Conquering East Coast - The Capital of the World

O say can you see...

Amerika ékszerdoboza. Talán így lehetne jellemzni az USA fővárosát, Washington D.C.-t. A gondosan megtervezett, háromszáz konzulátusnak otthont adó, gyémántot formázó területre épített közigazgatási központ valóban egyedülálló a világon. Jelképez mindent, amire az amerikaiak oly büszkék - itt még a hajléktalannak is akkora a tekintélye, hogy az is vigyázba áll benned, aminek nem kellene. A légkör annyira fenséges, mint egy ezeréves királyi palota udvarán, és ha sikerül megszoknod, hogy minden lépésedet és szavadat úgy figyelik, mint egy phenjani osztálykiránduláson, felszabadultan adhatod át magad az élménynek. Megfogadtuk, hogy a "bomb", "terrorist", "Serbia" és egyéb, errefelé istenkáromlásnak számító kifejezéseket mellőzzük a helyi inkvizíciós osztag távoltarásának érdekében, és nekivágtunk hát a háromnapos felfedezőútnak a Világ Fővárosában.

Késő délután érkeztünk meg Washingtonba, ám mégis korábban a tervezettnél - Móci néni lányánál csak néhány órával később lett volna jelenésünk. Az elvesztegetett idő pedig olyan, mint a székelykáposzta - nem jó -, így, beletenyerelve a dolgok közepébe, hamarosan a United States Capitol közelében találtuk magunkat. Magyarul valaimért Capitoliumnak hívják, ezt a megnevezést sehol nem találtam az angol szakirodalomban ld. Wikipedia. De azért használom.

Az első igazi élmény a Newseum előtt talált minket, ahol a világ újságainak aznapi címlapja volt kiállítva. Érdekes volt látni, hogy ugyanaz a hír hogyan szerepel a brit, német, arab vagy japán lapokban. No, meg azt is, hogy az egyes amerikai államok napilapjai mennyire nem foglalkoznak a világ dolgaival. Az ötven - Alabamától Wyomingig - kiállított újság alá egy hosszú sávra kiíratnám: "Amiről nem tudsz, az nem fáj." Nem, nem magyarul.

Newseum

Sétánkat a Pennsylvania Ave-n folytatva belebotlottunk az első luxuscsövesbe. Ha Washington D.C. a világ fővárosa, akkor biztosan itt lakik a hajléktalan arisztokrácia is. Természetesen lehet, hogy a képen látható kolléga aktivista, hippi, remete, éhségsztrájkoló, utcazenész, láncfűrészes gyilkos (ld. fekete hullazsákok), bölcsész, száműzött veterán vagy csak simán egy kecske, de jelenség volt, az biztos:

A helyes megfejtéseket e-mailben várom

Azt már megszokhattuk az amerikaiaktól, hogy a parkolás szabályait képtelenek egyértelműen megfogalmazni, de néhány hónap után az ember hozzászokik a furcsa rendeletekhez. Ami pedig nincs tiltva az szabad vagyon. Ami pedig tiltva van, azért börtön jár. Na, de ez már túlzás:

Tesó a háttérben befigyel. Már várja az alkonyatot...

... azaz: "A terület sötétedés után lezárva. A szabályt megszegőket letartóztatjuk." Ennyi.

Rövidesen megérkeztünk a Capitoliumhoz, a Világ Parlamentjéhez. Az épület hatalmas, igényes és tekintélyt parancsoló - egyszóval: olyan, mint amilyennek mi, földi halandók elképzelnénk. Vezetett túrára már nem tudtunk, de nem is akartunk jelentkezni aznapra, inkább a másnap reggelt gondoltuk erre szánni. Részletesen tehát később számolok be erről a csodáról, csak hogy egy kicsit fokozzam a hangulatot. :)

Egy klasszikus a Capitoliummal - és egyike a város hatalmas parkjainak

United States Capitol, the Magnificent

Külön élmény volt számomra az, ahogyan Dan Brown - Az elveszett jelkép c. könyvének helyszínei a semmiből bukkantak elő, percenként lepve meg halvány emlékekkel egy adott részletről. Amolyan deja vu érzésem volt, holott csak a képzelőerőm vetítette elém a képeket anno, olvasás közben. Vagy nagyon jól írja le a helyszíneket az író, vagy le kéne szerződnöm egy médium-irodánál.

Utunk a Capitolium után a Library of Congress épületéhez vezetett. Mivel minden - ismétlem MINDEN - múzeum ingyenesen látogatható Washingtonban, kicsit hagytuk magunkat eltévedni a könyvek világában. Volt itt minden középkori térképteremtől Gutenberg-bibliáig, a beltér pedig egyszerűen pompázatos. Az épületet  magasztosra építették - elkészülte után érte is rendesen kritika a kupolát, tudniillik a Capitoliuméval vetekedett, és vetekszik is még a mai napig.

A könyvtár előcsarnoka

Höh... gépészangyalka!

Túlságosan hosszas merengést azonban nem engedhettünk meg magunknak - a város túlsó végén már várt mindet a terülj-terülj asztalkám! Útközben azért még "beugrottunk" a Pentagonhoz is. Meglepő módon oldalról nézve nem is ötszög alakú, csak egyszerűen egy négyemeletes, nagy kiterjedésű, dísztelen épülettömb, melynek megközelítésekor a kamerák azt is megnézik rajtad, hogy a múlt heti csirkehús meg nem emésztett maradványaiban nincs-e véletlenül afgán kisfiú. Fényképezni csak suttyomban lehetett, azt is csak úgy, hogy két másodpercnél tovább egyetlen ponton se tartózkodjunk. Nyilván 9/11 óta még szigorúbbak lettek az óvintézkedések - az élmény és a hely tehát kipipálva, de nagyjából annyira ragadtattuk el magunkat tőle, mint a McDonald's McDouble szendvicsétől: jó volt, de nincs esetleg egy kis pacal?

Jenny, Móci néni kisebbik lánya, egyben három gyermek édesanyja mosolyogva, tárt karokkal várt minket Fairfax-i otthonukban. A csemeték mind iskolában voltak - az állam másik oldalán, természetesen -, így hármunkra három gyerekszoba jutott a házban, ahol az elkövetkező két éjszakára láttak bennünket vendégül. Valamilyen érthetetlen véletlen folytán Gábornak jutott a tinilány-szoba, a maga rózsaszín valójában. A szobák, a ház, a vendéglátás - igazi amerikai élmények voltak számunkra, hiszen volt alkalmunk megtapasztalni, hogyan is nézhet ki egy amerikai tizenéves élete. Mondanom sem kell: ennél jobban filmbe illőt ha kerestünk, sem találhattunk volna: a leány hármuk közül a legidősebb, a fényképek alapján sikeres és népszerű, jó sportoló. Az egyik fiú szintén sikeres kosaras, míg a másik a család zenésze - a fiúknak az alagsorban játékbirodalom (videójátékok, ping-pong és temérdek LEGO) volt kialakítva, ahol szabadon tombolhattak a szomszédok és édesanyjuk rosszalló tekinteteitől távol, míg a lánynak saját fürdőszobája és sminkelőterülete volt. A ház körül kerítés nincs, de lakik bent egy kutya - a vacsora grillezett csirke (magyarul: rostélyos) volt, házi, frissen szedett zöldségekkel és almás pitével.

... és a ház. Mint a filmekben.

A fiatalos lendületű Jennyt végtelenül aranyos és jószívű emberként ismertük meg. Tényleg tejben-vajban fürödtünk ottlétünk alatt, és nagyon jókat beszélgettünk. Vacsora után még ping-pongozni is csatlakozott hozzánk, s míg ő Dáviddal játszott a szoba egyik végében, mi a másik oldalon Gáborral Fruit Ninját toltunk - Kinecttel. Laikusoknak röviden: kívülről úgy néztünk ki, mint két idióta, akik a tévé előtt hadonászva próbálják a képernyőn feltűnő gyümölcsöket apró darabokra vagdosni - kezükkel, a levegőben. Izomláz garantált, felépülés: 2 nap. Nehézségünk nem volt az elalvással, ez a lényeg... :)

Gyors reggeli - na jó, ez a kifejezés nem szerepel a szótáramban -, szóval, közepesen gyors reggeli után már az utakat róttuk a Capitolium felé, 8:30-kor kezdődött vezetett túránk. A leírhatatlan mennyiségű ázsiai turista megkerülése és a fejhallgatók buksink megfelelő lokációjára való oktojálása után kettes csoportokba rendeződtünk - úgy nézhettünk ki, mint az óvodások, csak a méret nem stimmelt. Mondjuk a mögöttem álló egymaga kitett volna egy teljes nagycsoportot. A jele beef jerky lett volna. Mindnek.

Az épületen belül csak limitált lehetőségeim voltak fotózásra, a fényviszonyokat vagy szándékosan alakították használhatatlanra, vagy eredetileg is sötétszobának tervezték az összes tanácstermet. Ott pedig, ahol az ablakokon át beszűrödtek a nap ragyogó sugarai, véletlenül éppen tilos volt a kattintás... Hozzátenném, hogy kedves vezetőnk igen szellemesen fogalmazott és annyira le is kötötte a figyelmünket, hogy jóformán eszünkbe sem jutott mással foglalkozni, mint szavait faljuk, akárcsak egy duplacheeseburgert. A korlátozottan izgalmasnak bizonyuló pincelátogatások után lassan, de biztosan vettük az irányt az épület szíve, a Rotunda felé. A hatalamas kupola alatti csarnokban állni egyet jelent az önazonosulással, létünk aurája itt eggyé lesz a Zen minden tanításával, világok jönnek létre s pusztulnak el úgy, mint egykoron görög istenek által... egyszóval, ez itt a lényeg. Ha Washingtonban jártál és ezt nem láttad, akkor semmit nem láttál.

Washington apoteózisa, avagy a Rotunda kupolája

A több, mint ötven méter magasba nyúló kupolát Washington apoteózisának freskója díszíti, csak szerényen. Nem sokan mondhatják el magukról a római császárok óta, hogy istenekkel lettek lefestve, de Mosótonna György Urat a jelek szerint egyiptomi fáraóként dicsőítették - ha szabad így fogalmaznom: istenítették - a maga idejében és utána is egy kicsivel. A kupolatermet híresebbnél híresebb festmények díszítik, közülük talán a legismertebb a Függetlenségi Nyilatkozat aláírását megörökítő - és ezzel véget is ért az általam ismert alkotások sora. A festmény egyébként a kétdolláros bankjegy hátoldalát is díszíti, de az Egyesült Államokban töltött 341 nap alatt egyszer sem találkoztam ilyen fizetőeszközzel. Állítólag egy francia diáktársam próbált vele fizetni a Walmartban, de hülyének nézték. Mondjuk egy olyan országban, ahol inkább becenevet adnak az aprónak, mint ráírnák pontos értékét, már meglepetések nem érhetnek.

Declaration of Independence

Valahol a kijáratnál lehettünk (és massziv szuvenírvásárlásba kezdtünk), amikor ráeszméltem: fényképezőgépem rohamosan merül. Február óta szerencsére ez csak kétszer történt meg velem, most is egy apró figyelmetlenség és előző napi lustaság miatt nem került töltésre a dolog. Az ok: Fruit Ninja. Mentségemre legyen szólva, aznapra múzeumlátogatást terveztünk - a fontosabb gyűjteményekre pedig még maradt elég kakaó.

Amikor kiléptünk a Capitolium kapuján, elénk tárult az ország főutcája, a National Mall. A kétmérföldes sugárutat nemzeti parkká nyilvánították, és az emlékhelyeket, közigazgatási épületeket leszámítva is tizenhét múzeum és galéria határolja - egy kivételével mind a Smithsonian Institution gyermekei. Ott állsz a lépcső tetején, és egyszerűen nem tudod eldönteni, merre indulj. Hihetetlen érzés. Úgy döntöttünk hát, hogy amíg "véletlenszerűen" kiválasztunk két (naná, hogy a természettudományi, illetve a repülés- és űrhajózási) múzeumot, teszünk egy rövid sétát a bokrok között: irány a botanikus kert! A majd' kétszáz éves intézményben a világ minden tájáról bambultak ránk a parék, plafonról lógó orchideától kezdve a méteres kaktuszokon keresztül a húsevő növényekig. Nyolc hónap New Mexico után a párás levegő olyannak hatott, mint a rémálmaimban még ma is fel-feltűnő arcgőzölés a kozmetikusnál. Nem, nem szeretnék róla beszélni. Inkább mutatok virágot:

Bár tudnám a nevét... Virág 1.

Dettó... Virág 2.

Nőnapra

Szép volt, de botanikus kertet már láttunk. Űrkapszulát közelről pedig még nem, így amilyen sebesen csak tudtunk, az irányt a National Air and Space Museum felé vettük. Mintegy elégtétel volt ez a látogatás nekünk Gáborral, hiszen kicsit több, mint fél évvel korábban a NASA Kennedy űrközpontjába nem jutottunk már be, idő- és $idő$-szűke miatt. A múzeum ma a világ legnagyobb repülőmúzeuma, tizenötezer négyzetméteren a National Mallon és egy kiegészítő hangárral a reptér mellett, 71 000 négyzetméteren. Ez utóbbit egyébként Udvarházy Ferenc Istvánról, egy magyar üzletemberről nevezték el, s bár ide eljutni nem tudtunk már, Balázs blogjában még néhány szösszenetet találattok róla. Hogy mit is őriznek itt? Az Apollo 11 vezélőegységét, amely a holdraszállás után épségben hazaszállította a Armstrongot, Aldrint és Collinst:

Hat tonna történelem

... John Glenn űrkapszuláját, melyben 1962-ben első amerikaiként megkerülte a Földet, rakéták és holdjáró-prototípusok, plafonról lógó tucatnyi repülő, ééés:

Wright Flyer. Újabb 274 kg történelem.

Az eredeti Wright Flyert. A Wright fivérek 1903-as kísérlete után a szerkezet komoly sérüléseket szenvedett, de megjavították és restaurálták a vásznat, így gyakorlatilag jelen formájában újra képes lenne repülni. A kiállításra egyébként véletlenül akadtam rá, mert egy eldugott szobácskában helyezték el a múzeum talán legértékesebb tárgyát. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem: bármi is következzék aznap, már megérte felkelni. :)

A repülők és egy giga-McDonald's ebéd után következett egy kis amerikai történelem, megnéztük: valóban létezik-e ez a bizonyos Declaration of Independence, a Bill of Rights és a Constitution. 50 perc sorbanállás az üres tekintetű turisták között csak azért, hogy három kifakult papírfecnit jól megnézzen az ember egy hideg, száraz kőcsarnokban, morcos tekintetű őrökkel a sarkában és türelmetlen kis japánokkal a sarkán... hát, nem tudom, végülis láttuk és elmondhatjuk magunkról, hogy láttuk. Nem szerepel majd a top 10 USA élményben... mellesleg tudtátok, hogy az Egyesült Államok alkotmánya a legrövidebb írott alkotmány a világon?

Fényképezőgépem a világ leglátogatottabb természettudományi múzeumának, a National Museum of Natural History lépcsőjénél mondta fel a szolgálatot. Őszintén szólva: nem is bántam. Egyrészt, mert sok helyen tilos volt a használata, másrészt pedig mert egy kicsit már el is fáradtam - bezony, ilyen is van ám! Egy kicsit el is merültem a múzeum hatalmas méreteiben, az ott töltött idő több, mint felét pedig az ásványkincseknél ütöttem el. Tucatnyi világhírű, gengszterfilmekben hetente az elrablás sorsára jutó gyémánt, smaragd, zafír és egyéb drágakő kacsintott vissza az ujjnyi vastag üvegfalak mögül. Ha sokáig téblábolna a környéken, még Angelina Jolie jóságos árvaház-köpönyege alul is kibújna a gátlástanalul kapzsi némber. Szívrohamot is csak egyszer kaptam, amikor egy T-Rex csontváz mosolygott rám tizenkét méter magasságból, Hold- és meteoritsímogatásból pedig ötösre vizsgáztam. Amikor megláttam Dávidot és Gábort a padon ülve, tudtam: a napnak ezennek vége. Megfáradtan, de vidáman dőltünk be az ágyikóba, hogy felkészítsük magunkat az utolsó délelőttre Washingtonban.

Pillanatkép.

Másnap könnyes búcsút vettünk Jenny-től - aki egyébként lázban égett, mert nővérének családjával baseball-meccsre igyekeztek -, és rögtön a parkolásnál komoly problémákba ütköztünk. Tudniillik, az amerikai parkolási rendszer legalább annyira bonyolult, mint az óegyiptomi történelem. Sőt, a szabályok nagyjából annyira érthetők, mint a hieroglifák - sosem tudod, mennyit, mikor és meddig kell fizetned. Kérem azokat, akik meg tudják nekem mondani, hogy az alábbi parkolóóránál vasárnap délelőtt parkolhatok-e, hívjanak a napokban!

Büntit nem kaptunk. Jól tippeltünk.

Találós kérdés: mi maradt ki Washingtonból? Úgy van! A Fehér Ház! Nyilván minden ember vágya, hogy egyszer hülye turisták milliói fényképezzék az asszonyt hálóingben a panorámaablakokon át, miközben a ház ura alsónadrágban s meztelen felsőtesttel is csak testőri kíséretben nyírhatja a füvet a hét hektáros hátsó kertben... de ez jár annak, aki a világ ura akar lenni. Csak indulni kell a választásokon, olcsó benzint kell ígérni és elpusztíthatatlan Amerikát. A többi majd jön magától.

White House, da back door.

Az épületet hátulról meglehetősen jól meg lehet közelíteni, még a varázserővel bíró kerítést is meg szabad érinteni. Sőt (!), még bele is szabad csimpaszkodni! Ezen a szép, napos délelőttön meglepően kevés ellenállásba ütköztünk, csak egy kitartó veterán hívta fel a figyelmet a világvége közeledtére:

Sátorral. Valakinek még erre is van ideje...

... 40 méterrel mögötte pedig Jézus szeretetéről énekelt egy lelkes csapat a fák alatt. Szólásszabadság, level: advanced. Úgy döntöttünk, megkerüljük a parkot, megnézzük ezt a csodát közelebbről is. A Fehér Ház egyébként egy kicsit olyan, mint egy középkori palota: uralkodók tucatjai fordultak meg benne, és mindenki szerette volna keze nyomát otthagyni az épületen. Bővítettek, átrendeztek... szerintem ma már rakéta- és UFO-biztos, láthatatlan nyolckarú szörnyek védik, az ajtón belépve tulajdonképpen egy párhuzamos dimenzióba csúszol és igen: az Oval Office asztala alatt már évtizedek óta őrzik az antianyagot, a Szent Grált, sőt, Petőfi Sándor balzsamozott holttestét is. Ezt személyesen megtekinteni azonban csak különleges, a nagykövetségeken intézhető engedéllyel lehet - s tudjuk, az én ellenséges balkáni múltam miatt ez legalább annyira lehetetlen volt, mint tromibtán klarinétozni, így lemondtunk erről az emberfeletti élményről. Inkább sétáltunk egyet  - azaz megkerültük a birtokot. A főkapuval szemben a tömeg éppen az eget kémlelte, s hamar rájöttünk: az ismerősen búgó hang nem a 160-as Ikarusz busz hangja, hanem egy igazi helikopéteré!

Meghozták az anyóst?

A nagyjából húszfős fogadóbizottság és a tetőn álló - gondolom, nem José, a kertész munkáját felügyelő - őrök jelenléte arra utalt, hogy nagy fejes érkezhetett meg a Walmartos vásárlásból. Mondjuk helikopterrel tényleg gyorsabb, még ha vasárnap reggel nincs is dugó.

A Fehér Házzal szemben tornyosul Amerika Fallosza, a Washington Monument. 170 méterével a legmagasabb kőépítmény a világon, elkészültekor pedig a legmagasabb alkotás volt - 1 évvel később azonban elkészült az Eiffel-torony. Ezek a franciák... Két éve a washingtoni fölrdrengésben megrongálódott az obeliszk, majd kapott egy pofont az Irene hurrikántól is, tetejére így felszaladni a 897 lépcsőn nem tudtunk. Pedig akartunk, de tényleg. Az amerikaiaknak ez a jelképe egyébként az egyik legkedveltebb játéka a fotózni vágyó turistáknak. Mutatok is néhány példát:

Dávidnak magyarázom, hogy kéne. Nem érti.

Inkább állva!

Gábor, és Dávid is láttak fantáziát a dologban:

Ha ezt George látná...

Kőkard. Nem rozsdásodik.

A Lincoln-emlékmű részeként, egészen a Washington Monumentig elnyúló pancsolda a Reflecting Pool, egy hihetetlenül hosszú és gyönyörű feszített víztükör, ami egyedi hangulatot ad a sétánynak. Az emlékmű felé tartva, vissza-visszatekintve a távolban feltűnt a Capitolium, majd a lépcsőkhöz érve egy tényleg nem mindennapi látvány fogadott minket:

Washington Monument, az USA egyik jelképe

Az emlékmű messziről olyan, mint egy ógörög istennek emelt templom - mint ezen emlékműveknek a legtöbbje -, de a benn ülő hatalmas Lincoln-szobron és tolakodó japán turistákon kívül sok látnivaló nem volt. Egy képet azért mutatok az Öregről, meg ne sértődjön:

150 tonna Liberty, Freedom és Union, vagy amit akartok

 ... ééés, íme a három testőr, vagy amit akartok:

A Jó, a Rossz és a Csúf. Lehet párosítani a fejekkel!

Fáradtunk. Betértünk hát egy igazi hamburgerezőbe, amolyan amerikai filmesbe: fekete-fehér mozaikpadló, bordó bőrülések, mosolygós fiatal pincérlányok, all-you-can-eat sültkrumpli, retro zene... minden, ami egy szusszanáshoz kell. Az ajtón kilépve kaptunk még két kulturális sokkot, hogy ne legyen oly könnyed a távozásunk:

Ízirájder öcsém!

Modern építészet

Ez utóbbi esetén végülis van magyarázat: nem fért el a ház. Avagy: műemlékvédelem fail. Remélem, hogy garázst építettek a téglaházak fölé, McDrive-val. 

Utolsó utunk a Jefferson-emlékműhöz vezetett. Nem azért, mert még egy szobrot szerettünk volna látni, hanem mert egy kicsit már vágytunk a természetre, nyugalomra, csendes kilátásra. És arra, hogy leüljünk... Az élet nagy dolgainak megvitatása közben Balázs példáját követve én is próbálkoztam suhanó bicikliseket paparazzizni:

Száguldás

... majd egy utolsót kattintottam, amolyan Fehér Házas-Obeliszkeset. Ez lett belőle:

Bye-bye Washington D.C.