Egy Takács, sok Takács: California, amit nem lehet megunni

Így történt hát, hogy papa-mama-gyerekek beültek Pamelába. Persze az ébredés már csak azért sem volt egy leányálom, mert előző este sikerült megismerkednünk az újjonnal érkezett cserediákokkal, és ez a megismerkedés kellően hosszúra sikeredett ahhoz, hogy az ébresztőóra nyekergésekor a Walking Dead c. közkedvelt TV-sorozat - melynek még véletlenül sem vagyok lelkes rajongója - sötét oldalának szereplőjeként érezzem magam. Némileg nyugtató hatással volt rám a felismerés, hogy még minden végtagomat helyén találtam, és bár beszédhangom furcsán mély hörgés váltotta fel, nem éreztem szívszaggató vágyat az agyevésre. Még ember vagyok. Legalábbis voltam akkor.

Takácsokkal és Takácsok csomagjaival megpakolva, már-már rutinszerűen kanyarodtam az I-10 freeway felvezető sávjára, hogy e - meglepően - felhős szerdai reggelen kezdetét vegye a családi nyaralás. Mármint a második része. Arizona már csak karnyújtásnyira volt, mi pedig száguldottunk, mint egy gyalogkakukk:

Beep-beep, avagy, íme a kengyelfutó gyalogkakukk! :)

Erről a cseppet sem okos állatról és üldözési mániájáról már meséltem egy korábbi bejegyzésben - emlékeim szerint -, de hiába ígérgettem már régóta, hogy lencsevégre is kapom, hihetetlenül nehéz elkapni a félnótást. Azért hét hónap után csak sikerült...

Első állomásunk Tombstone volt. Emlékeztek, a vadnyugati városka, melyet a tavaszi arizonai sátorozós-skorpióval alvós-kövön sertésbordát sütős kirándulásunk után látogattunk még meg. Jelentem, a vadnyugati főutca még mindig áll, a kocsmában pedig jó whisky mellé bárpult megett pózolós, nagyon veszélyes családi fotós cselekményeket folytathat az érdeklődő:

Dzson Véjn és a többiek

Persze ne tessék elhinni, hogy e kép profi műteremben készült korabeli jelmezekkel, csupán az én csodálatos "convert to greyscale" képességeim játszottak a képpel. Az ijedt, illetve kissé határozatlan tekintet szüleim részéről nem más, mint a felmerülő kérdés: "Na jó, de akkor most erre a kocsmára és képre vajon a gatyó is rámegy, vagy marad még némi apró benzinre Phoenix-ig?" Nos, megnyugtatok mindenkit: maradt! Csak a család fogyatkozott meg kissé...

... de hogy örül neki!

Az utat a Grand Canyon felé már sokszor megjártam, de valahogy Phoenix sosem került útba. Pedig már csak a város neve is legalább annyira menő, mint találó. Az USA talán legforróbb nagyvárosáról van itt szó, az évi átlaghőmérséklet 30 Celsius felett van, azaz gyakorlatilag Rijádhoz és Bagdadhoz hasonlítható az itteni forróság. Olyan, mint egy Főnixmadár, csak valahogy sosem akar elégni a szerencsétlenje... 

Vendéglátóink azonban gondoskodtak arról, hogy sem az időjárásra, sem bendőnkre, de még a délutáni programokra se legyen gondunk. Fejedelmi mexikói vacsorával, enyhe csobbanással a medencében és egy ámulással-bámulással indítottunk Scottsdale kertvárosában, és izzadósan-jókedvűen folytattuk ezt a nyugat legnyugatibb városának központjában. Legalábbis, errefelé ezt így gondolják.

Apu, pad, kaktusz. Csendélet.

Scottsdale, Old Town

Persze nem kell hatalmas, poros utcákra, nyílt téri párbajokra és sarki koporsókészítőkre gondolni, amikor erről a nyugatias városról beszélünk, hiszen a nagyrészt csak indián ékszereket, festményeket és edényeket kínáló boltok közt, a megközelítőleg 45 fokos hőségben igen gyorsan elfárad az ember. A felhőknek itt legalább annyira örülnek a helyiek, mint a finnek az őszi sötétségnek, mikor végre lemegy a nap három hónap után. Jártuk hát bőszen a kertvárost - immár a légkondícionált gyönyörűségünkben -, de a helyi kastélyok és paloták képeit majd kedves Édesapám közli le személyetekkel. E tíz napban ő kattintott, én vezettem. A képek pedig már úton voltak az Atlanti-óceán felett, amikor ráébrettem: nekem még erről blogot kell ám írnom! Így hát, kényleten leszek a lényegre térni: Downtown Phoenix!

Downtown. Phoenix.

A többi nagyvároshoz hasonlóan, itt sem beszélhetünk gyalogosbarát környezetről. Néhány irodaház, sok-sok kaktusz és tiszta utcák jellemezték a belvárost, de restek nem voltunk, hogy meglátogassuk a nagy arénákat, a Phoenix Suns otthonát, illetve az Arizona Diamondbacks stadionját. Akinek mond valamit e két név, nagy sportrajongónak mondhatja magát. Nekem igazából halvány lila gőzöm nincs, mit takarnak e hangzatos nevek, de miután kiderült, hogy kosárlabdáról és baseballról volna itt a beszéd, megnyugodtam: e két sport esetén akkor sem tudtam volna hova kötni az elnevezéseket, ha a világ legjobb csapatairól lenne szó. Ja, a Diamondbacks amúgy valóban az... tán.

Chase Field

A legszebb, hogy még a nézőtérre is beengedtek. Hát, mondanom sem kell: nagy. Bár a szabályokat is ismerném...

Ehun, egy baseball-stadion belülről!

De hogy még a vécéajtón is baseball ütő alakú fogantyú volt... Mindenesetre jót sétáltunk, és ilyet is láttunk. American expercience: újabb kis négyzet kipipálva.

Persze végtelenségig mi sem lóghatunk anyu egy kedves, gyermekkori barátjának nyakán. Hiszen minden csoda három napig tart, s bár az igazi, kerti BBQ ki nem maradhat a napi programból, és olyan sütivel a pocakomban kerültem ágyba, mely százszor jobb lélekdonor volt Caramel nyivákolásánál, reggel már újra a délnyugat sivatagát szeltük Sedona irányába.

Montezuma kastélyával csak egyetlen probléma van: semmi köze nincs az azték uralkodóhoz. De még annyira sem, hogy azonos korról, népről, helyről vagy egyáltalán stílusról beszélnénk. Ez történik, ha a felfedezés valami nagyokos nevéhez fűződik, aki nagyon furfangos szeretett volna lenni a névadáskor. Mellélőtt, de a sziklába épített középkori indián lakóház ettől függetlenül egyedi látványt nyújt a hűvös kanyonban:

Montezuma Castle

Lefordítva, ez egy XII. századi Sinagua panelház, 20 lakással, ahol megközelítőleg ötven őslakos élhetett a XV. század elejéig. Aztán eltűntek. Én nem tudom, ti hogy vagytok vele, de van egy olyan érzésem, hogy ezek a misztikus UFÓk, melyek köztudottan élőlényeket rabolnak a földről, az amerikai indiánokat és a dinoszauruszokat részesítették előnyben a többi néppel szemben. Nem lennék meglepődve, ha valahol a Marson azóta is T-Rex burgert gyártanának a kongó gyomrú zöld kisemberek részére. Eszük azért volt eme őslakosoknak, hiszen valószínűleg sikeresen megtalálták az egyetlen árnyékos helyet közel s távol, százmérföldes körzetben...

Sedona a vörös sziklák otthona, a legkülönlegesebb színekben pompázik a táj, amikor a nap az év 364 napjában megvilágítja a hatalmas sziklafalakat. Nyilván mi kifogtuk az év egyetlen felhős napját, de nem szomorkodtunk, hiszen így is elragadó volt a látvány. A nagyjából másfél órás panorámaút megérte a kitérőt a homokkőformák földjén, ezek közül néhányat mutatok is, hogy ne csak az ujjam járjon:

Jobbra a Bell Rock, talán a leghíresebb mind közül

Sedona, látkép

Lassan-lassan, hódítjuk a világot, legalábbis rajta vagyunk...

Hát igen, Grand Canyon. Már-már hazatérek ehhez a indokolatlan méretű lukhoz, de megunni sosem tudnám. Láttam napkeltekor, láttam naplementekor, nappal és éjjel, fentről és lentről, de még sosem láttam esőben, viharban. Van egy varázsa. Mit gondoltok?

Jön a világvége... egy szerencsés pillanat - igazából vagy 15 percet vártam egy villámra :)

Mondanom sem kell, a család nagyon élvezte. Anyu tériszonya csak néha-néha jelentkezett az egymérföldes szakadék szélén táncolva, de megfelelő távolságot tartva, három jóemberrel a háta megett már ő is őszinte mosollyal várta a fényképezőgép kattanását:

Takácsok és Grand Canyon

Mit is mondhatnék? Jó érzés volt kis családommal egyet barangolni a kanyon peremén, naplementét tapsoló embereket nézegetve, homlokunkat ráncolva, vagy csak ülni oszt kosztolni a Bright Angel Canyon végtelenségébe meredve. McChicken-t falva... :)

Egy újabb kép a naplementéről - remélem, még nektek sem uncsimuncsi!

Egy cseppet már pislogott mutató melletti sárga led, mire végre benzinkutat találtam az arizonai sivatag közepén, de mire a motelszoba ajtaját nyitni készültem, már régen a következő napot terveztem kicsiny buksimban. Las Vegas várt reánk, mi pedig már nagyon vártunk reá...

A Hoover-gát az építőmérnöknek olyan, mint fizikusnak a CERN, szobrásznak a Dávid-szobor, vagy éppen bureknek a túró - a szájtátás alanya. Mondjuk ez utóbbi esetében nem a burek tátja a száját, hanem a táplálékláncban eggyel felette elhelyezkedő láncszem. Én.
Most azonban nem rólam van szó - hiszen mást sem olvastatok az elmúlt 10 hónapban -, hanem kedves Ídesapámról, aki nem titkoltan fejezte ki igentetszését eme építészeti csodával kapcsolatban:

Figyeljék meg a vöröspólós alanyt, ahogyan barátságosan közelíti meg a 2.5 millió köbméter betont

Persze a negyven feletti hőséget itt sem volt kellemesebb tűrni, s bár időhöz nem voltunk kötve, néhány elsőosztályú fotó, és a gát átsétálása után már csak a családi fotó maradhatott hátra, és már vettük is az irányt Vegas felé...

Dö család, Hoover Dam és a kilendszedszerre utántöltött vizesflakon

Egy rövid kitérőt még tettünk a Lake Mead vizének megízlelésének - mármint bőrünkön keresztül - céljából, és egy-két órával később már a Strip köveit tapostuk, pózolva az MGM oroszlánnal:

Mondanám, hogy oroszlánok, de 11 nappal elkésett a hölgyemény a horoszkópjával

... és New York csodálatos felhőkarcolóival, Szabadság-szoborral, Brooklyn-híddal, és ezt mind egyszerre:

New York, New York

Las Vegasban az a szép, hogy meggyőződésem szerint megközelítőleg négy évtizedre lenne szüksége egy egyszerű földi halandónak, hogy minden porcikáját bejárhassa, minden titkát feltárja. Nos, tekintettel arra, hogy személyemnek ez csak a harmadik látogatási nap volt az elmúlt 24 évemben, a fejemet pontosan olyan ütemben kapkodtam, mint néhány héttel korábban Ildivel. Luxor piramisa belülről például legalább annyira óegyiptomi, mint amennyire nem, de mennyezetről "lelógó" hotelszobák, a hatalmas gúlával befedett obeliszkek és égigérő pálmák egyértelműen lélegzetelállító látványt nyújtottak:

Luxor

Persze az Eiffel-torony és a Mirage trópusi vízesései nem hiányozhattak a listáról, és bár a vulkánkitörést - igen, bizony ilyen is van... - nagyjából 2 perccel késtük le, a lábunkat a Strip végére igencsak lejártuk. Lelkesedésünk azonban egy cseppet sem lankadt.

Paris...

Mirage és a dzsungel

A karnevál kellős közepébe csöppentünk a Venetian udvarán:

Karnevál, velencei módra

... és valamilyen, számomra érthetetlen módon, eltévedtünk az üzletek és apró folyosók rengetegében. Egy lift itt, egy másik lépcső ott - pedig mi csak a toronyba szerettünk volna feljutni -, és valahogy itt találtunk magunkat:

Bizony, ha nem sajnálod azt a párszáz dollárt egy éjszakára, akkor ide nyílik az ajtód...

Hogy, hogy nem, bekerültünk az elzárt területre, ahová turistáknak nem teljesen szabad belépniük... azért mi barátságosan mosolyogtunk a biztonsági őrnek és kameráknak, és megpróbáltuk ügyesen leplezni, hogy mi nem vagyunk idevalóak. Megmondom nektek őszintén, cudarul nehéz milliomosnak tettetned magad rövidgatyában és csőre töltött fényképezőgéppel a kezedben, de elég meggyőzőek lehettünk, mert senki nem kívánt minket feltűnés nélkül kieszkortálni az előcsarnokból. Egyenesen a gondolákkal zsúfolt csatorna partjára érkeztünk, az üzletközpont kellős közepére. Nos, itt először az este folyamán, egyszerűen elállt a szavam és csak tátogni tudtam:

Las Vegas-i Velence éjjel

Bizony. Amikor már azt hinnéd, hogy már nem lehet újdonságokkal előrukkolni, akkor felfogadsz néhány nagyon hülyét, aki a plafont égbolttá változtatja, és mindezt olyan ügyességgel tudja kivitelezni, hogy az első, második és a hatodik pillantás után is önkéntelenül ránézel az órádra, hogy akkor most este van-e avagy nappal. Egy idő után már azt kérdezed magadtól, hogy mik azok a lebegő fekete pontok az égen, holott csak a füstjelzők körvonalai rajzolódnak ki a plafonra festett égbolt felhői közül.
Ha pedig ez sem lenne elég, a Caesars Fórumán mozgócsigalépcső vár:

A biztosíték kiverése az nap este már másodszor...

... a Belaggio szökőkútjait pedig egyszerűen egész éjjel el tudnám nézegetni. Egyszerűen zseniális:

Fountains of Belaggio

A szökőkút valószínűleg a világ leghíresebb zenélőkútja, negyedóránkénti show-kal, akár 150 méter magasba szökő vízsugárral, beépített ködgépekkel, speciális, fúvókákba épített, és a sugarat követő fényekkel. Mérnökök tucatjai dolgoznak heteken, akár hónapokon át, hogy egy-egy előadást tökéletessé tegyenek. Nos, úgy gondolom, a Hollywood-i filmek speciális effektjeinek mechanikai hátterén dolgozó, illetve hullámvasutakat tervező mérnöki munka mellett ezt is szívesen felvenném az "álommeló" listámra. Hogy stílusunk pedig határtalan, mi sem bizonyítja jobban, minthogy Elvis Presley Viva Las Vegas dalának szökőkút-táncára hagytuk el a helyszínt, így úgy gondolom, teljes lett a Belaggio-élmény.

Nincs azonban Las Vegas koktél nélkül, melyet megérdemelten a Hard Rock Café Las Vegas teraszán költöttünk el, néhány igencsak figyelemre méltó rockzenei ereklye társaságában:

Steve Vai legendás szív-gitárja

A "The Wall" klippjéhez forgatásához használt kalapácsrajzok

A "My Way" kézzel írott kottája

Az élőzene pedig itt sem hiányozhatott, szép álmokat pedig az arany oroszán kívánt - megérdemeltük a pihenést, úgy gondolom...

MGM - az arany oroszlán. Mármint, amelyik tényleg aranyból van.

Akármekkora erőfeszítésünkbe is telt, nem sikerült időben elhagynunk Las Vegast, ami nagyrészt az én hibám volt, hiszen elautókáztam egy pár kört, amíg aput fel tudtam szedni a kiszemelt helyen a kijelölt időpontban. Az út a nevadai sivatagon keresztül nagyjából annyiban különbözik a New Mexico-i sivatagtól, hogy itt az út mindkét oldalán rakéta- és katonai bázisok terülnek el, illetve itt még annyi száraz fű sem nől az út mellett, mint Las Cruces környékén. Miután megtettünk egy jelentős párszáz mérföldet, úttalan utakon és dimbes-dombos tájakon keresztül - mert hát az útépítés errefelé az "ahogyan a természet adta" módon történik, dombokat pedig nem boronálnak - végre eljutottunk a Yosemite nemzeti park keleti bejáratához. Bár a völgyet már nem sikerült fényes nappal elérnünk, a 3300 méteres hágón keresztül vezető út így is felejthetetlen látványt nyújtott:

3000 méteren, kicsit fagyoskodva, de mosollyal az arcon

Indokolatlan mennyiségű gránittal a háttérben

Amit nagyon sajnáltam, hogy nem jutottunk el az El Capitan lábához, a patakhoz, de mindennek megvan a maga felsőbbrenű oka. Például így nem mindennapi naplementében lehetett részünk:

Yosemite sunset

Az éjszakai kanyargás a Sierra Nevada szerpentinjein már legalább annyira ismerős volt számomra, mint San Francisco felhőkarcolóinak másnap reggeli látványa. Bár erős kísértést éreztünk a várost átfűző ötvenmérföldes panorámaút körbekocsikázására, érthető okok miatt - dugó, dugó és dugó - úgy döntöttünk, inkább letudjuk a letudnivalót, és irányba vettük a Golden Gate hidat. Némi aggresszív, otthoni körökben csak "határozott" névvel illetett mozdulattal sikeresen elfoglaltuk a bennünket illető parkolóhelyet, és kezdetét vehette a séta a cseppet sem forró, és még véletlenül sem enyhe szélben.

Csálád és Golden Gate

A híd meghódítása

Külön élménynek jegyezném be, hogy részesei lehettünk a látványnak, amikor az óceán felől érkező felhő pillanatok alatt ellepi a hidat. Biztosan kellemes lehet ilyenkor áthajtani rajta, hiszen a híd önmagában is iszonyatosan kileng, ráadásul semmit sem látsz és még a szíréna is süvít a füledbe, figyelmeztetve arra, amit már úgyis tudsz... ezt hívják emelt szintű vezetésnek, úgy hiszem.

Bazi nagy ködgépek munkában

A tömegközlekedés igénybe-nem-vételével szükségessé vált a szintlépés parkolás- és navigáció szempontjából. Nos, ez előbbit például így tudnám jellemezni:

Az érzés, amikor úgy érzed, kiszállás után azonnal felborul az autód...

A navigációról pedig csak annyit, hogy a legrövidebb út sokszor nem a legegyszerűbb. Néhány "azannyamindenitÁrpádezmostkomoly?" felszólítást követően szerencsésen legurultunk a világ legkanyargósabb utcáján, a Lombard Streeten, majd néhány, hullámvasutat idéző manőver után már a belváros utcáit róttuk, égigérő piramisokat vizslatva:

Gulliver Lilliputban

Természetesen a kínai negyedet sem hagyhattuk ki, a Nob Hill és a Fisherman's Wharf után máris hadihajók és éttermek közt találtuk magunkat:

San Francisco at dusk

Így, a nap végén már a hadihajók kevésbé, mindinkább az éttermek keltették fel a érdeklődésünket, így nem voltunk ám restek indokolatlan mennyiségű tengeri herkentyűt magunkba erőltetni. Most nem kezdeném részletezni, hogy pontosan mennyire is ízlett, mert már csak a gondolatára is összefut a nyál a számban. Maradjunk annyiban, hogy jó volt. Nagyon.

Ó, és említettem már, hogy e napon volt a születésnapom?  Hát, nem mindennapi szülinap volt, az biztos, még nagyobb ajándék volt, hogy az egész családdal ünnepelhettem. Megjegyzem, ha már torta van, boldogság is van. Csokiiiiiiiii...

Mammutfenyőket már láttatok, nem is keveset, az elmúlt bejegyzések sokaságában. Nos, a következő napon derült ki számomra, hogy hiába volt már szerencsém a világ legnagyobb növényéhez a szikvójafenyők személyében, a legmagasabb élőlény, a parti mammutfenyő még váratott magára. A Muir Woods nemzeti parkban pedig nem kevés található ezen, akár 120 méter magasra is megnövő fákból, a világon itt, Californiában, egyedülállóan. Tekintettel arra, hogy napi több ezer liter vízre van szükségük a túléléshez, ezek a fák csak a ködös nyugati parton maradhattak fenn, ám az erős szelek miatt itt is csak a mély, hűvös völgyekben.

Égigérő pasz... izé, fa

Egy újabb perspektíva

A séta több, mint kellemes volt az árnyékos, csendes, barátságos erdőben. A családi kép persze innen sem hiányozhatott, az egyetlen baj csupán az, hogy eltakartuk a fákat. De mi vagyunk a lényeg, nem?

Takácsok az erdőben

Az út dél felé újra San Francisco-n keresztül vezetett, így volt még lehetőségünk egy utolsó pillantást vetni a városra, a hídra és nem tudtunk nemet mondani egy utolsó, kínai negyedben tett bámészkodásnak-vásárlásnak sem.

San Francisco skyline

"Most akkor ti halak vagytok vagy levest akartok készíteni belőlem?"

Nos, én úgy gondolom, San Francisco városát Édesanyámmal az anyósülésen úgy elhagyni, hogy a Stanford University meglátogatása nem kerül sorra, legalább akkora bűn lenne, mint céltudatosan megkerülni a Hoover-gátat, hogy eltitkoljam jelenlétét apu elől. Persze a hatalmas parkok és dús erdők mellett talán a legizgalmasabb kitérőt a Rodin-múzeum jelentette, ahová a nagy Gondolkodók járnak gondolkodni - mivelhogy mást nagyon nem is tudnak ezen kívül:

A már említett, nagy "Gondolkodók"

Lennénk mi és Stanford egy képen itten

A főútról San Francicso és Los Angeles között már írtam korábbi californiai bejegyzésemben, tudjátok: Amerika első panorámaútja. A veszedelmes partvidék hatalmas szikalfalairól, ijesztő hullámaival és olykor-olykor posztapokaliptikus tájaival nem mindennapi élményt nyújt az arra járóknak.

Big Sur sziklái

A korábbi stratégia itt is kiválóan bevált: ahol sok autó parkol az út mentén, ott biztosan van látnivaló. Persze a táj nyilván nem változik rohamosan 1-2 percenként, mégis járművek tucatjai tolakodtak a korlát mellett időről-időre. Rövidesen mi is rájöttünk, mit láttak a messze távolban: gyilkos bálnák tömegét!

Vadászat...

Felvetődő probléma: az 55mm lencse ilyenkor igen alacsony értéknek számít, ha több száz méteres magasságból, és legalább ekkora távolságból szeretnél vízi ragadozókat fényképezni, de néhány hal(?) jelenléte még nem győzött meg arról, hogy vagyont kellene költenem egy hipernagyítású lencsére. Maradtak hát a már kissé elpilledt, de még mindig kitartó családi képek:

Bőszen támasztjuk a követ

Valahol még Arizonában járhattunk néhány nappal korábban, amikor elgondolkodtam valamin: létezik-e olyan hely a világon, ahol a vízesés egyenesen a tengerbe ömlik, és ha igen, hol? Hawai'in? Esetleg valahol Afrikában? Nos, én a véletlenekben nagyjából annyira hiszek, mint Darwin Évában, de tény: félúton Los Angeles felé belebotlottunk a Julia Pfeiffer Burns State Parkba. Ha láttatok már mesebeli tájat... hát, az valahogy úgy nézhetett ki, mint ez az öböl:

McWay Falls

Ha nem tudtam volna, hogy a víz megközelítőleg 15 fokos, azonnal leszaladtam volna a partra egy jót megmártózni s lehűteni forrongó testemet, így azonban kénytelen voltam beérni a látvánnyal és a napsütéssel. Megérte így is, én úgy gondolom...

Békés lagúna a zord partvidéken

S hogy mennyire volt hideg a víz? Mi sem bizonyítja jobban, mint a néhány mérfölddel délebbre, éppen délutáni sziesztájukat töltő elefántfókák sokasága. Legalábbis, tudtommal ők nem a legismertebb trópusi állatok közé tartoznak:

Lusta népség...

Lassan, de biztosan, begurultunk Los Angeles utcáira. Csak úgy röpült az idő, hiszen több, mint egy hete már úton voltunk. A rutinszerű városnézés már itt is természetesnek számított, bár ezúttal a kevésbé bájos belvárost lecseréltük a sokkal bájosabb Beverly Hills-i villák sasolására. Akárhogy is, a napot a Hollywood felirat kötelező látogatásával kezdtük:

Filmsztárok - vagy legalábbis, kandidátusok

... és nem hosszú habozás után már a Walk of Fame csillagjait tapostuk - miután a cseppet sem egyértelmű Hollywood-i utcai parkolási rendszernek megfelelő pozícióban hagytuk Pamelát. No, láttunk itt mindent a csillagokon kívül is, példának okáért hagyományos európai országokban fehér hollónak számító szcientológiai palotát:

Ilyet azért otthon ritkán látni...

... illetve kedvesen hajlongó férfiakat és hölgyeket, akik igyekeznek a lehető leghangosabban közölni veled, hogy Jézus az Úr, és ha nem követed, akkor bizonyosan a pokol bugyraiban töltöd majd a világok végezetéig még hátralevő idődet. Pontosítok: leordítják a fejed. Kaptam is egy szórólapot, mely nagy sárga betűkkel kérdezi tőlem, hogy készen állok-e a világvégére. Megköszöntem.

Vonulnak...

Hát, igen. Az amerikai szabadságérzet erősen megnyilvánul a vallásszabadságban is. Így, 10 hónap után is meglepődöm, mennyire más az amerikaiak hozzáállása saját, illetve más népek, vagy akár saját szomszédjuk vallásához, illetve hogyan nyilatkoztatják ezt ki, és most nem csak a fenti szélsőséges esetekre gondolok. A kultúrának ez nagyon fontos része lett itt, akárcsak otthon már évezredek óta, de mégis valahol sokkal másabb. Jobb? Rosszabb? Döntse el mindenki magának. Érdekes volt látni, no...

Mindenki megtalálta azért a kedvencét a sétányon, így például kedvenc húgom Johnny Depp nyomdokaiba lépett:

De boldog, ej, de boldog!

... kedves Édesanyám Robert Downey Jr.-t favorizálta:

... na meg a csúnya kínai oroszlán a háttérben

... s míg Édesapám a vadnyugatot részesítette előnyben:

Háde John Wayne, ebben a bejegyzésben már másodszor

... addig én most kivételesen elpusztíthatatlanná szerettem volna válni:

Arpad Schwarzenegger

Ha pedig Beverly Hills, akkor ötméteres falak, ennél is magasabb sövények és láthatatlan birtokok. Semmit, ismétlem: semmit nem lehet látni a sztárok villáiból. A harmadik világ országainak teljes kincstárának vagyonát költik az emberek olyan palotákra, amiknek nem, hogy a tetejét, de még a kéményét sem látni. Láttuk Madonna szürke betonkerítését, Paul McCartney erdejét, illetve vetettünk egy pillantást a Keresztapa trilógia helyszínére. Nos, legalább ilyet is láttunk, ennél azért színesebb élményt nyújtott a Rodeo Drive, ahol bár Gucci papírzacskókat cipelő világsztárokkal nem is, de Bugattival találkoztunk:

Főnök jött dolgozni...

Engem mindig is elrettentett, ha nem láttam az árakat a kirakatokban, és kevesebb áru volt a polcon, mint vevő a boltban, de határozottan izgalmas volt végigsétálni a világ egyik legdrágább utcáján. No, meg megpihenni is:

Vidám anyuka - csendélet

A Panda Express-ben történő, megfelelő mennyiségű kici cipőc cirke elfogyasztása után pedig egy kicsit megmártottuk a lábunkat a Csendes-óceán kellemesen langyos habjaiban is, élvezve a naplementét... nos, ha apunak a Hoover-gát, a húgomnak a Strip, akkor anyunak az óceán. A kép mindent elárul:

Santa Monica, és a naplemente

Persze a strandot mindenki máshogy éli meg. Itt van például a Takács csemeték, illetve a Főtakács esete:

Nos, őket például sokkolta...

... őt pedig meglepte

A lényeg: mindannyian nagyon élveztük, hacsak 1 órácskára is. Szép lezárása volt ez a nyaralásnak. Az út innen már csak hazafelé vezetett, de még korántsem volt vége!

Boldog család boldogan pózol!

Már hónapok óta ígérgetem magamnak, hogy beszabadulok a könyvtárba és lefotózom az ott kiállított fosszíliákat és megkristályosodott farönköket, ám kalandvágyamnál már csak lustaságom nagyobb - így mondanom sem kell, kisebb kő esett le a szívemről, amikor az ölembe pottyant a Petrified Forest nemzeti park. Szép magyarul: útba esett. Ez egy felső triász kori erdő, melyet réges-régen a víz és a vulkáni hamu maga alá temetett, és a kristályosodás során a farönkök organikus anyagát a hamuból átszivárgó szilikátok kvarccá változtatták. A hatalmas farönkök kővé dermedtek, de formájuk megmaradt, ez teszi őket különlegessé:

Egy a sokezer farönkből, mely legbelül szivárványszínűre változott

... és természetesen a naplemente sem maradhatott ki:

Petrified Sunset

.... és bár a naplemente egyben a nap végét is jelentette - no, meg hogy a Painted Desertet a sötétség miatt már nem is láthattuk -, már közel jártunk  Albuquerque-hez és Santa Fé-hez.

Santa Fé az ország legrégibb állami fővárosa, egy igazi puebló városka, rengeteg őslakossal, kézműves portékával, jóféle eledellel és rengeteg napsütéssel. Mázlinknak tudható be, hogy éppen a Fiesta, az év legnagyobb ünnepének kellős közepére érkeztünk, így volt alkalmunk látni egyet s mást:

Kirakodóvásár, és a néni a jobboldalon ijesztően nem van jól

Itt, a belvárosban, minden épület puebló stílusban épült, széles járdákkal, sok-sok fával és igen: emberekkel az utcán! Már-már európai tájakat idéz, de otthon még ilyet sem lehet ám látni:

Puebló parkolóház

Hónapokkal ezelőtt, még júniusban jártunk errefelé a fiúkkal, az északi road trip vége felé, de nem érkeztünk időben a Loretto Kápolnához, hogy megpillantsuk a "csodalépcsőt" - a csigalépcsőt, melyet a legenda szerint maga Szent József épített, miután kiderült: a kápolna karzatához elfelejtettek feljáratot készíteni az illetékes építészek. A lépcső legendájához tartozik még, hogy - mivel központi tartóoszlop nélkül készült - csodával határos módon maradhatott csak fenn az elmúlt 130 éveben, illetve, hogy állítólag olyan fából készült, melyet ezen a bolygón lehetetlen megtalálni. A XX. században aztán a tudósok igyekeztek mintákat venni az anyagból, de továbbra is csak találgatni tudnak - nyilván egy egész darabot nem vághatnak ki a lépcsőből, csak hogy megtörjenek egy legendát.

A legendás lépcső

Persze itt jön a biznisz. A lépcső egy kápolnában van megépítve, ami akkor még a vallást szolgálta. Nos, a kápolna ma már egy, nagy valószínűséggel multimilliomos fószert szolgál, ugyanis egy magáncég megvásárolta, és most jön a legjobb: évtizedekkel ezelőtt a kápolna elveszítette eredeti "funkcióját", ami akkor még szent hely volt, ma múzeum. Megkérdeztük a $3-os belépődíjat gyűjtő, nem az eszéért szeretett lánykától, hogy azért is prémiumot számolnak fel, ha valaki keresztet vet, de félhangos hahotájából arra a következtetésre jutottam, hogy nem értette a nem viccnek szánt viccet.

Egy közepesen rossz kiszolgálással rendelkező, de igen ízletes limonádét csapoló kávézóban még megpihentünk az utolsó nekifutás előtt - irány a Socorro rodeó! Ebben a minivárosban valószínűleg az év folyamán e három nap alatt történik az események 90%-a, amolyan falunapnak könyvelhető el. Tartottak itt kisállat-szépségversenyt:

Portré

... rodeózó bajnokhölgyemények felvonulását a himnusz sikítva tapsolásával:

Ehun egy másik szépségverseny

... és azt a versenyszámot, amit a mai napig épeszű ember nem csinál. Főleg nem, ha a tízéves gyerekéről van szó - bikarodeó:

Bár a képen nehezen látni, mindenki képzeljen oda egy 10-12 éves kölyköt a bika hátára. A bukósisak biztos sokat segít...

Ettük, ittunk, mulattunk, és mindeközben emésztettük az elmúlt tíz nap eseményeit. Ezt nevezem családi nyaralásnak... Több, mint háromezer mérföld az úton, de amennyit sétáltunk, én ekkora távolságra tippelnék gyalogosan is. Rengeteget láttunk, és bár személy szerint én másodszorra tapostam ezt az utat egy hónapon belül, kérdés nélkül bevállalnám a harmadik kört is. Hát, igen: California, amit nem lehet megunni...