Egy álom vége

Mégpedig az Amerikai Álomé. Hirtelen két hét mindenre kevés lesz, eldugott jegyzetek kerülnek elő az íróasztal alsó fiókjából, végtelen listákat tolva az arcodba arról, amit még meg szerettél volna csinálni - és amire valószínűleg még véletlenül sem lesz már időd. Mit tegyen hát az ember, ha mindez tudatosul benne? A válasz pofonegyszerű: az ég világon semmit. Le kell ülni egy kényelmes kanapéra, és hagyni, hogy a dolgok maguktól történjenek. Két hét múlva már Ildivel, kis családommal, barátaimmal az oldalamon, a szentestei halászlével és mézespálinkával a pocakomban járatom majd a számat megállás nélkül, a jet lag az őrületbe kerget majd és újra drága lesz a benzin. Lesz viszont burek, Galeb csoki és eső... újabb kultúrális sokk elé néztem, amire a felkészülést csendes, baráti - már-már családias - hangulatban töltöttem. Jewel, Travis, Luke és édesanyjuk, Nancy egy kis időre örökbe is fogadtak minket, Danielt, Kyle-t és személyemet, vacsorára és esti programra így nem volt gondunk. Sőt, valójában semmire sem volt gondunk.

A dolgok mégis történtek önmaguktól. December 6-án, ebben a kis amerikai családi körben Mikulást ünnepeltünk - bizony, nem volt könnyű elmagyarázni, hogy nálunk a Mikulás és a Jézuska is hoz ajándékot, előbbi ráadásul a Télapó jelmezébe bújva -, melynek alkalmából Luke egy magyar konyhás szakácskönyvvel bővíthette könyvtárát. Másnap pedig egy közös karácsonyi búcsúvacsora várt a cserediákokra, hagyományos helyi étkekkel, természetesen amerikai játékokkal és karácsonyfával:

Együtt a csapat

... ahol egyben megválasztották a csoport legviccesebb, legszebb, legszégyellősebb, legbulizósabb stb. tagját is. Nos, engem csak a 'legnagyobb kocka' címre jelöltek, de azt is elveszítettem - úgy gondolom, ezzel azért még tudok majd élni. Ugye, segítetek? Sikerült bizonyítékot szereznünk arra is, hogy a finn és magyar nép rokon:

Jaakko, Olli és jómagam - mint három tojás

... sétáltunk egyet a főtéren, mely karácsonyi ruháját öltötte fel:

Downtown Messilla

... majd egy hatalmas bulit csaptunk a szomszédban, hogy levezessük a vacsora izgalmait:

Sok jó kis helyen...

Az ezt követő hét minden napja jóformán party-party módon telt - már azoknak, akik bírták szusszal -, sőt, egy alkalommal a nap első sugarai tudtak csak minket ágyba zavarni. A koreaiak búcsúbuliját azonban ki kellett hagynunk, hiszen a Hobbit premierje jobban felcsigázta az érdeklődésünket. Részemről a felcsigázást nem is a film hozta, inkább maga a premier tudata, hiszen ez Amerikában általában egybeforr a jelmezbál fogalmával. Egyszerre hét teremben történt a vetítés, Gandalfokban és mezítlábas hobbitokban pedig valóban nem szűkölködött a mozi. Nem csoda, Kyle-lal már kis híján mi is orkokká váltunk:

Hobbitra várva

A 3D szemüveg nem segített. Mire a film után visszatértünk a VDM-be, posztapokaliptikus látvány fogadott bennünket: eszméletlenül fetrengő diákok a lépcsőn, ismeretlen mexikóiak a hűtő mellett, miközben egyetlen koreai sem volt a láthatáron (ők valószínűleg a buli 15. percében kidőltek, mint általában), néhány perc múlva pedig a bejárati ajtó is leszakadt. Nem tudom, miről maradtunk le, de jobb, ha nem is derül ki...

Persze nincs félév paintball nélkül sem, így egy szép reggelen Jewel, Luke, Kyle, Daniel és jómagam bepattantunk Luke hatszemélyes Chevrolet-jébe, felkutattuk a környék legnagyobb pusztaságát, és halomra lőttük egymást az apró festékgolyókkal. A nap tanulsága: kicsi lány + nagy puska = két nap sántikálás:

Kemény srácok

 ... a Golden Corall pedig megérdemelt egy utolsó látogatást. Csak, mert all you can eat steak. Továbbá vattacukor. VATTACUKOR!

Golden Corral - még egyszer, utoljára

A dolgok természetes menetéről beszéltem. Nos, Benito ezeknek a 'dolgoknak' további löketet adott, amikor Gáborral meghívást kaptunk egy újabb családi eseményre: a Chicharones Dinner fedőnevű, húspusztító akcióra. Röviden úgy jellemezném, mint a disznóvágást, visítás nélkül. Bővebben?

Nem sokkal napkelte után érkeztünk meg egy, a már vadászatból ismert nagybácsi otthonába, hogy segítő kezet nyújtsunk az előkészületekhez. A konyhában már egy nagyobbacska edényben főtt a pacal, az udvaron pedig előkerült egy akkora üst, amibe, ha összehajtogatva is, de én is elfértem volna. Amikor nagyjából 15-20 kiló háj és zsír elfoglalta az őt megillető helyet a bödön fenekén, nyilvánvalóvá vált számomra: a háziak nem viccelnek. A felforrósított zsírban nem sokára oklömnyi méretű disznőbőr-darabok úszkáltak - bocsánat, szorongtak - a forgatásra és keverésre pedig egy péklapát szolgált. Házilag így készül hát a chicharones, avagy disznóbőrchips, vagy ha úgy tetszik: bőrtöpörtyű. Fogyasztása sajt- illetve salsa szósz körettel ajánlott, íze mennyei. "Lehet, kicsit zsíros a mi ízlésünknek", mondta Benito. Őszintén remélem, egyszer vendégül láthatom őt a zsírszegény magyar és balkáni konyha földjén. Néhány óra múlva már a következő fogás készült, immár kiegészülve a nagybácsik népes csoportjával: zsírban sütött méretes pulykacombok fokhagymával és jalapeños paprkikával. Fogyasztás módja: marokra fogás, harapás, forgatás, harapás. Mint a főtt kukoricát! Ajánlott köret: ami éppen van kéznél, ha nincs más, chicharones is megteszi. Következett a főfogás: nagyjából harminc dekás marhahústömbök üstben sütve, naranccsal ízesítve, négy doboz Coca-Cola hozzáadásával az aranyló, ropogós és édes kéregért. Négy perc után már ránk szóltak, hogy nyugodtan becsukhatjuk tátva maradt szánkat... Fogyasztás? Ahogy éred. De érjed gyorsan, mert nem marad! Mire az utolsó fogás is megsült, megérkeztek az asszonyok és a gyerekek is, a meghitt családi idill pedig egy nagyjából harmincfős vacsorává fejlődött, mely különös módon nagyon erősen emlékeztetett a Takács család december 25.-i össznépi kóstolójára. Ez különösen jól esett - a sírig üldöző háláim lassan bekerítik Benitót. Természetesen a hagyományos mexikói háromtejes sütemény sem maradhatott ki a sorból, két, egyenként fél négyzetméteres alapterületű tálcán - melyek mozgatásához két-két pár erős kézre volt szükség. 

Az új-mexikói konyha így, tizenegy hónap után is tartogatott meglepetéseket - és még nem volt vége.

Elérkezett a kiköltözés napja is. December 15-én - megközelítőleg 12 óra pakolás, takarítás és ajándékozás, majd közel 1 teljes óra alvás után diadalitassan huppantunk le a P3 kopott, kék, sokat látott kanapéjára. A kanapéra, amely számos party táncparkettjeként, szabadtéri vacsoraestek zsúfolt ülőalkalmatosságaként, vendégágyként, Gábor másfél négyzetméteres élettereként, rumlisarokként és még ki tudja, miként szolgált január 14. óta. Megszámoltuk a szőnyeg foltjait, derültünk egyet a papírfalak hibáin, majd a zár kattanása után végleg elhagytuk amerikai otthonunk. Tettük mindezt az utolsók közt, így jutalmul ott lehettünk minden egyes diák búcsújakor:

Egy igazi családi kép

Illatos lábbelijeink pedig az idők végezetéig regélnek majd arról, hogy itt valaha két jómadár is megfordult - talán igaz sem volt:

Sztárfotó a Main Street nevezetességeinél

Nem szabad megfeledkeznünk arról a lányról sem, akinek talán a legtöbbet köszönhettük: Celináról. Egy évvel ezelőtt ő várt minket az elsősegély-csomaggal - meleg takarókkal, szappannal és néhány tekercs toalettpapírral -, azóta pedig nem kevés, igazi amerikai élményünknek volt részese. Ő, és bogárhátúja, egyértelműen a legextrémebb forgalomba helyezett négykerekű, amit valaha láttam:

Búcsú Celinától

24 órával az utazás előtt már készen álltunk az indulásra. Az előző napok szennyes alsóneműi már egyenesen a kukába kerültek, néhány pólóval, törölközővel és egyéb, a 23 kilós álomhatárból kilógó csecsebecsével együtt. Azt, hogy egy év alatt az ember mennyi kacatot képes felhalmozni, csak egy kiadós nagytakarítás és egy tengerentúli utazás képes felszínre hozni - voltak termékek, melyektől nagyon nehéz szívvel váltunk csak meg, másokat boldogan sóztuk rá környezetünk rászorulóira. A naplementét 24.5 kilóval és egy nagyjából kétszer ilyen nehéz kézipoggyásszal vártam - miután sikeresen rendszereztem a szajrét sűrűség szerint. Nagy és könnyű? Koffer. Kicsi és nehéz? Kézipoggász. Még kisebb és nem szúr? Kabátzseb. Kalap? Kettő? Mehet mindkettő a kobakra, majd azt mondom, művész vagyok. Kimaradt a kabát? Európában hideg van, senkinek sem tűnik majd fel a réteges ruházat a 25 fokos El Paso-i télben.

A bakancslista utolsó bekezdése még hátramaradt. Elgurultunk tehát a Walmartig, majd bevásároltunk ismeretlen eredetű gyümölcsökből - nagyjából húsz félét. Nem találja kedvencét a képen? Ez azért lehet, mert őket még Ön sem kóstolta:

Minden, ami gyümölcs. Vagy arra hasonlít...

 A Blecha család tagjai bevallották: új-mexikói létükre a felsorakoztatott szépségek felét sem ismerték. Az este így hamar egy gasztronómiai felfedezőutazássá alakult, főszerepben az érdekes - 'érdekes' - ízű gyümölcsökkel. A bambusznád rágcsálása után kaktuszvirágot és kimondhatatlan nevű bogyókat szopogattunk, előkerültek a guava- és tamarind ízű üdítők és egy tenyérnyi nopales kaktusz is. Természetesen mindent nem tudtunk elfogyasztani, de azt elhitetitek, hogy megpróbáltuk:

Az ízvilág mindannyiunkat sajátos érzelmekkel töltött el...

Nancy megkérdezte, mit szeretnék fogyasztani utolsó vacsora gyanánt. Valami kellemeset és lágyat, vagy valamit, amiről még a repülőgépen is ódákat zengenek majd. A választ ismeritek. 

Az estét tehát egy könnyű green chile enchiladával nyitottuk, majd hamar bekeményítettünk vörös démon társával, egy tál red chile enchiladával. Köretnek chilis csirkecomb dukált, mindezt egy kupa hagyományos új-mexikói chiliborral öblítettük le. A desszert pedig caramel fudge volt, természetesen chilidarabokkal. Kedves utazótársaim: jövök!

A délutáni homokvihar december 20.-ra elvonult, és a Las Cruces-i nap sugarai hét ágra sütöttek, amikor a tőlem telhető legnagyobb méltósággal beszálltam a kék Chevrolet limuzinba, ötszemélyes díszkíséretem mellé. Három Blecha kölyök, egy brit és egy osztrák szállított az El Paso-i reptérre, miközben csendben elbúcsúztam először a Vista del Monte apartmanoktól, majd sorban a New Mexico State University sárguló pázsitjától, az A-Mountain hatalmas A-betűjétől, az Organ Mountains sípjaitól... és végül Las Crucestől és Új-Mexikótól, ahogyan azt már gondolatban megtettem hetekkel ezelőtt is. 

A következő pillanatban már mi sem voltunk mások Gáborral, csak egy újabb adag cserediák, akik ma hazarepülnek, és folytatnak mindent ott, ahol azt 341 nappal korábban abbahagyták. Akiknek lehet, hogy néhány hét, hónap, esetleg év múlva már csak egy távoli álom lesz az itt eltöltött idő... és akik talán fel sem fogták mindezt, hiszen az American Airlines gépe máris a levegőt szelte, mérföldekkel alattuk pedig még látták megcsillani a texasi olajkutak tornyait a lemenő nap fényében. Csakúgy, mint egy évvel korábban. 

Elindultunk hazafelé.

Leaving USA. Leaving like a boss.