Carlsbad Caverns

A Thanksgiving ünnepe hivatalosan minden évben november negyedik csütörtökén ünnepelendő, így egy pénteki szabadnappal könnyedén alakíthatjuk hosszú hétvégévé a mértéktelen pulykazabálást. Mármint, alakíthatnánk, ha az átlag amerikai nem rajongana úgy a munkáért, mint példamagyar a töpörtyűért. Ettől függetlenül a helyiek legnagyobb része mégis munkakerülésre adja a fejét e nemes pénteki napon, hogy a családjával töltse a délutánt. 

Újabb hazugság.

A Black Friday a karácsonyi vásárlási időszak, és egyben az év legforgalmasabb bevásárlónapja. Nagyjából egy-két évtizede tart ez a téboly, bár azt, hogy melyik esemény - a szabadság vagy a vásárlás - indikálta a másikat senki sem tudja. De tudjuk, hogy mi perzseltük fel az eget. Mátrix idézet, bocs. Mindenesetre a boltok hajnali 4-kor nyitnak, bár egyesek már éjfélkor kitárják a kapukat, hogy a parkolókban várakozó ezrek(!) szabadságharcosokként foglalják el az áruházakat, és tudhassák magukénak a legnagyobb leárazások egyikét. Plazma TV féláron, iPhone-ból kettőt fizet, hármat vihet, 4 télikabát 6 áráért... mindegy, csak sokba kerüljön és legyen felesleges kacat. Egy pillanatig én is eljátszottam a gondolattal, hogy reggel egy fényképezőgéppel a kezemben megjelenek a Walmart parkolójában, és buta embereket kapok lencsevégre, ám Luke biztosított afelől, hogy reggel 7 órára már minden elfogy a polcokról - így, hacsak nem szeretnék hajnalban ébredni a hajnalig tartó ünnepi vacsora után, jobban teszem, ha ebből az őrületből kimaradok. Tanácsát megfogadtam, így csak délután tekertem el a közeli plázába kovbojkalapot vásárolni. A feltételezett hajnali őrültségnek pedig addigra már nyoma sem volt.

Közben, settenkedve, akár egy mexikói határsértő, beköszöntött a december is. A szennyest még mindig papucsban, pólóban és rövidnadrágban vittem át a mosodába, az udvaron a röplabdát továbbra is mezítláb játszottuk, felhőknek pedig nyoma sem volt a horizonton. Egy szép szombati napon aztán Adil kopogott a bejárati ajtókon, kiszolgálta magát egy Vanilla Coke-kal, majd közölte Gáborral és velem, hogy van még két hely a másnap hajnalban, Carlsbad Caverns felé közlekedő bérelt kisbuszban. Most komolyan: mikor mondtunk mi nemet egyáltalán? Hát ezaz... Ettől függetlenül még aznap este ellátogattunk az év egyik legőrültebb jelmezes bulijára, a Toga Party-ra:

Toga Party - nadon gölög

... melynek sajnos 2 óra körül búcsút kellett mondanunk. Émeline és Niklas minikoncertjét még meghallgattuk - ők lettek Black Rails néven a VDM hivatalos koncertzenekara -, jót kacagtunk Diogo, a már nem teljesen szomjas, ám mindig szeretetre méltó brazil barátunk stroboszkóp-játékán a villanykapcsolóval, majd észrevétlenül beosontunk meleg, pihe-puha ágyikónkba. Csak reggel tudtuk meg, miért vibrál a levegő a buli helyszínénél, ahol két fűnyíró szörnyű kínok között halálozott el a műanyagtárolójukban kiütött tűzvész következményeként. Bizony, azt sokan elmondhatják magukról, hogy rendőrök vetettek véget az esti hephajnak. De hogy tűzoltók... azt hiszem, újra történelmet írtunk.

Ó, elkalandoztam! Szóval, megtömve a kisbuszt, elindultunk az ország egyik legismertebb és legszebb nemzeti parkja, a Carlsbad Caverns csepkőbarlang-rendszere irányába. Már régóta szerettünk volna eljutni ehhez a csodához, de az ember természeténél fogva mindig jobban vágyódik a távolabbi, elérhetetlenebb helyek iránt - sokszor megfeledkezve arról, hogy egy-két köpésnyire lehet, még nagyobbra tátja majd a száját. Emellett, ami a szomszédban van, mindig könnyebben megközelíthető, ergo ráér. 

Feltéve, ha nem adjuk el Pamelát pár nappal az apróhirdetés megjelenése után. Márpedig, ez megtörtént, így, ha fájó szívvel is, de meg kellett válnunk vörös lelki társunktól. Nem mocskolhattuk többé bársonyos üléseit, nem nyomhattuk dudáját, nem ordíthattuk lehúzott ablakain át, hogy FREEEEDOOOOM!!!, és nem tankolhattunk többet a világ legmocskosabb üzemanyagainak egyikéből sem. Több, mint 30000 megtett mérföld, számtalan kaland és - hogy lekopogjam - elenyésző műszaki vita után egy kedves, idős házaspárt szolgál majd Pamela, vagy becenevén: 'The Car of the Huns'.

Búcsú Pamelától

Újabb elkalandozás... Szóval, a Carlsbad Caverns Észak-Amerikában a harmadik, a világon pedig sorban a hetedik legnagyobb csarnokkal rendelkezik, tizenhét denevérfaj majd' 800000 példánya osztozik ezen a tágas barlangrendszeren egymással. Márciustól novemberig naponta kijárnak vadászni, ilyenkor denevérfelhő sötétíti el az eget az arra járók számára - nekünk csak egy-két alvó egyed jutott december elején, de nem is a denevérekért jöttünk.

A barlang természetes bejárata - az aszfalt mesterséges...

Néhány cseppkőbarlanban már én is jártam eddigi rövidke életem során, de ekkorában még sosem. Persze, minden barlangnak és barlangrendszernek megvan a maga különlegessége. Postojna kisvasútja, Aggtelek zsúfolt termei... és listámra most felkerülnek Carlsbad végtelen csarnokai is. Mindezt egy, a talaj szintjéről induló, majd 1-2 mérföldnyi séta után 300 méteres mélységben végződő természetes ösvény végigjárásával fedezheti fel a kedves érdeklődő, miközben a távoli messzeségben sztalagmitok és sztalagtitok ezrei csillognak, feje fölött denevérek sokasága horkol, mögötte pedig lassan eltűnik a biztonságot jelentő napfény.

Út a végtelenbe

Útvezetőre igazából szükség sincs - az ösvény hülyebiztosra épült, a fontosabb képződményeket pedig előnyösen világították meg az erre szakosodott jómunkásemberek. 

Vészjóslóan csüngő kardok

Nagyjából félórányi séta után az ösvény kiszélesedett és viszonylag vízszintessé vált: megérkeztünk a csarnokok világába. Volt is hova kapkodnunk a fejünket, én pedig újra lemaradtam a csoporttól - hiába, a 10-15 másodperces exponálási idő egy kicsit röghöz köti a fényképészt. A fejlődő világ hatalmas problémái...

Dudor uraság

Amikor azt hittük, elértük a barlang fenekét...

Mint egy gigantikus csipkés kombiné

A The Hall of the Giants, ez a 33000 négyzetméteres teremóriás a széldenevér minden irányában óriási oszlopokkal, milliónyi tűvel védett szobával és a sötétségbe vesző hatalmas falakkal van körülvéve. 78 méteres magasságát csak egy-egy, sejtelmesen megvilágított cseppkő érzékelteti, ettől eltekintve azonban elveszel a vaníliafagylaltok útvesztőjében:

Édes tölcsérben kérem!

Színek játéka

... és még tudnám sorolni a szebbnél-szebb formákat, alakzatokat. Soroljam még? Sorolom:

Hm... keresek inkább másik formákat

A behemót

... és végül egy személyes kedvenc, az út végéről:

A kép, amire minden ráfért: vaníliafagyi, cseppkőoszlop,  fény és árnyék, valahol tán még egy denevér is...

Azt mondják, a hazaút mindig rövidebb, mint az odafelé vezető. Osztom a véleményt, főleg, ha a hazaút egy másfél perces liftezést takar, másfél órányi séta helyett. S hogy mivel tehettük a napot még felejthetetlenebbé? Természetesen egy kiadós McDonald's kitérővel, nagy menüben, McDouble szendvicsek tucatjával és némi pitével, hogy fogyasszunk már egy kis gyümölcsöt is. A parkolóban aztán láttam valamit, ami jelentősen megmozgatta a fantáziámat. Hogy pontosan melyik részét, azt a mai napig nem tudom megmondani, vessetek hát ti is egy pillantást erre a gyönyörre, és nyilatkozzatok:

Olyan... amerikai

Így ért véget egy újabb átlagos vasárnap, és vette kezdetét az utolsó három hét, a maga bájával, a hazautazás közeledtének minden izgalmával, új-mexikói bakancslistánk utolsó sorainak teljesítésével.