nyomon összefutunk ezzel a jelképpel, legyen az a járdán található dombornyomat, vagy éppen a Beerhive nevű helyi kocsma. A jelkép jelentése igen egyszerű: amikor az elmúlt századokban elzavarták a mormonokat keletről s letelepedtek a környéken, komoly iparba kezdtek - és nyilván olyan szorgalmasan dolgoztak, hogy a lakosokat mindenki a méhecskékhez hasonlította, az állam pedig egy hatalmas méhkasként adott nekik otthont. 

Mi pedig jól megpihentünk ebben az otthonban:

Lépcsőn csövezve, gyönyörködve...

A séta a naplementében nem maradhatott ki:

Tudom, tudom... én meg a felhőkarcolóim :)

Az estét pedig, úgy döntöttünk, a városban töltjük majd. Beugrunk majd egy-két helyi bárba, megiszunk egy finom helyi sört stb... Ja, elfelejtettem megemlíteni...

... a mormonok nem isznak alkoholt.

Nos, nyilván ez a kisebbik gond. A nagyobbik az, hogy még a hiper-super-gigamarketben sem lehet alkoholt venni, semmilyen körülmények között. Még alkoholmentes sört vagy konyakos meggyet sem. Akkor most inkább nem részletezem, hogy a képen látható ír kocsmában hány aranyba került ez a pohár:

... azért jól esett :)

Érdekes egyébként, hogy - bár nagyon magasnak nem tűnt a turisták aránya - néhány bárt, kocsmát lehetett találni a városban, még ha nem is akkora arányban, mint az ember elsőre gondolná. Találtunk viszont egy - tényleg helyi - különlegességeket áruló főzdét, ahol vörös mézsört is lehetett kapni. Ha arra jártok, ajánlom :)

A napnak azonban vége lett. Stefan és Daniel még megpróbálkoztak beugrani egy klubba, hiszen vágytak már a hangos zenére (1), koktélokra (2) és ügyesen táncoló hajadon fehérnépek látványára (3). Nos, nem tartott hazaérkezésünk után 10 percig sem, és már ők is visszaérkeztek a motelbe. Kiderült, hogy a három kívánság közül csak kettő teljesült. Az olvasó fantáziájára bízom, melyik volt a hiányzó láncszem...

Road trippin' - Day 4-5/17

Day 4

Szívünk fájdult bele, hogy szerda reggel ott kellett hagynunk a világ 7 természeti csodájának egyikét, de számtalan csodás hely várt még ránk az úton, így nem habozhattunk: tovább kellett állnunk...

Ezt most olyan szépen fogalmaztam, hogy még nekem is könny futott a szemembe. :)

Nagyjából a Grand Canyon után ért véget az útitervünk, így összedugtuk a fejünket egy dupla cheesburger fölött - ahol az Égieknek köszönhetően még ingyenes Wi-Fi is volt, melynek Stefan legnagyobb örömünkre órákat tudott eltölteni minden egyes ismerőse Facebook kiírásának lájkolásával és kommentárolásával, - és arra a megegyezésre jutottunk, hogy feláldozzuk a híres Monument Valley nemzeti parkot a Lake Powell, Bryce Canyon és az Arches National Park oltárán. Azt hiszem, nem bántuk meg, de mindent sorjában.

Ha a Colorado folyónál jársz, és láttad a Grand Canyon-t, még semmit sem láttál. Amellett, hogy a folyó ebbe a puha kőzetbe könnyedén vágta bele magát, és az erózió elvégezte a magáét az ezt követő években, néhány keményebb kőzettel rendelkező szakaszon gyönyörű szakadékokat formált, több gát is épült rajta hatalmas tavakat alkotva, és nem utolsó sorban páratlan élővilág jellemzi a partját, oázisként borítva a partokat. Talán a leghíresebb folyószakasz a Patkó-kanyar, azaz a Horseshoe Bend:

Lö' kanyar

Megjegyzem, ha értenék a víz nyelvén, lemásztam volna és megkérdeztem volna, hogy ezt most éppen miért csinálta? Éppen építkezés volt és ki kellett kerülni az akadályt? Húzták fel a hegyet oszt terelőút volt? :)

Az út a Powell-tó felé gyönyörű volt, emellett pedig igazi, elhagyatott sivatagi főút. Elhaladtunk néhány indián-rezervátum mellett, de ezek már modernizált őslakosok voltak, a wigwamot lecserélték konténerházakra, és kiváló üzleti érzékkel árulják portékáikat a lehető legelhagyatottabb utak szélén a napon, arra tévedő kici japán turisztáknak:

Rezervátum az út szélén

Persze, ma tehetősebbek nem házat visznek az amúgy is túlméretezett nyergesvontatók hátán, hanem egész óceánjárókat:

OVERSIZE LOAD. You don't say...

A tó egyszerűen hatalmas. Kisebb nyúlványok tucatjai kínálnak pancsolási lehetőséget a vállalkozó kedvűeknek, de tekintettel arra, hogy a levegő nagyjából forráspont körüli hőmérsékletű volt, nem nagyon zavartattuk magunkat a 18 fokos víz miatt, meg is mártóztunk benne annak rendje s módja szerint:

Díszes társaság

Útközben megjelent egy, nagyjából 40 főt számláló, nagyrészt ifjú hölgyekből álló középiskolás társaság. Nekünk sem kellett több, hogy kapva kapjunk az alkalmon és sokatmondó felvételeket készítsünk az eseményről pihent agyunk felhasználásával. A kommentárokat rátok bízom, mi jót nevettünk a képeken :)

Még mindig tele van a gépem homokkal... Valójában a szél vetett véget a fürdőzésnek, de nem is bántunk, hiszen még hosszú út állt előttünk, márpedig a sátrat nem érdemes éjszaka felállítani. Eltart és hideg van :)

Az út a Bryce Canyon felé elképesztően csodálatos volt, és végre kikecmeregtünk a végtelen sivatagból is. A naplemente a park bejáratánál ért minket, igazi western hangulatban:

Ő legel.

Sátor fenn, kaja nix, és hideg van. Felkerekedtünk, de az egyetlen hely, ahol megfizethető áron ételhez tudtunk jutni, az egy étterem volt a semmi közepén, mely éppen zárni készült. Az eledel azonban meglepően finom volt, és ha hiszitek, ha nem, árban még lehet hogy alatta volt a konzervbabnak is, melyet eredetileg akartunk készíteni, de amikor a boltban a kezünkbe vettük, majdnem eldobtuk az árát meglátva :)

Az éjszaka hideg volt. Nagyon. Minket azonban várt a napkelte, ami nagyon nem akart jönni...

Day 5

Azt hiszem, a társaság nagy része akkor ébredt fel igazán, amikor Gábor úgy fél méterre hibázott el egy öngyilkosjelölt őzet az országúton. A hülyéje - mármint az őz, nem Gábor - az út szélén lapult arra várva, hogy a lelket is kiijessze az első arra járó autósból, és ezt a feladatot hibátlanul teljesítette is. Ha nem lett volna közel a napkelte, visszamentem volna és bepácoltam volna paprikásnak, komolyan mondom.  

No, de eljött a napkelte is, ami különös élmény volt, hiszen nem mindennapi megvilágítást adott a Bryce Canyon egyedülálló sziklaképződményeinek:

Napkelte a Bryce Canyon nemzeti parkban

Bryce Amphitheater. Zseniális.

A reggeli séta talán a legjólesőbb rövid túra volt a kirándulás során, hiszen még alig volt 10 óra, mire visszaértünk, de szemünk teljesen felpattanva, testünk pedig megfelelő hőmérsékletre felhevülve várta a nap további részét. Hogy mit is láttunk? Ezt mind:

Reggeli kilátás

Y.M.C.A. - így  mulatunk mi :)

A tettesek. Ha valaki kérdezi, mi sosem jártunk itt  :)

Művészképem

Thor's Hammer. Ezzel jó nagy szögeket lehet beverni :)

A nap további része mesésen telt, Gábor erősködött, hogy ő szeretne a kanyonból kifelé vezetni, így én az autópályánál vettem át a kormányt. Meglehetősen hosszan vezettem a nap további részében, de állítom, hogy az egyik legszebb, ha nem a legszebb és legizgalmasabb szakasza volt utunknak a kirándulás során. Célunk az Arches National Park volt. Gondolom, a név sokat nem mond.

Akkor mutatok egy képet, és mindjárt beugrik majd mindenkinek az USA Top 10 jelképének egyike:

Delicate Arc, Utah büszkesége

Persze a turisták mind körbeállták, de nem nagyon merészkedett senki odaszaladni egy fénykép erejéig, hogy ne rontsa el a többiek kilátását és fotóit. Mi azonban hülye európaiak vagyunk (velem, a nagy szerrrrbbel az élen:) ), márpedig ha már eleve gyűlöl minket a világ többi része - már ha éppen meg tudja mutatni országunkat a térképen - akkor úgy gondolom, megengedhetünk magunknak egy ilyen fényképet, 10 másodperdet pedig rabolhatunk mindenki életéből:

A méretek kedvéért :)

Gondolom, kitaláltátok: egy bolond százat csinál. 2 perccel azután, hogy lencsevégre kaptuk egymást a fiúkkal, libasorba állva tolongtak az emberek, hogy ugyanolyan szép és ötletes képet készítsenek magukról, mint amilyen a mi "zseniális" ötletünk volt. Amikor már kezdett elszabadulni a pokol és már konkrétan egymást lökték át az emberek a lyukon, Gáborral és Stefannal úgy gondoltuk, átsétálunk a másik oldalra nézni a műsort. Nem bántuk meg, gyönyörű volt a kilátás. El is készítettük cheesy képeinket Gáborral, hogy legyen mit mutogatni az unokáknak:

Gábor húzza...

... én pedig tuszkolom vissza a földbe :)

A park még számos meglepetést tartogatott számunkra. Külön küldeném a következő képet azoknak, akik rögtön azt látják benne, amit én láttam:

A ZÖLD hegy! :) - Balázs is örült neki... :P

A természet bebizonyította, hogy nem csak az emberek képesek az egyensúlyozásra, erre a Balancing Rock a legszebb példa:

Azt mondják, nemsokára leesik, mert az alsó réteg gyorsabban erodál, mint maga a kő. Ajjaj...

Azért az ember is képes ám rá:

Próbálkozni szabad, nem? :)

Salt Lake City azonban még messze volt. Az éjszakát - először az út során - motelben töltöttük. Jól esett...