Ha azt hiszitek, az USA-ba könnyebb belépni szárazföldön, egy elhagyatott kanadai határátkelőhelyen keresztül, mint a dallasi repülőtéren - ahol földöntúli tömeggel találkozik az ember, a bevándorlókat pedig nyugodt szívvel ajánlanám a Men In Black UFO-castingjába is -, nagyot tévedtek. Nyilvánvalóan nem kis problémát jelentett, hogy vízumunk lejárt, tartózkodási engedélyünk pedig egy olyan állam egyeteme által bocsáttatott ki, melynek létezéséről itt, északon nem is tudnak, így rövid időn belül már a rosszfiúknak fenntartott parkolóban vizsgálták át a Hondát, míg mi türelmesen várakoztunk egy üvegajtó mellett - a kocsikulcsot természetesen, fontosabb papírjainkkal együtt, át kellett adnunk a biztos uraknak.
Nem kellett azonban egész nap ott csücsülnünk, hiszen nagyjából 10-15 percen belül megérkezett a váltás - nos, nem a határőröké, hanem a bűnözőké -, és a három magyar jómadár már korántsem volt olyan érdekes a vámosok számára, mint az a középkorú hölgy, akit rúgkapálva, bilincsre verve vezettek el egy ablaktalan szobácskába, míg autójának frissen kárpitozott ülésein három véreb matatott - gondolom, egy kis serkentő után. Hogy a nagyobb fogás, vagy ténylegesen a rendben lévő papírok miatt engedtek végül vissza a Szabad Nép Földjére, már sosem tudjuk meg, de hamarosan már a borús őszi délutánban siklottunk Gotham City felé.
Chicagót azért nevezik a Batman-filmek első számú helyszínének, mert bár a forgatás tucatnyi metropoliszban zajlott az évek során, a legikonikusabb látványosságokat (Wayne Enterprises, Gotham City Rail...) mind-mind a Windy City csodái inspirálták. De kezdjük is az elején.
Az amerikai nagyvárosok követendő példái közé tartoznak a gigantikus föld alatti parkolóházak. Az amúgy is hatalmas terek még hatalmasabbaknak és kellemesebbnek hatnak, ha autók helyett fákat kell kerülgetned, ha véletlenül - letérve a mainstream vonulatról - gyalogolni támadna kedved. Emellett a meglepetés ereje is erős velük/bennük - akár csak az Erő - hiszen sosem tudhatod, éppen hol bukkansz fel, amikor a felszínre sétálsz. Nos, minket ők vártak:
 |
| Chicago Begins |
Az Egyesült Államok harmadik legnépesebb és ugyanúgy harmadik leggazdagabb városáról lévén szó, itt egymást érik az elképesztőbbnél elképesztőbb épületek, parkok, építmények. Ez a világ egyik legsűrűbben és legmagasabbra épített városközpontja, a földből sündisznótüskékként kinövő felhőkarcolók némelyike pedig lépten-nyomon feltűnik a médiában - biztos vagyok benne, hogy a képeket látván nektek is ez lesz az első gondolatotok: "Jé, ezt már láttam valahol!" Legyen hát ez a bejegyzés egyben egy virtuális városnézés is!
 |
| Chicago Skyline és a Jay Pritzker Pavilion |
A sétát a Millenium Parkban kezdtük, ahol azonnal belefutottunk egy gigantikus acél pókhálóba, a Jay Pritzker Pavilionba. A szerkezet egy monumentális szabadtéri színpad nézőtere fölé tornyosul, de funkcionális hatásfoka erősen konvergál zéróhoz. Első látásra úgy tűnik, csak arra szolgál ez a két futballpályányi területetet behálózó valami, hogy hangszórókat és néhány reflektort tartson, ám hamar rá kellett jönnünk, hogy igazunk volt: tényleg csak hangszórókat tart. Egyébként a 11000 néző befogadására képes szabadtéri színház utolsó méterein is olyan az akusztika, mintha egy koncertteremben ülnél. Egyszer megnéznék itt egy operát. Mondjuk a Don Giovanni-t... Szarkasztikus voltam.
 |
| Ősz és Chicago |
A Millenium Park még egy rekordot is tart: ez a világ legelérhetőbb parkja mozgáskorlátozottak részére. Tucatnyi híd vezet keresztül a környező kisutcákon, melyek tetejéről a kilátás egészen egyedi: kristálytiszta égbolt, milliónyi színbe öltözött növényzet, számtalan építészeti stílus keveredése... egy város, ami azonnal a szívedbe lopja magát. Stefan mintha említett volna valamit erről korábban.
 |
| Még mindig Millenium Park és egy kis ízelítő belő... izé, az építészetből! |
Természetesen a modern és sokatmondó művészet is megjelenik az utcákon:
 |
| Az alkotás címe: Angyalkoponyakéztojásszűzmária. Tiszta Addams Family... |
S ha azt hiszitek az üveg mindent birtokol ezen a tájon:
 |
| Legacy Tower |
... addig a következő kép akár a Dunakorzón is készülhetett volna:
 |
| Egy kis Európa |
Belevetettük hát magunkat a sikátorok és élettel teli utcák sűrűjébe. Igazi, kellemes őszi időnk volt, a séta a hűvösben legalább olyan jól esett, mint egy kis melegedés a napon. Időről-időre rá kellett jönnünk, hogy a környék valóban a legtökéletesebb választás az akciófilmek forgatására. Tűzlépcsőből nincs hiány:
 |
| Tűzlépcsők |
A Chicago-i metrót pedig valahogy így kell értelmezni:
 |
| Kell a francnak alagút. Jó lesz ez az utca felett is, fiúk! |
A helyiek csak "L"-ként emlegetik a belvárosi gyorsvasutat. 8 vonal fut körbe - szó szerint - a városközpontban, innen az L-Loop elnevezés. Ugyanakkor a belső hurokban a pálya csak az utcaszint felett halad, egyesek szerint ezért jött létre L-Elevated elnevezés. Az amerikaiaknak eleve mániája, hogy elneveznek valamit, ami elterjed szájhagyomány útján, majd évekkel később doktori disszertációkat írnak abból, honnan eredhet a név. Így kell megteremteni a keresletet, azt hiszem az iApple is így működik.
Voltak persze ojjektumok, amiket nehezen tudtam értelmezi. Itt van például ez az avantgárd metrómegálló:
 |
| Modern művészet |
Beszéltem már a napfényről, kristálytiszta égboltról. Nos, az utcán ezt azért nehéz megtapasztalni, főleg, ha az épületek úgy bújnak egymáshoz, mintha csak így szeretnék egymást megvédeni az erős széltől és a hidegtől. Romantikus, nemdebár?
 |
| Az örök sötétség utcái |
 |
| Végtelen |
A következő állomás a világ legnagyobb cigarettásdoboza, egykor a bolygó legmagasabb épülete, a Willis Tower a.k.a. Sears Tower volt. Pontosabban, Illinois állam legmagasabb pontja és egyben a trónbitorló: a 442 méter magas Sears Tower 1973-ban a New York-iak képébe röhögve lett a világ legmagasabb épülete, lehagyva a WTC ikertornyait, és ezt a rekordot 25 évig tartotta is. Amikor az ikertornyokra néhány évvel később antennát szereltek, a Chicagóiak sem tétlenkedhettek, így a kis nyújtással ma 527 méter magasan karcolja a fellegeket és az utasszállító gépek hasát.
 |
| Willis Tower - ennél előnyösebb képet képtelenség készíteni |
Az épület alakját egyébként egy cigarettásdoboz inspirálta, 412 méter magasan pedig üvegdobozokból nyílik kilátás a városra, a tóra és a nagy semmire alattad. Kipróbálni kötelező, erős idegzetűeknek ajánlott, a többiek meg ne próbálják!
 |
| Kilátás a 103. emeletről |
 |
| Downtown Chicago - csak egy részlet |
A kilátás a városra tényleg pazar. A Willis Tower az üzleti negyed szélén kapott helyet, így ami köztünk és a tó között volt, az nem volt más, mint egy tömény dózisban adagolt felhőkarcolóerdő, a legkülönfélébb építészeti stílusokkal fűszerezve, színesen, formásan és méltóságteljesen. Ami azonnal megragadott - és egyben megkülönbözteti a központot így, fentről a többi nagyvárosétól - az a tisztaság volt. Lehet, hogy a szél teszi, de ezeken az épületeken por, kosz, feketeségnek még a jele sem látszódott. Ami pedig az üvegbalkont illeti: ezt ki csinálja utánam?
 |
| 421 méter magasan, építészek szilárdságtani számításaira bízva életem |
A falból kiugró terasz gyakorlatilag egy összkomfortos kis üvegdoboz a világ felett - rálépni mégis más volt, mint a CN Tower tetején egy aprócska ablakon lebámulni. Itt öt oldalról csak az üveg, mögötte a világ és az átkozott gravitáció vettek körül, így elsőre én is csak úgy mertem kilépni, mint macska a hóba. Megszokni már könnyebb volt, a mosoly pedig őszintén jött.
Bár Gáborral útjaink - New Yorkhoz hasonlóan - ismét elváltak, szereztünk új társat egy régi barátom, Lubo személyében. Lubóval még Regensburgban ismerkedtem meg Ildi cserediák-féléve során, de valahogy megmaradt a kapcsolat így, évek múltán is. Ő pedig elmúlt éveit Kentuckyban töltötte, így ez a kis kiruccanás Chicagóba olyan volt neki, mintha csak a szomszédba köszönt volna be. Jó, mondjuk nem a keresztutcai szomszédba, de amerikai viszonylatokban csak egy kőhajításnyira. Mondjuk itt lőtávolságban mérnek. Így történt hát, hogy Lubo, Dávid és jómagam nekivágtunk az ismeretlennek, be, az üveg, acél és beton sűrűjébe.
 |
| Ha Velence amerikai lenne... |
Chicago többek között folyójáról is híres. Nos, nem a hosszáról, szépségéről - bár az, ahogyan átszeli a várost, határozottan nem csúnya -, és nem is a kiváló halállományáról, hanem különleges folyásirányáról. A 19. században a lakosság száma rohamosan nőtt, sok ember pedig sokat kakál. Szó szerint. A folyó, és a környező mesterséges csatornák már nem tudták elvezetni a szennyvizet kellő mértékben, amit pedig sikerült a Michigan-tóba beletuszkolni, a sokszor nem akart messzebre menni pár kilométernél, vagy visszajött - pedig milyen szép lett volna azt a sok sza..., izé, szennyvizet a kanadaiaknak ajándékozni! Így hát, egyszerűbbnek látták déli szomszédaiknak küldeni a mocskot, és a már meglévő, a tavakat a Mississippi folyóval összekötő csatorna kihasználásával, no, meg némi mérnöki férfimunkával megfordítani a folyó folyásirányát - sikerrel. A sors iróniája, hogy az elképesztően sík területen minden eső egy újabb kihívást jelent a rendszer szabályzásának szempontjából, a víz összetétele pedig annyira képes befolyásolni a viselkedését, hogy néha a vízfelszín közelében nyugatnak, míg a fenék táján keletnek folyik ez a butuska folyó. Ja, és Szent Patrik napján zöldre festik. Mert miért is ne?
 |
| Chicago River |
Sétánk a folyó mentén folytatódott. Itt a környéken van olyan épület, melynek saját irányítószáma van, a Marina City ikertornyait 19 emeletes spirális parkolóházukkal pedig úgy gondolom, nem kell bemutatnom:
 |
| Nickelback kiválasztottai és valahonnan innen akartak Rockstar-ok lenni |
A John Hancock Center felé haladva igyekeztünk engedelmeskedni a figyelmeztető jelzéseknek is:
 |
| Jó. Értem. |
... majd Lubóval és Dáviddal kiélveztük az októberi strand által nyújtott élvezeteket. A nap legvidámabb pillanatai következnek:
 |
| Egy vidám ugrás a strandon |
 |
| Egy vidám pancsolás a tóban |
 |
| Egy vidám kép a John Hankock Centernél |
 |
| Egy vidám kép az én Lubomir barátomról |
 |
| Dávid pedig a horizonton pipiskedve tartja a strandot, nehogy ráessen a fejére. Vidáman. |
Az építészettel nem traktánlám a Kedves Olvasót tovább, hiszen a rendelkezésemre álló csillió megabájt sem lenne elegendő ahhoz, hogy mindent megmutassak - látni kell. A nyelv ne legyen akadály: becslések szerint a városban 500000 szerb él.
Lubo ismert egy helyet a városban, ahol a sör mellé ingyen pizza jár. Ezt az ajánlatot akkor sem utasíthattuk volna vissza, ha éppen a TAOS-ból lábaltunk volna kifelé, korgó gyomorral viszont egyenesen megváltásnak ígérkezett pár falat - még ha amerikai sört is kellett hozzá rendelni. Mint minden rendes törzsvendég, a bárpultnál foglaltunk helyet, majd kötelességtudó amerikaiakként, pizzánkból csipegetve és sörünkből kortyolgatva jópofiztunk kocsmáros sráccal. Hamar közös nevezőre jutottunk, hiszen egy - bár ezt már hajviseletéről, sötét tekintetéről és kemény stílusáról sejteni lehetett - feltörekvő metálzenész-palántával kerültünk szemtől-szembe. Már a YouTube-on is megjelent talk show-juk(!), ahol szakszerűen boncolgatják a hörgős metálzene említésre méltó dalait, s nekem, mint zenészkollégának elmondta, közel állnak a világhírnévhez. Biztosan meglátta bennem az elvetemült deathcore zenészt is - bár én erősködtem, hogy most csak SKA-t játszom -, hiszen még egy dedikált CD-vel is megajándékozott.
A borítót égő templom díszítette. A dalokról később.
Megígértük, hogy segítünk zenekarát a hírnév útjára állítani, és terjeszteni fogjuk műalkotásukat minden rendelkezésünkre álló módon. Az ujjunkat csak egy pillanatra kereszteztük a bárpult alatt. Remélem, nem sértettük meg.
A nap közben nyugovóra tért, ahogyan a mi szemhéjunk is vágyakozva kereste az alacsonyabb energiaszintet. Míg Gáborra vártunk, jóízűen sztorizgattunk az éjszakai fények mellett, élvezve a kilátást- és milyen kilátás volt ez! -, a hüvős szellőt és a pillanatnyi csendet, amit a Michigan-tó hullámai csak itt-ott törtek meg.
 |
| A látvány, amiért az ember Chicagóba utazik |
Amit az Égiek hétfőn nekünk adtak a jó időből, azt az utolsó szálig elvették a kedden. Eső, szél, köd... tökéletes időjárás a múzeumok látogatására! Túlzásba azonban nem vittük, utunk kezdete és vége a Shedd Aquarium volt. Úgy gondoltuk, ha már napokon belül visszatérünk Új-Mexikóba, ahol vizet is jó eséllyel csak a csapból látunk majd, még egy kicsit kiélvezzük a nedves környezet jótékony hatásait, és halakat nézünk. A teljesség igénye nélkül szemezgetnék most egy-két jól sikerült képből:
 |
| Az idei halszépségverseny győztese |
 |
| Megtaláltuk Némót |
 |
| Invertált struccok - csak a fejüket nem dugták homokba |
Lubo élete egy pillanat alatt új értelmet nyert, amikor belépett velünk a titkos kincsesbarlang kapuján, a Golden Corral aranyozott főbejáratán, hogy élete lakomáját költse el néhány megfáradt utazó - azaz a barangoló magyarok - társaságában. Néhány órával később, még mindig vattacukros hallucinációktól kísértve megérkeztünk a baráti szállásunkhoz, Lubo és két lakótársának igazi, hamisítatlan legénylakásához. Ha lenne az USA-ban olyan TV-műsor, ahol rendet kell rakni egy reménytelen nappaliban, pilot epizódnak is elmehetett volna a hely - már amennyit láttál belőle, ha utat vágtál az enyhén édeskés, nyugtató hatású füstön keresztül. A nap fáradalmait, az all-you-can-eat steak-et és a sok-sok régi sztorit pedig némi pálinkával öblögettük le.
Mert Lubo szereti a pálinkát. Mi pedig Lubót.
