Californication 9-11/11

Day 9

Tartoztam még egy zárófejezettel. Ildivel tett hódításunk a nyugati parton nem ért véget a Bűn Városába érkezésünkkel, de az idő úgy rohan, az ősz pedig oly mozgalmas, hogy itt-ott kapkodva tudom csak a múlt betűit blogra vetni. Szép magyarul: le vagyok maradva, mint a borravaló. Legalább még mindig lesz mit olvasnotok, mikor már régen otthon rontom a levegőtöket.

Los Angeles városáról már mindannyian hallottunk. Az Angyalok Városa egyben a Bűn Városa is, és posztapokaliptikus filmes előszeretettel használják börtönvárosnak, démonfészeknek, vagy éppen az armageddon epicentrumának. A kiterjedése hatalmas, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy elférne egy nagyobb magyarországi megyében, Bácskában stb. Tizenkétmillió ember zsúfolódik - pontosítok: fér el tágasan - ebben a, főleg spanyol ajkú emberi lények által lakott metropoliszban, de az üzleti negyed, Hollywood és Santa Monica utcái legalább annyira különböznek egymástól, mint lakóik. Úgy is mondhatnám, mint kebab a halászlétől.

Kaptunk is fejünkre rendesen, miért akarunk mi Los Angelesbe menni, nincsen ott semmi. Ez azért nem teljesen igaz: van itt minden. A reggelt Ildivel - minden, ezt megelőző intés ellenére - a belvárosban kezdtük. Az üzleti negyed pontosan olyan, mint amilyennek elképzeltük: égigérő felhőkarcolók, végtelen parkolók és egy szál ember sincs az utcán. Nekem a felhőkarcolók látványa bőven elegendő is volt, ha üvegről van szó, nem viccelnek az itteniek:

Downtown Los Angeles

Egy megfelelően kétes alaknál hagytuk az autót az ún. valet-parking rendszernél. Ennek lényege: te odaadod az autókulcsot az illetékes parkolófiúnak, ő pedig leparkolja neked az autót. Valahol, a parkoló területén. Nem vidított a tény, hogy egy-egy Mustang már nagyjából -1 cm távolságra állt az előtte parkoló pickuptól, de nem volt mit tenni: Californiában csak az parkolja magának az autót, aki a civilizációtól messze látogatja meg rokonait egy marhafarmon. Ami nincs.

A sétát a Jewerly-districtben folytattuk. Ebben a valamikor ékszerboltokkal, aranyművesekkel zsúfolt negyedben fehér emberrel még képről sem találkoztunk, ám zavart biccentéssel nyugtáztuk, hogy a valamikor virágzó luxusnegyed mára egy Blaha Lujza téri aluljárót idéző, félszemű-féllábú ámígókkal fűszerezett bizsu-bazárrá alakult át. A furcsa alakok négyzetméterenkéni száma meghaladta a 0.2 [creepy/m^2] értéket, és miután lemondtam életem legjobb üzletéről ("eredeti" Rolex $5-ért), inkább rákanyarodtunk a híres LA Boradwayre.

A Los Angeles-i szórakoztatóipar egykori központja nem különbözött sokban a szomszédos ékszernegyedtől, de néhány épület még őrzi százéves pompáját:

Eastern Building

Sok színház és mozi már évek óta zárva áll, omladozó vakolattal és bedeszkázott ablakokkal, de néhányuk homlokzata még a mai napig büszkén uralja az utcát:

Los Angeles Theater

Egy kisebb séta, és máris a közigazgatási negyedben találtuk magunkat. A városháza mellett közvetlenül a híres-hírhedt L.A.P.D. épülete áll, amit már csak a poén kedvéért érdemes volt lencsvégre kapni:

L.A.P.D.

A következő képet pedig a vonatimádóknak küldöm:

Union Station

A Union Station az USA talán legismertebb vasútállomása. Csodálatos belső tere, és a haldokló vasúti személyszállítás ellenére is viszonylag nagy forgalma van. Arró nem is beszélve, hogy az unatkozó utasok a váróteremben hatalmas produkciót csaptak azzal, hogy élő szobrokká változtatták önmagukat... egy biztos: humorérzékük van.

Reggeli előtt még röpke 2 percet rászántam az életemből, hogy megkeressem: hol a legjobb a rálátás az amerikanizáció egyik jelképére: a HOLLYWOOD feliratra. A 14 méteres betűket ugyanis nem lehet "csak úgy" megközelíteni, hiszen a Walk of Fame zsúfolt lépcsőiről nagyjából annyira lehet nyugodtan gyönyörködni e csodában, mint a hármas metrón egy Obi-reklámban. Más kérdés persze, hogy tilosban parkolva, a lakók nagy örömére még így, hogy az eldugott Beachwood dr. lankáiról is naponta turisták százai vetetkeznek le, idétlenül mutogatva, de ettől függetlenül mi büszkének éreztük magunkat. És felhőtlenül vidámnak:

Filmsztárok

A parkolás Los Angeles utcáin legalább annyira haláli, mint San Franciscóban. Az egyetlen különbség talán az, hogy itt nem kell hajtűkanyart bevenned a 30 fokos lejtőn, mert éppen egy öttonnás Cable Car próbál leszorítani az útról - haladási iránnyal szemben, a saját sávodból. A kétórás ingyenes parkolás pontosan elégnek bizonyult a Hírességek Sétányának - avagy a "Tudod Bélám, az a hogyishívják utca, ahun azok a izé, csillagok vannak!" névvel ellátott sugárútra.

Bár kétségtelenül a világ egyik leghíresebb utcája ez, az épületek továbbra is omladoznak, sok a szemét és a kétes figura. Mármint nem a figura a szemét, hanem a hulladék, amit ledobnak. Értitek, na... A nagy kedvencekkel azért nem hagytuk volna pózolást egy világért sem:

Mondanám, hogy zongoraművészek, de ez csak félig lenne így igaz...

Komoly a dilemma... vajon kit válasszak?

Aki még Chick Norrist is a csillagokig hármaspörgőrúgja

Nők...

Itt már csak árnyékai vagyunk önmagunknak. Ennyi nagyágyú között...

Ha már a fluxuskondenzátornak nem jutott csillag, jó lesz J. Fox is...

Beverly Hillsre már legalább annyira nem jutott időnk, mint a Rodeo Drive-ra, de a Santa Monica-i strandot - immáron Lisette, kedvenc és egyben egyetlen holland barátosném társaságában - kötelező jelleggel megjártuk. Így lett vége a napnak:

Santa Monica sunset

Szép volt, jó volt. Los Angeles érdekes város, egyszer látni kell... Aki hosszú távon el tudja viselni a tömeghisztériát, a hatalmas dugókat, a láthatatlan égboltot, és nem utolsó sorban folyékonyan beszél spanyolul, annak határozottan tudom ajánlani. Minden másra ott a MasterCard.

Day 10

San Diego már csak egy köpésnyire áll Los Angeles káoszától. Ebben a határmenti városban már az élet is lassabb, az emberek sokkal kimértebbek, és ahogyan azt még erőnk és kedvünk engedte, egy-egy kört még megtettünk belvárosban, a híres Gázlámpás-negyedben. Bár az útikönyv nagybetűkkel hívta fel a figyelmünket erre  régies városrészre, kedvünket mégis inkább a kikötőkben leltük. Az állatvilág itt határozottan különbözik a jól megszokott mólói élettől, de úgy gondolom, a helyi strandolók is nagyot ugranának, ha egy fóka passzolná vissza a strandlabdát a játszadozó kisgyerekek helyett:

Napozás...

... a pelikánokról nem is beszélve:

Mint a libák... csak ezek masszív halzabálók

Természetesen nincs tengerparti nagyváros hadihajók nélkül, a USS Midway pedig még mindig büszkén uralja az öböl látképét:

USS Midway

A hajó fedélzetén repülőmúzeum kapott helyet, de ez előző napok fáradalmai után már az is nagy teljesítménynek számított, hogy a saját lábunkon meg tudtunk állni. Érdekességet azért itt is láttunk, nem is keveset. Legfőképpen önmagunkat:

Fáradt, de őszinte mosoly

... a következőhöz kommentárt nem fűznék:

Y.M.C.A.

... illetve egy kép, ami miatt körülöttünk kevesen értették, miért is görnyedtünk kétrét a nevetéstől:

Fika Café. Közvetlenül a Takony Pizzéria mellett...

A hazaút előtt még egyetlen látványosság várt reánk: a Balboa Park. San Diego legnagyobb parkját a gyarmati spanyol építészet ihlette, múzeumokkal, végtelen kertekkel szegélyezett oázisról van itt szó a betonrengeteg árnyékában. Bár a lábunkat is lejártuk, mire megérkeztünk, az ingyenes park-trolival több kört is vidáman elkocsikáztunk az árkádok alatt. A szívem szakadt meg, hogy a kisvasút-múzeumra nem jutott már idő, de némileg megnyugtatott a tény, hogy legfeljebb csak betörni tudtam volna a múzeum épületébe, hiszen az már órákkal korábban bezárt. Képeket azért itt is szívesen sorolok, hogy ne csak a kezem járjon:

Balboa Park

Ildi és a Balboa Park

Szembevilágítós Balboa Parkos

A végére pedig egy vadalmás-napbarnítottas képet tartogattam saját csodálatos valómról:

San Diego

Hogy pontosan hogyan is találtunk sátorhelyet a világ végén, már nem tudom, de köze volt a végtelen nagy jóindulathoz és egy csipetnyi szerencséhez, amikor felgurultunk kemping autós felhajtójára. Kis mértékben fagyott csak rá a mosoly  az arcunkra, amikor egy kézzel rajzolt csörgőkígyó pislogott reánk a bódé ablakából - apró felirattal, miszerint azért nézzük meg, hova tesszük a sátrat -, de más választásunk nemigen volt. Miután azonban megbizonyososdtunk, hogy nem csörög a talaj, és a tábortűzre dobott faág sem fészkelődik, nyugodtan hajtottuk álomra kicsiny fejünket. Az utolsó nap még hosszúra ígérkezett.

Day 11

Hogy mit lehet egy több, mint 800 mérföldes autózásról írni? Nem sokat... A felhős, fülledt, ám viharos időben, egészen a kora délutáni órákig a legnagyobb stresszt az jelentette, hogy Ildi egy világ végén leledző benzinkúton hagyta napszemüvegét. Az egyetlen oka annak, hogy órákkal később már nem találtuk meg a kritikus pozícióban az elvesztett tárgyat az volt, hogy az végig az ülés mögé bújt. Kitérő azonban nem volt, hiszen útközben még meglátogattuk az Organ Pipe Cactus National Monumentet - én bizony haza nem megyek sombrerós kaktuszok nélkül :) Hát, gyerekek, ilyen bizarr erdőt ritkán lát az ember:

Erdő, erdő, kerek erdő...

Rövid túra a kaktuszok között, tüske a talpban, izomláz a vádliban, és virág a lehetetlenben:

Elnézést a művészfotóért, de ez túl jól sikerült

A méreteket pedig igazán csak akkor lehet érzékeltetni, ha a hülyeturistát az égigérő paszuly... izé, kaktusz elé állítod:

Mint a galagonya a kertben...

Miután áthaladtunk két ellenőrzőponton, egy WHY nevű településen és néhány napsütéses percen, a kormány a cudar időre odaadtam kedves páromnak, élvezze  már ki egy kicsit a sivatagi autókázást is. Természetesen a dézsából öntött eső és a homokvihar pontosan ekkor, ráadásul ugyanabban a pillanatban ért minket, de e bátor hölgyemény nem torpant meg egy percre sem... én pedig egy órácskára kinyújtottam lábaimat, hogy aztán az utolsó párszázasnak újult erővel adhassam át magam.

Lányok, együtt :)

Csodálatos nyaralás volt. Mondanám, hogy nehéz szavakba önteni, de az elmúlt féltucatnyi bejegyzésben pontosan ezt tettem. Inkább így fogalmaznék: remélem, egy kicsit sikerült nektek is átadnom az élményt - ha csak képekben és a szokásos maszlagban is. A többit meg úgyis megkérditek még százszor otthon.

... és én boldogan mesélem majd el százegyedszerre  is...