Offroadin'

Alig léptük át porosodó nappalink csótányoktól hemzsegő küszöbét, máris új kihívások vártak ránk a campus és Las Cruces külvárosainak napos vidékén. A hosszú utazást csak hellyel-közzel pihentük ki, a hosszúra nyúlt estéket viszont ígérem, meg tudom magyarázni. A keddi nappal kezdetét vette egy új időszámítás, ami az új társaság még közelebbi megismerésével vonult be életünk közepesen vastag történelemkönyvébe. Ugyanakkor szomorúan tapasztaltuk a klikkesedés baljós jeleit az egyes embercsoportok természetes viselkedésén. Ekkor tudatosult bennünk, a P3 lakóiban igazán, mit is jelent három hét távollét - volt hát mit bepótolni, erről azonban az öreg rókák Adil és Benito személyében szerencsére már gondoskodtak is.

Nem sokkal azután, hogy feltakarítottuk a Gábor által még az utazás előtt szőnyegre borított csokipuding utolsó nyomait is padlószőnyegünk szürke mivoltáról, egy stílusos Facebook üzenet következtében átértelmeztünk szerda estéinket az elkövetkező hetekre - Internationals néven ugyanis részt szándékoztunk venni a New Mexico State University házi futball bajnokságában. Mármint abban a futballban, ahol a labda labda alakú, lábbal játsszák, és az esetek túlnyomó részében szabálytalan, ha ellenfelednek lerúgod a veséjét. Megkezdődött hát heti két házi edzésünk is, emellett méltó ellenfelekre leltem fallabdázás témakörébe, a TAOS-t pedig lassan, de biztosan teljes pompájában megnyitották. Mindeközben teljes gőzzel igyekeztem csekély lemaradásomat behozni titkos cikkíró tevékenységem témájában is, szomszédainkat Game of Thrones társasjátékra okítani, a társasági élet P5 apartmanban való zajlásába aktívan bekapcsolódni, vasárnap és ünnepnapokon pedig nyolcóránként levegőt venni.

Ez utóbbi tevékenységig azonban még csak el sem juthattam, hiszen néhány nappal érkezésünk után Benito ajánlatot tett - na nem olyat -: szombat, hajnali 6 óra, találkozunk a VDM parkolójában. No questions asked, Thomas, Diogo és Michael velünk jönnek. Hogy hova, azt sajnos nem mondhatták el, így hát döntenem kellett az ismeretlenről.

Naná, hogy jövök!

Így hát, a megjelölt napon, megjelölt időben társaságunk bezsúfolódott Benito 4WD Jeep Wranglerjébe, és nekivágva a már emlegetett ismeretlennek, a felkelő nap sugaraiban lubickoló autópálya felé vette az irányt. Nem kellett sok idő, hogy fényt derítsek az igazságra: ezt néhány percen belül megtettem, amikor egy irgalmatlanul nagy pickupot birtokló haver teniszpályányi kocsifelhajtóján öt perc alatt darabjaira hullott a Jeep - némi csavarhúzó és férfierő segítségével:

A tető már lekerült - most jönnek az ajtók!

Bizony, offroading esemény következik! Hogy ez pontosan mit takar, arról én is csak szájhagyomány útján értesültem, de a lényege valahol a járhatatlan utak járhatóvá tétele, a lóerők lóversenye és az igazi amerikai freeeeeeedom életérzés háromszögében lehet, valahol az oldalfelező merőlegesek metszéspontjánál. Kell hozzá: egy négykerék meghajtású terepjáró (ha nincs, pickup is megteszi, de legyen nagy), az előírt keréknyomás 65%-a (hogy jobban tapadjunk a tapadhatatlanhoz), némi benzin (20-25 gallon megteszi, de mindegy, mert úgyis ingyen van), egy közeli sivatag (ez kipipálva, csak az van a közelben), no, meg némi kalandvágy - ez utóbbiban pedig nem volt hiány. Ha a hozzávalók készen állnak, indulhat a móka: irány az ismeretlen, kaktuszokra vigyázni, fejeket behúzni!

Családi kirándulás a szabad ég alatt, amerikai módra

Érintetlen tájakon, ahol a madár sem jár

Az arcunkba csapó hideg szelet hamar megszoktuk, sőt: az élmény még autentikusabbá tette a hajunkat összeborzoló menetszél, miközben a Jeep görögdinnye nagyságú köveken keresztül "száguldott" a végtelenbe. Előttünk Benito barátja mutatta az utat - ez főként azért volt szükséges, mert nem minden kaktusz adja meg oly könnyen magát, mint a térdig érő fűcsomók -, utánunk porzott az út, mi pedig lógtunk az ablakból, mint a majomparádék:

Offroading, Jeep Wranglerből lógva - újabb bejegyzés kipipálva a bakancslistán

A táj egyébként így, kora reggel, igen békés. A csörgőkígyóktól az év ezen szakaszában már nem kellett tartanunk, a tarantula pedig nem egy agresszív faj - ha lett volna füle, annak botját sem igazán mozgatta volna, amikor elhaladtunk egy termetes példány mellett a dombtetőre hágva. A motor helyenként felzúgott, amikor a négykerékmeghajtásba kapcsolva Benito rátaposott a gázra, de lekűzdhetetlen akadályba nem ütköztünk. Ha pedig a járgyányok elfáradtak, csak leparkoltuk őket egy szimpatikus magaslaton, mi pedig gyönyörködhettünk a tájban - ahogyan azt sok ezer korábbi alkalommal is tettük:

Pihennek a szekerek

Reggeli csendélet

S hogy milyen úttalan utakon jártunk? Nos, erről mutatnék egy kis ízelítőt az alábbi képsorozatban:

Úttalan utakon

Benito haverja megtalálta a rövidítést

Felmásztunk

Miután sikerült megmásznunk a kiszemelt csúcsot - ezáltal a hegyvidéki túrázásnak, mint sportnak új értelmet adva - egy titkos kincsesbarlaghoz érkeztünk. Ebből nagyjából annyi igaz, hogy barlang volt, hiszen amennyiben az erre élő ősemberek mégsem ismerték a graffitivel történő barlangrajzkészítést, valószínűleg már mások is jártak itt előttünk. Kincsesnek azért még nevezhető, hiszen pár évezred múlva az itthagyott műanyagflakonok archeológiai jelentőséggel bírnak majd. Magasabbra sajnos már nem kúszhattunk, hiszen a lágy kavicságy többet rontott a Wrangler helyzetén, mint javított, de egy profilképre:

Csendélet

... és egy csoportképre még így is bőven futotta időnkből és erőnkből:

Akik meghódították a magaslatokat - de nem gyalog, nem ám!

A móka, amilyen korán elkezdődött, olyan hamar véget is ért. Csupán néhány órácskát töltöttünk kinn a szabadban, de az élmény tömény dózisban érkezett, és még sokáig bőségesen kitartott. A hazafelé út vidám pillanataként említeném a hozzánk hasonló cipőben, ám veszélyesebb felszereléssel járó testvéreinkkel való találkozást, akik a lakott településtől meglehetősen távol, ellenben hozzánk igencsak közel lövöldöztek a sziklák tövében elhelyezett konzervdobozokra. Vidám pillanatként emlegetem, mert most már jót nevetünk rajta, de érthető módon az ember egy pöttyet csak összecsinálja magát, amikor 5-6 ismeretlen kiskorú fegyverest lát az utcán játszani. Benito azért megnyugtatott minket - ez errefelé legalább annyira normális, mint nálunk áthívni a szomszéd fiút egy focimeccsre a kertben.

A Jeep kiadós mosáson ment keresztül, miután újra felszereltük az errefelé nem teljesen létfontosságú alkatrészekkel - gondolok itt főként a tetőre -, majd valamilyen érthetetlen módon megint a Golden Corralban kötöttünk ki ebédünk elköltésére. Vannak dolgok, amik sosem változnak...

A hétvége tehát tartalmasan és sikeresen indult, de meglepetések még így is vártak rám, amint beléptem szobán ajtaján.

Pedig a bakancsom még rendesen ki sem szellőzött a három hetes utazás után...

Conquering East Coast - Back to the West

Így történt hát, hogy átvágva sivatagon, olajmezőkön és elhagyatott, rozsdásodó pickup-roncsokon, csekély 10 óra alatt begördültünk Albuquerque városközpontjába. A motelt már láttuk az út túloldalán, ám további 45 percbe tellett, míg meg tudtunk fordulni úgy, hogy a megfelelő időpontban a megfelelő lejáratot válasszuk a koromsötét autópályán, immár a szokásos GPS nélküli üzemmódban. Mondanom sem kell, az elalvással gondunk nem volt, Las Cruces-i társaink pedig megtették nekünk azt a szívességet, hogy szobát is foglaltak számunkra. A tucatnyi jómadár négy szobában a lehető legelképesztőbb formációban kapott helyet, így míg Gábor valamilyen furcsa oknál fogva a lányoknál kötött ki, én egy néma kínai könyvmoly, egy lelkes mexikói ambassador és egy szaúdi olajsejkpalánta társaságában hajtottam álomra fejem. Ez utóbbi hálótársam zuhanyzására ébredtem, akinek tisztálkodásban tett tevékenységei kiegészítéseként sikerült az iTelefonon addig emelni a hangerőt, míg a hajnali 4-kor amúgy békésen ébredező szomszédok ablaka is beleremegett. Hallottatok már szaúdi hegyi tangót? Hát ha még énekelnek is hozzá a zuhanykabinban? Volt már kellemesebb ébredésem, no...

Az Albuquerque International Balloon Fiesta a világ legnagyobb hőlégballon fesztiválja. 40 éves történelemre tekint vissza, mára pedig egy kilenc napos rendezvénnyé nőtte ki magát az új-mexikói sivatag kellős közepén. A fesztivál annyira népszerű, hogy az elmúlt években korlátozni kellett a résztvevő hőlégballonok számát, hiszen az ezredfordulón egekbe emelkedő 1019 lufi már közlekedési dugóba került a fellegekben. Azoknak, akik időben, még jóval napkelte előtt útra kelnek, parkolóhely is jut, így a közel százezres tömegben hamburger és quesadilla után kutatva már bátran sasolhatják az ébredező ballonóriásokat.

Szerencsésnek mondhattuk magunkat, hiszen az előző napon vihar miatt le kellett fújni a Special Shape Rodeo rendezvényt, így az őrült formák várhatóan a napi tervezett társasággal együtt emelkednek fel napkelte után. A hagyományos program a Balloon Glows ponttal kezdődött, gigantikus lámpásokká varázsolva a felfűtött hőlégballonokat:

Balloon Glows

A hideg csontig hatolt. Érdekes érzés volt, május óta nem éreztem ilyen hideget - bár megjegyzem, nem is ébredtem kakaskukorékolás előtt az a bizonyos május óta -, így hát úgy döntöttem, felkeresem a kisbuszt, melybe a kabátomat rejtettük. A probléma természetesen nem a kabát rejtegetésével volt, hanem a kisbuszéval. Maradi gondolkodásommal én buta azt gondoltam, egy vakítóan fehér, négytonnás minibuszt nem lesz nehéz megtalálni a hajnal első fényeinél. Tévedtem... Úgy tűnt, még a mindennapjaikban koromfekete pickupokkal közlekedő nagymamák is keresztbe akartak nekem tenni, és lecserélték járgányukat egy vakítóan fehér, négytonnás minibuszra. Tűt a szénakazalban, én meg vacoghattam napkeltéig. Időközben megindult a hajnali őrjárat, egy-két bátrabb felderítőballonnal:

Dawn Patrol

Ami ezután következett, már láncreakcióként emlegethető. A pirkadat első jeleire a hőlégballonok Forma-1-es autókként sorakoztak fel egymás mellett, a hideg sötétségből kellemes, langyos derengés lett, ahogy a "pilóták" felfűtötték a szerkezeteket, felkészülve a Mass Ascensions - azaz a tömeges felemelkedés rajtjára:

Feltüzelve

Egy pillanat alatt a néhány tucatnyi fénypontból százassával pislákolva, szentjánosbogarakként bukkantak elő a színesebbnél színesebb gömbök, egymást lökdösve emelkedve a magasba, hogy első tiszteletkörüket leróják a völgy fölött, miközben a szemfülesek már láthatták megcsillanni a nap első sugarait a magasabban himbálózó egyedeken:

Akik elsőként látták a napkeltét

Ebben a pillanatban a nap előbukkant a hegyek mögül, és mi, földi halandók pedig csak ámultunk és bámultunk, ahogy a szélkakas minden irányában hőlégballonok vettek minket körül, szó szerint, ameddig a szem ellátott:

Mass Ascension

Én ennek annyira örültem, hogy majd kiugrottam a bőrömből:

Öröm és bódottá

Megtaláltuk Adilt is a tömegben, ő ennyire azért nem örült nekünk, vagy csak nem tudta kimutatni:

Adil és a jómagyar testvírek

Lassan, de biztosan a Special Shape Rodeo is helyet szorított magának a hétköznapi hőlégballonok között, és vállalhatatlanabbnál vállalhatatlanabb formák emelkedtek a magasba, elriasztva az összes, még ép eszű madarat és bogarat. Közben, az első ballonok már landoltak is a völgykatlan másik oldalán, hogy új lendületet véve pár perccel később újra az egeket uralják. Mi pedig jól szórakoztunk a többieken. Ebből mutatok egy kis ízelítőt:

Spider Pig

Bárgyú kislány

Méhek

Elvis és a postakocsi

A kihagyhatatlan

A végére pedig egy slusszpoén, amiről remélem, mindenkinek ugyanaz jut az eszébe:

Háde szíjú ondö dárkszájd ofdö mún!

No, de jóból is megárt a sok. Három órányi nézelődés után már görcsölt a derekunk és elgémberedett a nyakunk, a hőlégballonok pedig lassacskán elfoglalták helyüket a pázsiton, kiállítási tárgyként bókolva a látogatók előtt, egészen az esti showig. Nem sokkal múlhatott délelőtt tíz óra, és újra a motelszobában találtuk magunkat. Közös megegyezés alapján - ami jelen esetben azt takarta, hogy a hullafáradt, kialvatlan embereknek nem volt erejük vitatkozni - ellátogattunk Santa Fé városába, részemről immáron harmadik alkalommal. Ezúttal egy sokkal egyszerűbb módját választottam a városnézésnek:

Adilt fárasztottam

A piknik elég hosszúra nyúlt, de végül felkerekedtünk és elsétáltunk a State Capitol épületéig, mert ott még úgysem voltunk. Útközben elhaladtunk a már korábban részletesen bemutatott "csodalépcső" mellett, és most a szemem meg is akadt egy tájékoztató táblán a bejárat mellett:

Nicsak, ez magyarul van!

Sok-sok nyelven tüntették fel ezt a végtelenül fontos mondatot, még horvátul is! Szerbül nem.
A sétát Adil, Donald és Mikola, egy meglehetősen szociális és vidám ukrán kolléga társaságában költöttem el. Megérte, kiválóan szórakoztunk. A New Mexico State Capitolról sokat nem kell tudni, ám talán annyit érdemes megemlíteni, hogy ez az ország egyetlen kerek capitol épülete. Eredetileg az Új-Mexikó címerében látható Zia napszimbólumot szerették volna megtestesíteni, de a köznép hamar ráakasztott a 'roundhouse' csúfnevet, ami egyébként magyarul indóházat jelent.

New Mexico State Capitol

Most pedig egy nagyon rossz szóvicc következik:

ups!

Bocsánat. Miután Adil rávett, hogy faljak be 5 hatalmas gombóc fagylaltot a közei Häagen-Dazs fagyizóban, újra szükségünk volt egy kis szundira a park közepén. Mert minden út ide vezet. Közben szaúdi barátunk is megjelent, két új - megjegyzem bűn ronda - kabáttal, melyekért egyenként $260-t fizetett, majd a társaságot két részre osztottuk: a hullafáradtakra, akik hazautaztak Pamelával Las Crucesbe, és a holtkórosokra, akik maradtak még egy napot, hogy felfedezzék a környék csodáit. Gondolom, kitaláltátok, én melyik kalapba tettem magam.

Így hát, alig egy óra múlva már a Kasha-Katuwe Tent Rocks National Monument bejáratánál találtuk magunkat, hogy megcsodáljuk az állam egyik legérdekesebb természeti képződményeit, a - elnézést a fordításért - sátor sziklákat. Ezek a képződmények ugyanúgy jöhettek létre, mint a Bryce Canyon oszlopai, vagy éppen Đavolja Varoš útvesztői Niš mellett.

Tent Rocks

A puha kőzetet itt is az olvadáskor lezúduló víz rágja meg, és a dombok közt egy kanyargós ösvény vezet fel a csúcsra. A kopár falak, ezeréves, kiszáradt farönkök mellet volt a túrának egy Indiana Jones fűszerezése, pláne, amikor halálos akadályokba ütköztünk az egyik fordulóban:

You shall not pass!

Óvatosan tehát, hogy ne ébresszük fel az alvó oroszlánt, eloldalaztunk apró barátunk mellett. Közben eszembe jutott, hogy a skorpióval és tarantulával való találkozás után már csak egy csörgőkígyó hiányzik a gyűjteményből, ám mindenkit megnyugtatok: ha erre sor is került (nem spoilerezek), még mindig élek és virulok! Bár nem tudom, ez mennyire volt nyugtató...

Tehát, tent rocks:

Tent Rocks

Egy bölcs útitársam mondta vala, hogy a képződményeket nagy valószínűséggel csak jóindulatból nevezték el sátrakról. Nyilván egy lépcsőfokkal közelebb kerülünk az igazsághoz, ha az indiánok wigwamjait vesszünk figyelembe az elnevezéskor, de a sziklák legtöbbje még a legerősebb fantáziával megáldottak számára sem áll még csak köszönőviszontban a sátrakkal. Ellenben:

Hármassával támadnak

A táj egyébként így, október derekán is lenyűgöző, a verőfényes napsütés pedig legalább annyira velejárója az élménynek, mint eleve minden másnak ebben az államban. Valahol itt éreztem azt igazán újra, miért is New Mexico a kedvencem az államok listáján - mert mindenhol jó, de legjobb otthon. Még ha jelenleg a második/harmadik/negyedik otthonomról is van szó.

Egy utolsó kép, mielőtt a sötétség végleg elnyeli a tájat

Jaakko és Adil sikeresen magukkal hoztak egy futball labdát is (mármint handegg tojást), amit apró gyerekek módjára dobáltak a kövek között. Úgy gondolom, a kár, amit okoztak útközben, néhány évmilliónyi erózió munkáját könnyítette meg, de legalább a fiúk jól szórakoztak. S mikor már megörültünk, hogy elveszítik a labdát a szakadék szélén - ugyanis egy rosszul sikerült passz után a sporteszköz lebukfencezett a domboldalon -, a két jómadár még így is utánamászott a hegyomlásban. Hiába: fontos és fontosabb dolgok.

A díszes társaság - néhányan feltűnően vidáman.

Elérkeztünk hát a Keleti Part meghódítását előírányzó, és sikeresen teljesítő utazás utolsó napjához is. A reggeli ébredés után egy rövid táplálkozás következett Albuquerque régi városközpontjának barátságos szendvicsbárjában, majd osztrák testvérein lélegzetüket visszafojtva imádkoztak azért, hogy Felix Baumgartner ne essen a fejünkre az űrből - mellesleg a rekordkísérlet után alig kétszáz mérföldnyire tőlünk ért földet a fiatalember. Végül csak sikerült elhagyni a metropoliszt, és ha komótosan is, de nem sokára elérkeztünk a Bandera vulkán kráteréhez. A kialudt vulkán, számos társával együtt a térség legnagyobb lávamezejét öleli körbe - az itt, néhány evvel ezelőtt még aktív vulkánok lávafolyásának nyoma a mai napig rányomta bélyegét a természetre, és egy egészen földöntúli tájat varázsol a látogatók szeme elé:

Zuni-Bandera Vulcanic Field - a távolban egy-két testvérvulkán

A nagy attrakció - néhány illatos amerikai dollár ellenében - maga a kráter, amely nagy valószínűséggel a legnagyobb mind közül. Mindenesetre jelentem: a kráter nagy és mély!

Bandera Vulcano

A probléma a vulkánokkal a következő: ha túl messze vagy tőlük, csak egy hegyre hasonlítanak, és nem látod, ha üregesek. Ha a perem tetején állsz, akkor meg nem látod, hogy az egész egy nagy hegy, csak a lyukat látod benne. Így hát, megpróbáltunk a közeli sziklaperemre felmászni, hátha okosabbak leszünk. Ez kivételesen nem sikerült, ugyanis a társainknak új információ helyett csak aprókavics-záporral tudtunk szolgálni ereszkedésünk közben. Mindent összevetve érdekes volt, de legyen ennyi elég is belőle.
Ellenben egy jégbarlang is fellelhető a környéken, melyet a helyiek nagyon tisztelnek és hihetetlenül büszkék rá. A valóság ennél egy kicsit egyszerűbb, ugyanis a jégbarlang nem más, mint egy apró befagyott tavacska egy árnyékos sziklazugban. Ettől eltekintve szép színes és hideg:

Ice Cave

A jégpáncél az idők során megvastagodott, majd újra elvékonyodott, sajnos néhány helyen műanyag flakon formájú szemölcsök és cigarettacsikk alakú pattanások is megjelentek orcáján, de alapjában véve ez is érdekes volt. Ennél többet róla sem fecsegnék.
... ééés, már majdnem vége! - motyogtuk magunk elé végkimerültségünk határán. Utolsó állomásunk az El Mapais National Monument volt. Ez a természetvédelmi övezet valójában a már korábban említett lávafolyást és egy kisebb homokkő-boltívet foglal magába. Bár már sokan inkább csak a minibuszból lettek volna kíváncsiak a csodára, végül mindannyian felkecmeregtünk a sziklához, ha másért nem, egy jó minőségű színes fotóért az utókornak:

Ventana Arch

... és az kihagyhatatlan jump-picture kedvéért:

Jaakko, Diogo, Árpo... izé, Árpi

Ám hiába az évi 330 napsütéses nap, ha a tél közeledte a napok rövidségén mindinkább meglátszik. Egy utolsó pillantásra volt még időnk a megkövült lávától feketéllő tájra:

 

Badlands

... és még egy utolsó utáni merengésre a szakadék szélén:

 

Pár másodpercnyi magány

Ez utóbbi néhány pillanatra szüksége volt élményekkel telítődött koponyámnak. Itt most nem szentimentális merengésre, ezoterikus útkeresésre vagy éppen a belső béke magamra szabadítására gondoltam, ezt már régen megtaláltam. Jól el is raktam valahova, de majd előkeresem megint. Egyszerűen arról van szó, hogy egy ilyen hosszú utazás, ennyi élmény után úgy gondolom, szüksége van az ember fiának egy kis nyugalomra, hogy rendszerezze gondolatait a fejében, hogy pontot tegyen egy igen terjedelmes fejezet végére. Én is ezt teszem most: a Conquering East Coast nagy levegőjét kifújtam, a szó a stúdióé!

.

Conquering East Coast - Egész úton hazafelé...

... azon gondolkodám, mi lehetne a koktélcseresznye az elmúlt két hét élménytortájának tejszínhabján. A lécet ennél magasabbra már nem is tehettük volna, s bár egy újabb közhellyel élve - 'A csúcson kell abbahagyni' -, várt még ránk néhány csoda a Las Cruces-ig hátralévő másfélezer mérföldön. 

Chicago fáradalmait többszörösen kipihenve, a déli órákban sikerült elhagynunk Louisville-t. A városról azt kell tudni, hogy XVI. Lajos francia királyról nevezte el és hozta létre egy amerikai polgárháborús katona - ettől függetlenül a lakók azóta nem képesek megegyezni abban, hogyan kell kiejteni ezt a rendkívül bonyolult városnevet. Itt van az ország egyik központi csomagolóközpontja: az online rendelések és házhozszállítások 99%-a Louisville repterén keresztül utazik majd, ahol másodpercenként 115 csomagot fogadnak, címkéznek, továbbítanak. Ó, és Kentuckyban van. Nektek mi jut eszetekbe Kentucky államról? Nekünk is.

Ahol a Jim Beam terem

A várostól csak pár percnyire, ahogyan a Honda száguld, egy dimbes-dombos rét kellős közepén főzik a világ első számú bourbon whiskey-ét. Ez már csak azért is röhejes, mert a világon egyedül Amerikában készíthető bourbon whiskey, ám tekintettel arra, hogy tíz amerikaiból kilencnek e föld jelenti a világot, a megállapítás végül is nem teljesen helytelen. A főzde egyébként a hátunk mögött pöfög is becsületesen, mintegy emlékeztetve a kedves látogatót: itt nem csak hűtőmágnest árulnak.

Azok a bátor férfiemberek, mint például mi, akik kóstoló után érdeklődnek a füligszáj recepcióslánynál (gondolom, errefelé a mágneskártya csipogtatása mellett más is hozzátartozik a reggeli protokollhoz...), kóstolóra invitálódik a szomszédos iszodába. A környéken azért még volt mit látni, így a szomjoltást - ha lehet két gyűszűnyi whyskey-t annak nevezni - a látogatás végére hagytuk. Ami, megjegyzem, elhúzódott volna, ha dugókkal ülünk le dámázni a múzeum felső szintjén:

Ne kérdezzétek, miért, de megtetszett ez a szép relikvia

A főzdét a harmincas évek derekán költöztették át Clermont városába, a korabeli épületeket eredeti állapotukban őrizték meg, sokuk pedig a mai napig őrzi eredeti rendeltetését. A többiek pedig az igazi északi farméletet idézik a piros deszkás fészereikkel és az eresz alá gurított esővizes hordóikkal:

Életkép, 1935

A kültéri múzeum még nekünk, múzeumanalfabétáknak is megtetszett. Tömören, lényegretörően - néhol viccesen - írták le és mutatták be a whiskeyfőzés mesterségét. Tudjuk majd, mi a teendő, ha egyszer a Kárpát-medence kifogyna a gyümölcsből és pálinka helyett, a pereskedést elkerülve, jómagyar börbön viszki főzésére fanyalodnánk. Én tennék bele paprikát.

A bourbon whiskey-t egyébként csak és kizárólag új, kiégetett tölgyfahordókban érlelhetik - az eljárás előnye, hogy így a régi hordók ízlésesen egymás tetejére helyezhetők, a csendélet pedig egy hintaszékkel (és a gyengébbek kedvéért egy 'Photo Spot' felirattal ellátva) kiegészítve ideális vetetkezőhely a tengerentúli turisták számára:

Délutáni szieszta, barátok társaságában

... és akkor a kóstolás, tőmondatokban:

"He... hehe... csak egye...hikk!... ittam!"

"Meh... nincs valami erősebb?"

"..." - én itt most épp nem gondoltam semmire

A világ - és ez már tényleg a világ, nem csak az USA - legkisebb whiskeyfőzdéje pedig itt látható:

Elfér a csomagtartóban. Ideális társ egy hétvégi kiruccanáshoz!

A nap már régen délről bombázott minket az ártalmas UV-sugarakkal, amikor elhagytuk Jim Beam otthonát, komolyabb vizekre evezve. Dávid egy, a közelben élő teológus professzor ismerősével ebédeltünk, ami meglehetősen kellemesre és viccesre sikerült - pláne ahhoz képest, hogy a kimerültség új szintjére léptünk. Ami ezután következett, az maga volt a Guinness-kísérlet: 12 óra Richardsonig. Motelt nem foglaltunk, mondván: ha elfáradunk, majd megalszunk valahol. Valahol Arkansas szívében aztán Dávid kimondta azt, amire mindannyian gondoltunk: ha már idáig elgurultunk, némi kávéval a maradék 3-4 óra már gyerekjáték lesz. Tulajdonképpen az is volt, bár gyermekeimnek nem adnám 3 éves kor alatt. Lenyelhetik az apró alkatrészeket...

Így hát, közös utazásunk, mely 17 napon és éjszakán át tartott, véget ért. Mintha csak tegnap lett volna, hogy Hondába ülünk - másnap pedig (miután nem szégyelltünk 12 órát aludni) hűséges Pamelánk társaságában az étkezést egy szerény estebéddel kezdtük a richardsoni Golden Corralban. Csupán leellenőriztük, hogy errefelé milyen a szolgáltatás. Jelentem, kiváló. Mire leszállt az est, minden erő, mely Dallas látogatására lett elraktározva, elszállt társaimból, így egyedül kellett nekivágnom a texasi éjszakának. Tulajdonképpen nem voltak világot megváltó terveim, de szerettem volna a belvárosra egy pillantást venni, esetleg véletlenül belecsöppenni egy country music club forgatagába.
A belváros sötét, kihalt, dísztelen és ötlettelen. Erről ennyit. Végiggurultam a központ utcáin, majd megkerestem a legjobb pontot valahol egy elhagyatott gyártelep és egy kiszáradt mocsár között félúton, két kézzel kapaszkodva a veséimbe, nehogy valaki futtában lopja ki őket belőlem, és elvégeztem dokumentátori kötelességemet:

Downtown Dallas

Ahhoz képest, hogy az ország negyedik legnagyobb várostömörüléséről van szó, elég szegényes a felhőkarcolóállomány. Azért a Texas Longhorns steak-hozzávalója befigyel az egyik irodaház oldaláról - az éjszaka pedig békés volt.
Ami a  country music club küldetésemet illeti, már nagyobb szerencsével jártam. Néhány percnyi atutózásra találtam is egy kisebb kocsmát, középen tánctérrel - a jelek szerint azonban túl korán érkeztem. A rádióból becsületesen szólt a country, a bárpultnál pedig néhány bozontos szakállú, kockás inges kamionsofőr iszogatott, egy-két termetes cowgirl társaságában. Ökör iszik magában - gondolta az ökör magában -, de ha mondjuk egy üveget szorongatok a kezemben, kevésbé tűnök majd gyanúsnak, ha a táncosokat csekkolom. Rövidesen el is kezdődött a táncoktatás, és 4-5 pár meg is jelent a tánctéren, körbe-körbe keringve, mint a tojógalamb, ugyanarra a néhány, recsegő hangszórókból zengő dalra. "Hát, ha ez az igazi country music club élmény, akkor csalódtam a texasiakban" - jutott eszembe, így rövidesen már új küldetés után kellett néznem.
A Billy Bob's Texas a 'Világ legnagyobb lebuja' néven hirdeti magát. Tizenkétezer négyzetméteren hatezer embert képes befogadni, ellátni itallal, szórakoztatni őket - olyan, mint egy kiskocsma nagyban. Egyetlen hátránya, hogy 50 mérföldre volt a korábban említett klubtól, de úgy gondoltam, megér egy próbát - úgysem jövök errefelé még egy ideig. Sajnos fényképezőgép nem volt nálam - azt hiszem, nem is vihettem be a koncert miatt -, így néhány szóban írom le a látványt: számtalan huszonéves, a fiúk cowboy-csizmában, kalapban, ingben és farmerben, a lányok egyrészes cowboyruhában és csizmában. Mindenki. A tánctér egy kosárlabdapályányi emelvény volt, ahova csak úgy juthattak fel a párok, ha valaki éppen pihenőre tért, mögöttük pedig hamisítatlan country szólt, élőben. Azt hozzátenném, hogy a fiatalok itt sem csárdást roptak, a lányok úgy repültek a fejek fölött és a lábak között, mint a rongybabák. Mindezt én, a kivülálló egy bárszék kényelméről figyeltem, egészen a line dance eseményig - no, itt már én is felpattantam egy kis társastánra. Tudjátok: sorokba-oszlopokba rendeződve megy a makaréna, csak éppen bendzsón - nos, ez az élmény kivételesen felejthetőnek bizonyult. Néhány órácskát így is eltöltöttem a lebujban - már csak a koncert élményéért is -, amely egyébként Guinness-rekorder is egyben. Most figyeljetek: Merle Haggard beállította a világ legnépesebb "This round is on me!" körét, amikor a Billy Bob's Texas összes vendégét meghívta egy whiskey-re. 5095 embert.
Távozás előtt egy papírfecni kandikált ki a bárszék párnájából - egyértelműen valaki odacsempészte, míg én magányosan ittam be a country élményt. Meg egy Coors Light-ot. Ez állt rajta:
'Came without a partner but don't know how to dance? Come to our dance class on Tuesday, and you'll have no problem finding one next time!' - úgy látszik, nem én voltam az első a történelemben, aki egyedül jött és csak táncolókat nézett. De ezek szerint nem is néztek turistának. :)

Másnap Dávidtól könnyes búcsút vettünk, majd a júniusi viszontlátás reményében megkezdtük utazásunkat az örök napsütés varázslatos földjére. Gábor egy baconos-juharszirupos palacsintával:

Borostásan, micisapkában - autentikus egy kamionsofőr, az biztos

... én pedig egy triplaburgerrel:

Mert nem tudhatod, mikor eszel legközelebb...

Elengedtünk néhány szörnyeteget az úton:

Monster Truck - kicsit másképp

... és már repültünk is Albuquerque felé, hogy csatlakozzunk a jól ismert arcokhoz a világ legnagyobb hőlégballon-fesztiválján. De ez már egy másik történet.