Ez ember fiát lépten-nyomon érhetik meglepetések. Egy napon nyugaton kel fel a nap, az iskolabusz helyett a Kóbor Grimbusz veszi fel a megállóban, hibátlan zárthelyit ír Marketingből... másnap Obi Wan keresi fel, tájékoztatva, hogy jedinek született, esetleg San Marino focivébét nyer, Brüsszel pedig a szerb dinárt jelöli meg közös fizetőeszköznek. Persze mindez valószínűbb annál, hogy egy átlagos keddi délutánon Benito feltegye a nagy kérdést:
Hétvégén a családdal vadászni megyünk. Jöttök?
Hogy mit? Hova? Mire? Első három kérdés: pipa. Jött a következő tizenhét. Én? Vadászni? Családdal? ... és még sokan mások. Nyilván azzal még az én Benito barátom sem volt tisztában, hogy jómagam prédának sokkal inkább megfelelnék, mint vadásznak. Ráadásul, hacsak nem sugárkezelt skorpiókra és gigantikus gyalogkakukkokra célzunk, belőlem még viszonylag szolid vacsora is kerekedne. Áhá! Szóval itt a trükk! No, de ebből - azaz belőlem - nem esznek!
Természetesen igent mondtam.
Benito programjai még sosem okoztak csalódást, így visszatekintve pedig úgy gondolom, neki köszönhetem a legtöbb extrém amerikai élményt - olyan élményeket, amelyek egyetlen Neckermann katalógus ajánlatai között sem szerepelnek. Hogy a "család" alatt mit is értett valójában, azt Benito nővére, Angela fejtette kí bővebben: 'A hétvége, amikor húsz megtermett férfiember eltűnik az erdőben, leírhatatlan mennyiségű hússal és alkohollal, majd vasárnap estére hazaérnek, zsákmány nélkül, de jókedvűen. A nők sosem tudják meg, mi történt azokon az estéken.' Úgy gondolom, ha eddig nem hangzott kalandosnak a kirándulás, ezután már nektek is megjött a kedvetek hozzá. Angela hozzátette: készüljünk fel arra, hogy nagyon-nagyon-nagyon le fogunk részegedni. Mintha erre fel lehetne készülni...
A kérdés joggal vetődik fel: hol az erdő? Közel s távol fákat is csak erős napfényben regisztráltunk, a tél közeledtével pedig nehezen tudnánk elképzelni, hogy féltonnás vadak futkossanak a sárguló fű- és kaktusztengerben. Mi ennél azonban már tapasztaltabb lakói voltunk a Délnyugatnak, és tudtuk: a burjánzó növényzet a magaslatokban vár ránk. Valahol itt:
 |
| Burjánzó erdőség 2000 méter magasságban |
Az egyébként sem alacsonyan fekvő Las Cruces-től néhány óra sétakocsikázás - természetesen Benito Jeep-jében - után már Texas legmagasabb pontja, a Guadalupe Peak (2667 méter) mellett suhantunk el. A csúcs egyébként önmagában is egy elképesztő jelenség, ahogyan az őt körülvevő sivatag fölé tornyosul, a térképen pedig egyértelműen látszik, hol ér véget az oázis - ld. erdő - és hol kezdődik a kietlen texasi pusztaság. Még az út elején találkoztunk Benito egyik nagybátyjával a sok közül, aki két, alig tízéves lurkót is hozott magával a vadászatra - no, nem én leszek az egyetlen zöldfülű a csapatban, gondoltam. I have never been so wrong in my life, again. Mint azt a később ábra is mutatja, a fiúk kilencévesen jobban bántak a puskával, mint én ennyi idősen a szorzótáblával. Gábort az úton Jaakko, legkedvencebb finn joulupukkim - azaz télapóm - váltotta fel, egy rendíthetetlenül vidám, hatalmas termetű, jólelkű cserediák-társunk. Mellesleg vérbeli vadász Lappföld déli peremén, vadászidényben szarvasbőrökkel kereskedik. Mégis csak én voltam az egyetlen, aki fegyvert eddig csak vitrinben látott. Ennél még izgalmasabbra fordult a nap, amikor a már szokásos ellenőrzőponton egy rendőrkutya hevesen megugatta a puskákkal és éles lőszerrel megpakolt autót, így egy baráti elbeszélgetésben is részesültünk a vicces kedvű határőrökkel. Tőlem például megkérdezték - ha már gépészmérnöki tanulmányokat ír a tartózkodási engedélyemben -, hogy bombákat gyártani jöttem-e az USA-ba, majd rémült pókerarcomat fürkészve, cseppet sem jókedvében, a rend őre erőltetett nevetéssel felvilágosított: ez csak egy vicc volt. Később, részletesen kifejtette, hogy ez a kérdés hogyan segített a feszült helyzeten, hiszen így mókásan próbált rávezetni ártatlanságom bizonyítására. Most elmondom, ez hogyan segített nekem a feszültség oldásában: falhoz állítva, harminclépésnyire négy kiképzett vérebtől, két társamat a látókörömön kívül tudva, miközben vicces kedvű "barátom" egyik kezét a pisztolytáskáján nyugtatta.
AZ ÉG VILÁGON SEHOGY!
Majd, mintha mi sem történt volna, továbbengedtek minket - na jó, miután a fényképezőgép tokját is átforgatták némi fű után kutatva. A cirkusz magyarázata ennél sokkal egyszerűbb volt: Benito édesapja egy héttel ezelőtt egy barátját fuvarozta a Jeep-ben. A kolléga pedig árasztotta magából az édeskés illatot, talán még egy kis füstaromát is becsempészett az utastérbe, a kutyák pedig ezt érezték. Mindenesetre ezt megúsztuk, a vadászat pedig még csak el sem kezdődött.
Már jócskán beesteledett, mire letértünk az aszfaltos útról, majd az utolsó másfél mérföldet négykerékmeghajtással tettük meg - és nem túlzok, ha azt mondom: vadcspásokon keresztül. Végül, egy éles kanyar után megpillantottuk a tábortűz fényét és... és 4 pickupot, egy lakókocsit, egy-két utánfutót és tucatnyi hatalmas sötét alakot. Benito sorban bemutatta őket, s bár mindenkit nagybácsinak szólított, kiderült: ez csak a vidám társaság felére volt igaz. A többiek hosszú-hosszú évek során érdemelték ki ezt a megszólítást - melyről úgy vélem, nem kis megtiszteltetés. A harmadik nap végére már ti is büszkén viselnétek ezt a titulust! A nagyrészt negyvenes-ötvenes éveikben járó vadászok között még rendőr is akadt - természetesen a kalapos -, néhányuk pedig szintén elhozta élete első évtizedében járó fiát is. A kérdésemre, hogy mit eszünk, ha semmit sem lövünk, Benito röviden annyit válaszolt: amit hoztunk.
Boldogan nyugtáztam tehát, hogy éhen nem halunk. Amikor azonban megkezdődött a csirkecombok és jalapeños paprikák elhelyezése a méteres-méretes serpenyőben, a mennyiséget és tüzességet elnézve az életben maradás már korántsem tűnt olyan biztosnak. Finomnak viszont annál inkább. Mire az utolsó éjjeli baglyok is megérkeztek, lelkes csapatunk húsz főt számlált - a serpenyő pedig nagyjából nyolcvan csirkecombot és hasonló mennyiségű paprikát. Természetesen nem maradhattak ki a hagyományos 250 literes, sörösdobozokkal töltött hűtőládák sem, és elárulom: egy-két üveg tequila is előbukkant a csípős salsa szomszédságából. Ez utóbbit 'Te Kill Ya' néven emlegették az idősebbek, ám kukacot nem láttam sehol a környéken, így ártalmatlannak ítéltem - ezúttal helyesen. A vacsora csirkecombból és paprikából állt - a köret és a kenyér errefelé nem szokás. Biztosíthatok minden kedves érdeklődőt, hogy az első három jalapeños mindig nehezen csúszik. Érdemes tehát egy kis csirkecombbal leönteni - a negyedik paprika már önmagában, nassolásként is fogyasztható.
Attól különösebben nem kellett tartanunk, hogy éjjel egy állat megtámadna minket - sőt, egyesek szerintem még örültek is volna neki -, így egy idő után a puskák aludni tértek, egy-két pisztoly még azért ott fityegett a nadrágszíjakon. Legalább szoktam a jelenlétüket.
Ez a hatalmas család pedig nagyon gyorsan hozzászokott a mi jelenlétünkhöz is - sőt, azonnal befogadtak maguk közé. Jaakko és én rengeteget nevettünk azon az estén - no, meg a vadász urak is, hiszen nem sok finnugorral találkoztak még életükben ők sem -, a legemlékezetesebb pillanat mégis az volt, amikor finn barátommal egy rövid sétára indultunk a környéken. A kristálytiszta éjszakai égbolton én még soha nem láttam ennyi csillagot, pedig sötét helyeken már jártam hellyel-közzel. Egy ideig csak bámultam felfelé, amikor észrevettem, hogy Jaakko sem tudja levenni a szemét bolygónk plafonjáról, csak tátott szájjal, már-már meghatódva állt ott mellettem.
Még sosem látta a Tejutat.
Hihetetlen, hogy egy-egy olyan látványt, élményt, melyet mi mindennapi apróságnak kezelünk, mások hogyan élnek meg - és a sok-sok rácsodálkozás, amit az eddigi hónapokban én produkáltam (a helyiek sokszor nem kis derültségét okozva), most hirtelen a másik oldalról ért oda hozzám. Egy újabb, emlékezetes élmény zsebre téve.
A másik persze az, hogy reggel 4:30-kor keltünk. Angelának az este folyamán gondolatban többször is igazat adtunk, miközben székestül estek hátra vidámságukban a vadak rémei. Az igazi meglepetést azonban mégis az hozta, hogy néhány óra alvás után már rohamra kész állapotban sorakoztak a tábortűz mellett - és fogyasztották a helyi másnaposság elleni főzetet. Bár szükségem hál' Istennek nem volt rá, én is kaptam belőle egy bögrével: chiliszósz, citrom és sör keveréke, némi sóval meghintve. Amikor közöltem, hogy ez reggelinek borzalmas, némi kuncogás kíséretében egyszerű magyarázatot kaptam: 'It's not for breakfast. It's for hangover.' A reggeli ehelyett egy tál menudo-erőleves volt, amiről én még hosszú ideig azt hittem, hogy ízét a csicseriborsó teszi jellegzetessé. Csak nemrég derült fény az igazságra. Először is: a menudo szép magyarul chilis pacalpörkölt. Ennyi. Másodszor is: ha a reggeli sör+chiliszósz+só kombináció még nem ébresztett volna fel eléggé, akkor majd a leves segít. A mexikói kultúrának ugyanis ez az étek szerves része, és a 'másnaposság gyógyszereként' tartják számon. Egyébként finom volt, a fejem pedig tényleg nem fájt a nap folyamán.
Mondjuk nem is vittem túlzásba az előző esti fogyasztást, a zsírban sötött jalapeños pedig felitta a többit.
Elkezdődött hát a vadászat. Egyesek szarvas - ezúttal puskával, az íjjal-nyíllal való vadászat szezonja még nem jött el -, mások apróbb hozzávalók (2-4 lábú, lehetőleg nem emberi húst tartalmazó friss élőlényekre) után kutattak. Ha úgy tetszik: az öregek kergették a főfogást, a lurkók pedig a salátát. Nem maradtak ki a buliból a legkisebbek sem, bár engem a februári gun show után már nem tudnak meglepni csupán a vadászpuskát töltő nyolcévesek látványával. Az egyik pótkocsiból még egy quad is előkerült, mi azonban gyalogszerrel vágtunk neki a kalandnak. A kezdeti fenntartásaim - értem ezalatt az Árpád-lőfegyver-VÁÁÁÁÁÁHÁÁ háromszöget - hamar tovatűntek, hiszen előbb-utóbb minden állatról belátható, hogy finomabb, mint aranyos. Kivétel ez alól a csillámpóni. A csillámpóninál nincs aranyosabb állat. Ahogyan végignyargal a horizonton átívelő szivárványon, majd bájosan belenyerít az arcodba... nincs is ennek az aranyosságnak párja széles e világon.
Vajon a csillánpónihátszín is aranyos? Mondjuk félig átsütve...
Olyanok voltunk, mint a kezdő baka, ha aknára lép: száz méter magasra felugrottunk, majd nagy területen szétszóródtunk. Hogy elkerüljük az esetleges friendly fire, és az ezt követő kannibalizmus-szerű is eseményeket (húst nem hagyunk ott csak úgy megromlani), fejünket némi rikítós narancssárga alkalmatossággal fedtük be. Nekem erre a célra Mechatronika Szakosztályos pólóm felelt meg leginkább, így elmondhatom: világgá vittem a Szakosztály hírét. Már a texasi kecskék is tudnak róla. Vadat azonban a legnagyobb jóindulattal sem láttunk - nem mi voltunk az egyetlenek, a völgyből egyetlen lövést sem hallottunk nagyon-nagyon sokáig. Mint később kiderült, az is csak vaklá(r)ma volt. Néhány óra bolyongás és veréb nélküli esemény után Benito úgy döntött, itt az ideje gyilkológéppé változtatnia balkáni barátját, a halálos ítéletet pedig egy gyanútlan medvetalp-kaktuszra rótta ki. Addigra én is legyőztem csekély lámpalázamat, így hamarosan leadtam életem első lövését:
... ami egyébként egy újabb küldetés teljesítése volt az amerikai bakancslistámon. Mégis, valami azért megmozdul az emberben, amikor elsőre meghúzza a ravaszt - még ha nem is dámvadra, hanem csak egy kiszáradt kaktuszra céloz. Ami azt illeti, nem is olyan rosszul! Nagyjából száz lábról szíven lőttem az áldozatot, nem is egyszer! Nem baj, ha főfogás nem lesz belőle, minket úgyis csak salátáért küldtek. Kaktuszsalátáért:
Mint később kiderült, nem kevés időt töltöttünk el Benito puskájának megismerésével, mindemellé kiválóan éreztük magunkat - messze a civilizációtól, a természet lágy ölén... hetek óta most éreztem igazán a nyugalmat és békét, s bár lehet, akkor még nem tudtam róla, szükségem volt rá.
Ezt a békét azonban aznap nem mindenki élvezhette sokáig. Vadászösztöneink azt súgták, valami ízletes vár ránk a kövek között. Halk neszt hallottunk, majd megjelent egy bozontos farok, néhány izmos láb és egy pár icike-picike fülcimpa. A fiúkkal egymásra néztünk, majd ajkaink egyetlen szót formáltak, hangtalanul.
Mókusragu.
A többi már túl gyorsan történt ahhoz, hogy azt akár pár szóban is összefoglalhatnánk. Bár jobbik énem még táplálta azt a halvány reményt, hogy aranyos pajtásunk megmenekült, vagy csak mélyen a kövek alá bújt a lövés utáni csendben, hamarosan birtokunkban volt a nap első - és egyben utolsó - zsákmánya:
A Nemzetközi Mókusbarát Egyesület helyi szervezetének üzenem, hogy az Egyesült Államokban a mókus nem aranyos állat. A mókus kártevő. Olyan mint a krumplibogár, csak szőrös.
Büszkén sétáltunk hát vissza táborhelyünkre, ahol így, naplemente előtt már a társaság legnagyobb része osztotta egymással meg a nap legfontosabb eseményeit. Amiből, mint kiderült, nem volt sok - Benito volt az egyetlen, aki ma zsákmánnyal tért haza, így ebből az aprócska mókusból kellett falatoznunk mindannyiunknak. Kellett volna, ha a felelősök otthon felejtették volna a fejenként 1 kiló marhahúst - amit természetesen nem tettek, így túlélésünk biztosítva volt még legalább egy napig.
A mókust Benito apukája természetesen megtisztította és megnyúzta, az erről készült dokumentáció tizennyolcas karika alatt kérésre megtekinthető a titkárságon. Jött tehát a mókuspác:
... majd jó másfél óra füstölés után omlósra sütve fogyasztottuk a tábortűz köré ülve. Mint a csirke! Egy kicsit édesebb, de valóban ízletes ínyencfalat volt ez nékünk. Természetesen ezt is leöblítettük egy kis steakhússal:
Külön felhívnám a figyelmet az emeletes sütőrácsra. Briliáns.
A második este már visszafogottabban telt, az idő is hidegre fordult - de most tényleg. Benitóval még éjfélig melegedtünk a még mindig sülő hűs illatát árasztó tábortűz körül, de hamarosan mi is bemásztunk a sátorba. Reggel aztán életem egyik legbőségesebb reggelijét fogyasztottam el, hiszen az ideiglenes éléskamra egyik távoli sarkából előkerültek a tojások és zöldségek - így az elkövetkező bő egy órát evéssel töltöttük. Sokan, sokat, jóízűen. A délelőtti vadászat ezúttal nem hozott sikereket, de valójában nem is bántuk - azt viszont annál inkább, hogy egy szempillantás alatt véget ért a hétvége, s máris azon kaptuk magunkat, hogy szedjük a sátorfánkat - izé, sátorvasainkat. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy kerek két napja még az órára sem néztem rá - ez aztán tényleg különös szabadságérzettel töltött el. A csoportkép pedig önmagáért beszél:
Hogy a napot - pontosabban az estét - megkoronázzuk, a hazaúton Benito megengedte, hogy vezessem a Jeep Wranglert. Át hegyeken, völgyeken, síkságokon és... na jó, kaktuszokon azért nem. Így már valóban teljes lett az élmény - életem első vadászata. Ennél jobban nem is sikerülhetett volna: egy nagyon különös tájon, egy még különösebb társasággal, leírhatatlan különösségű eseményekkel. Amerika újra tömény dózisban érkezett, de tapasztalt rókaként - mondhatnám, mókusként - boldogan fogadtam be, had' legyen miről mesélni az unokáknak! :)
Boldogan nyugtáztam tehát, hogy éhen nem halunk. Amikor azonban megkezdődött a csirkecombok és jalapeños paprikák elhelyezése a méteres-méretes serpenyőben, a mennyiséget és tüzességet elnézve az életben maradás már korántsem tűnt olyan biztosnak. Finomnak viszont annál inkább. Mire az utolsó éjjeli baglyok is megérkeztek, lelkes csapatunk húsz főt számlált - a serpenyő pedig nagyjából nyolcvan csirkecombot és hasonló mennyiségű paprikát. Természetesen nem maradhattak ki a hagyományos 250 literes, sörösdobozokkal töltött hűtőládák sem, és elárulom: egy-két üveg tequila is előbukkant a csípős salsa szomszédságából. Ez utóbbit 'Te Kill Ya' néven emlegették az idősebbek, ám kukacot nem láttam sehol a környéken, így ártalmatlannak ítéltem - ezúttal helyesen. A vacsora csirkecombból és paprikából állt - a köret és a kenyér errefelé nem szokás. Biztosíthatok minden kedves érdeklődőt, hogy az első három jalapeños mindig nehezen csúszik. Érdemes tehát egy kis csirkecombbal leönteni - a negyedik paprika már önmagában, nassolásként is fogyasztható.
Attól különösebben nem kellett tartanunk, hogy éjjel egy állat megtámadna minket - sőt, egyesek szerintem még örültek is volna neki -, így egy idő után a puskák aludni tértek, egy-két pisztoly még azért ott fityegett a nadrágszíjakon. Legalább szoktam a jelenlétüket.
Ez a hatalmas család pedig nagyon gyorsan hozzászokott a mi jelenlétünkhöz is - sőt, azonnal befogadtak maguk közé. Jaakko és én rengeteget nevettünk azon az estén - no, meg a vadász urak is, hiszen nem sok finnugorral találkoztak még életükben ők sem -, a legemlékezetesebb pillanat mégis az volt, amikor finn barátommal egy rövid sétára indultunk a környéken. A kristálytiszta éjszakai égbolton én még soha nem láttam ennyi csillagot, pedig sötét helyeken már jártam hellyel-közzel. Egy ideig csak bámultam felfelé, amikor észrevettem, hogy Jaakko sem tudja levenni a szemét bolygónk plafonjáról, csak tátott szájjal, már-már meghatódva állt ott mellettem.
Még sosem látta a Tejutat.
Hihetetlen, hogy egy-egy olyan látványt, élményt, melyet mi mindennapi apróságnak kezelünk, mások hogyan élnek meg - és a sok-sok rácsodálkozás, amit az eddigi hónapokban én produkáltam (a helyiek sokszor nem kis derültségét okozva), most hirtelen a másik oldalról ért oda hozzám. Egy újabb, emlékezetes élmény zsebre téve.
A másik persze az, hogy reggel 4:30-kor keltünk. Angelának az este folyamán gondolatban többször is igazat adtunk, miközben székestül estek hátra vidámságukban a vadak rémei. Az igazi meglepetést azonban mégis az hozta, hogy néhány óra alvás után már rohamra kész állapotban sorakoztak a tábortűz mellett - és fogyasztották a helyi másnaposság elleni főzetet. Bár szükségem hál' Istennek nem volt rá, én is kaptam belőle egy bögrével: chiliszósz, citrom és sör keveréke, némi sóval meghintve. Amikor közöltem, hogy ez reggelinek borzalmas, némi kuncogás kíséretében egyszerű magyarázatot kaptam: 'It's not for breakfast. It's for hangover.' A reggeli ehelyett egy tál menudo-erőleves volt, amiről én még hosszú ideig azt hittem, hogy ízét a csicseriborsó teszi jellegzetessé. Csak nemrég derült fény az igazságra. Először is: a menudo szép magyarul chilis pacalpörkölt. Ennyi. Másodszor is: ha a reggeli sör+chiliszósz+só kombináció még nem ébresztett volna fel eléggé, akkor majd a leves segít. A mexikói kultúrának ugyanis ez az étek szerves része, és a 'másnaposság gyógyszereként' tartják számon. Egyébként finom volt, a fejem pedig tényleg nem fájt a nap folyamán.
Mondjuk nem is vittem túlzásba az előző esti fogyasztást, a zsírban sötött jalapeños pedig felitta a többit.
Elkezdődött hát a vadászat. Egyesek szarvas - ezúttal puskával, az íjjal-nyíllal való vadászat szezonja még nem jött el -, mások apróbb hozzávalók (2-4 lábú, lehetőleg nem emberi húst tartalmazó friss élőlényekre) után kutattak. Ha úgy tetszik: az öregek kergették a főfogást, a lurkók pedig a salátát. Nem maradtak ki a buliból a legkisebbek sem, bár engem a februári gun show után már nem tudnak meglepni csupán a vadászpuskát töltő nyolcévesek látványával. Az egyik pótkocsiból még egy quad is előkerült, mi azonban gyalogszerrel vágtunk neki a kalandnak. A kezdeti fenntartásaim - értem ezalatt az Árpád-lőfegyver-VÁÁÁÁÁÁHÁÁ háromszöget - hamar tovatűntek, hiszen előbb-utóbb minden állatról belátható, hogy finomabb, mint aranyos. Kivétel ez alól a csillámpóni. A csillámpóninál nincs aranyosabb állat. Ahogyan végignyargal a horizonton átívelő szivárványon, majd bájosan belenyerít az arcodba... nincs is ennek az aranyosságnak párja széles e világon.
Vajon a csillánpónihátszín is aranyos? Mondjuk félig átsütve...
 |
| Erdő, erdő, kerek erdő... |
 |
| The Cactus Killer |
 |
| Első áldozatom - halálakor éppen szúrós kedvében volt |
Ezt a békét azonban aznap nem mindenki élvezhette sokáig. Vadászösztöneink azt súgták, valami ízletes vár ránk a kövek között. Halk neszt hallottunk, majd megjelent egy bozontos farok, néhány izmos láb és egy pár icike-picike fülcimpa. A fiúkkal egymásra néztünk, majd ajkaink egyetlen szót formáltak, hangtalanul.
Mókusragu.
A többi már túl gyorsan történt ahhoz, hogy azt akár pár szóban is összefoglalhatnánk. Bár jobbik énem még táplálta azt a halvány reményt, hogy aranyos pajtásunk megmenekült, vagy csak mélyen a kövek alá bújt a lövés utáni csendben, hamarosan birtokunkban volt a nap első - és egyben utolsó - zsákmánya:
 |
| Vadász és zsákmánya |
Büszkén sétáltunk hát vissza táborhelyünkre, ahol így, naplemente előtt már a társaság legnagyobb része osztotta egymással meg a nap legfontosabb eseményeit. Amiből, mint kiderült, nem volt sok - Benito volt az egyetlen, aki ma zsákmánnyal tért haza, így ebből az aprócska mókusból kellett falatoznunk mindannyiunknak. Kellett volna, ha a felelősök otthon felejtették volna a fejenként 1 kiló marhahúst - amit természetesen nem tettek, így túlélésünk biztosítva volt még legalább egy napig.
A mókust Benito apukája természetesen megtisztította és megnyúzta, az erről készült dokumentáció tizennyolcas karika alatt kérésre megtekinthető a titkárságon. Jött tehát a mókuspác:
 | |
| Sütésre készen |
 |
| Bőségtál két személy részére |
A második este már visszafogottabban telt, az idő is hidegre fordult - de most tényleg. Benitóval még éjfélig melegedtünk a még mindig sülő hűs illatát árasztó tábortűz körül, de hamarosan mi is bemásztunk a sátorba. Reggel aztán életem egyik legbőségesebb reggelijét fogyasztottam el, hiszen az ideiglenes éléskamra egyik távoli sarkából előkerültek a tojások és zöldségek - így az elkövetkező bő egy órát evéssel töltöttük. Sokan, sokat, jóízűen. A délelőtti vadászat ezúttal nem hozott sikereket, de valójában nem is bántuk - azt viszont annál inkább, hogy egy szempillantás alatt véget ért a hétvége, s máris azon kaptuk magunkat, hogy szedjük a sátorfánkat - izé, sátorvasainkat. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy kerek két napja még az órára sem néztem rá - ez aztán tényleg különös szabadságérzettel töltött el. A csoportkép pedig önmagáért beszél:
 |
| A vadak rémei, együtt |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése