Rohan az idő...

... és nem csak rohan, fénysebességgel száguld. A nyárból hirtelen ősz lett, az őszből pedig már majdnem tél. Ennek jelei természetesen itt, ezen az elvarázsolt földön még csak érintőlegesen sem mutatkoztak - egyedül a futballmérkőzések fényviszonyai romlottak, hiszen a nap ettől függetlenül a délután közepén mégis lement. A szemét. Így érkeztünk meg az amerikai társadalom egyik legnagyobb ünnepéhez - a többiről majd később -, a Halloweenhez. Ez tulajdonképpen nem más, mint a nyugati világ Mindenszentek ünnepe, egy kicsit szabadabb, kevésbé vallásos köntösbe öltöztetve. Természetesen arról évezredek óta megy a vita, hogy melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás, avagy miért is esik egybe a legtöbb keresztény ünnep dátuma valamilyen pogány ünnep dátumával. Ha vallástörténész lennék, erre biztosan szánnék egy teljes bejegyzést, a magyarázat azonban ennél sokkal egyszerűbb. A pogány kelták október 31.-én mutattak be, feltételezem, 13 szűzbirka kivéreztetésével, áldozatot a halál istenének. A keresztény skótok és írek pedig nem a Mindenszentek napját, hanem annak előestéjét ünnepelték. Miből van sok Amerikában? Írből és skótból. 

Jól van, fiam, kettes, leülhetsz.

Az igazi Halloween azonban itt, Amerikában jut kifejezésre, hiába ünneplik már a Közel-Kelet országaiban is - mondjuk ez utóbbiakban van elképzelésem, mit kap az a felnőtt, aki megtagadja a cukorkát a kommandósnak öltözött lurkóktól. Már kora délután megkezdődnek az előkészületek a trick-or-treat játékban résztvevő házaknál - tudjátok, kisemberek nagy jelmezben, hatalmas vödörrel a kezükben cukorkát kunyerálnak a gyanútlan szomszédoktól -, melynek jeleként egy-egy pókháló, táncoló csontváz, vagy újonnan a zombilázban égő Amerika kabalafigurája, egy foltozott bőrű, féregrágta élőhalott függ a bejárati ajtókon. A töklámpások faragása az alapműveltséghez tartozik, a ház fiataljai sebészi pontossággal kezelik a disznóölő kést - nagyjából addig tart nekik kifaragni Justin Bieber arcképét, mint nekem meghámozni egy EU-standard 4-es méretű krumplit. A nap utolsó sugarainak búcsúja után következik a hagyományos hot dog elfogyasztása, virslivel és mustárral, majd jöhet az édességek szégyentelen mennyiségben történő pofázmányunkba tömése, lehetőség szerint nem az aprónépnek fenntartott vödörből. Mindezen mókát Luke anyukája bocsátotta rendelkezésünkre, majd az első szellemlányok és vámpírfiúk megjelenése után úgy döntöttünk, mi is felöltjük a félelmetest, majd megtesszük a 15 méteres távolságot a VDM hamisítatlan Halloween partyjára. Mert szép dolog a hagyomány, ám a gyerkőcök este nyolckor már a tévémaci(laci)t nézik, az igazi szellemek azonban csak most ébredeztek...

Tekintettel arra, hogy alig 24 órája érkeztünk meg a nemzeti parkok látogatásából, rögtönzött jelmeznek megtette az előző félév Fantasy Party öltözéke is - némi továbbfejlesztéssel, értem ezalatt hűséges csótányaimat, véres kaszámat és hófehér, borotválatlan bőrömet. Muhhhahhahha! A lakók kitettek magukért, így ünnepelte Halloweent a cserediákok csürhéje a sivatag közepén:

Amikor még ráfértünk a képre

Elnökjelöltek ítélkeznek felettem

Luke és Sarah, avagy a posztapokaliptikus veteránharcos találkozása a piñatával

Valamikor éjfél után úgy döntöttünk, egy kicsit ráijesztünk a városra is, így átballagtunk a Dublin's-ba is. A nagyjából félórányi séta alatt azonban nem sok szellembe botlottunk, élőket is csak hellyel közzel láttunk, kisebb csoportokban. A kocsmában ellenben javában zajlott az élet, az idei divat egyértelműen a zombi volt. Akadtak azért cowboyok és boszorkányok is javában, nekem pedig sikerült egy mély filozófikus beszélgetésbe bonyolódnom egy, az ízlésemhez mérten túlságosan is amerikai sráccal. Mire sikerült megszabadulnom tőle, majd a tízes skálán erős hármassal nyugtázott Dublin's este után visszaslattyognunk a VDM bulira, ahol már addigre régen elszabadult a pokol. Kalapáccsal felszerelt vámpírgyilkos papok üldözték Dracula grófot, rendőrök gumibotozták a hajléktalanokat, börtöntöltelékek táncoltak a halottakkal - bekapcsolódni így nem volt nehéz, s bár hajnali 3 órakor végül Ace Venturát néztünk a túlélőkkel, úgy gondolom, meglehetősen jó estét tudhattunk magunk mögött. 

Hát, ilyen volt Halloween a Halloween földjén...

Novemberben aztán átadtuk magunkat a megszokás édes hatalmának. Az időt újra napokban mértük, míg biológiai óránk is végre helyreállt - immáron nem Hawai'i idő szerint éltünk, délutáni ébredéssel -, a munka azonban nem volt megterhelő, hiszen volt kivel osztozni a számítógép képernyőjének bámulásában. Nemes egyszerűséggel napközben a szomszéd teraszon gyülekeztünk, ki-ki a könyveivel, mások az öltetőkkel (ld. laptop), némi Vanilla Coke és Ice Tea kíséretében - különleges napokon Juanma ízletes ebédmaradékával. Gáborral újra rászoktunk a TAOS vendégszeretetére, naplemente előtt röplabdával és úszással, ezután pedig fallabdával és némi focival vezettük le a feleslegessé vált energiát. Az egyetem területéről azonban csak nagyon ritkán mozdultunk ki - azt viszont jó okkal tettük. Sörfőzde is nyílt az egyetemi város szélén, melynek specialitása a hat korsóból álló kóstoló volt:

A hivatalos sörkóstoló és természetesen Tabsi, kedvenc osztrák barátosnénk

A heti rutint a szerdai napok jelentették: késő délután a focibajnokság, közvetlenül utána pedig Dublin's és karaoke. A bajnokságban 29 csapat vett részt, a kieséses szakaszt pedig 28. kiemeltként kezdte mindenre elszánt csapatunk. Végül, egy elsöprő 4-1-es győzelem és egy dráma mérkőzésen 2-2-es döntetlent követően, büntetőkkel megnyert mérkőzés után az Internationals úthengert a negyeddöntőben állította meg a Barcelona névre hallgató csapat. Becsületünkre legyen szólva, hogy ellenfelünk később megnyerte a bajnokságot, így a becsületbeli ezüstérem nekünk is kijár. A Dublin's színpadán már nagyobb sikerrel jártunk, a cserediákok népszerűsége hétről-hétre nőtt - ahogyan bátorságuk is. Flavienben megtaláltam Queen lelkitársamat, és egy közös Bohemian Rhapsody erejéig ki is eresztettünk ablaküvegtörő tenorunkat:

Bohemian Rhapsody karaoke

A videófelvételt csak erős idegzetűeknek ajánlom - egyébként magamhoz képest nem is lett elviselhetetlenül-de-ótvar borzalom -, kérésre rendelkezésetekre is bocsátom az amúgy titkosított linket. Hogy ne mondja senki, én nem szóltam: zeneiskolai pályafutásom alatt az énekgyakorlatok közben a következő mondat minden órán elhangzott: "Akkor most énekeljük a 14-es Kodály dalt. Árpád, te ne énekelj, kérlek." Hiába, szolfézstanárnőm azonnal belopta magát a szívembe, azóta sem tudom onnan eltávolítani... Közös Queen produkciónk után egy vékonyka hangú, ám megtermett férfiember még a bátorságot is vette, és gratulált az előadáshoz, majd minden kerítőzés nélkül randira hívott. Bumm! Sajnos el kellett neki mondanom, hogy engem amolyan régimódi fából faragtak, aki az ellenkező töltéshez vonzódik, ettől függetlenül az este végéig mást sem csinált, csak felém kacsingatott. Hazafelé sétálva aztán - ha magamban is - de kuncognom kellett, hiszen egy éves amerikai látogatásom alatt ő volt az egyetlen kérőm, s egyben az egyetlen összetört szív, melyet magam mögött hagytam. 

Hiába, eme romantikus világban az embernek már biztos a homlokára van írva a szerelem. Csak ebben a sötétben most biztos nem látszott jól...

Az elkövetkező hetekben még számos sikeres performansz következett, így Daniellel a Because I got high, a férfitársasággal egy-két Backstreet Boys, csapatostul pedig néhány klasszikus is becsúszott, így rövidesen már elsőbbségi beszállással rendelkeztünk a karaoke asztalnál. 

Egy napon aztán egy újabb americum közepébe csöppentünk: szokásos szerdai programunkra tartva egy nagyjából tízfős társaság megszólított minket, majd megkérdezték, nem szeretnénk-e egy traktorgumiban legurulni a domboldalon. Elsőre mindenki nemet mond. Másodszorra természetesen Daniel és én vállalkoztunk erre a nem mindennapi rekordkísérletre: életben maradni, miközben egy lejtőn gurulnunk, magzatpózban helyet foglalva egy régi traktorgumiban. Sajnos az egyetem legsötétebb zugában történt mindez, természetesen teljesen váratlanul, így  kép- és hangfelvétel nem készült az eseményről, be kell érnetek írásos beszámolómmal. A felállított abroncs belső mélyedésébe az első vállalkozó behajlított térdekkel, azokat átkarolva beül (már, ha befér a nemesebbik fele), majd a 180 fokban elforgatott gumiba, vele szemben beültetik a második lelkes jelentkezőt is. Sosem hittem volna, hogy egy traktorgumi ilyen kényelmes belülről. Ami ezután következik, már a gravitációs tér munkavégzésének iskolapéldája, a guruló abroncs két oldalán futó kerékhajtókkal - akik egyben az akadályoknak (fa, bokor, járókelő, pickup) ütközést is legjobb tudásuk szerint próbálják megakadályozni. Néhány másodpercnyi - ám egy órának tűnő - gurulás, 25 helyreállított csigolya és a vacsora maradékának visszatessékelése után jön az akció legnehezebb része: a kiszállás. Miután ezzel is megvoltunk, gondolhatjátok, mindenki ki akarta próbálni ezt a mókát. Igazi amerikai élmény volt, ha egyszer lesz rá lehetőségetek, ne habozzatok!

Ó, és elköszönvén a játék kiötlője megkérdezte az osztrák Danieltől, hogy magyar-e. Mondanom sem kell, betegre röhögtük magunkat a helyzeten. :)

A házibulik természetesen továbbra is a hétvégék szerves részei voltak, az esetek legnagyobb részében a részvétel jelmezhez kötött volt. Ilyen volt például a Bad Taste Party:

Bad Taste Party

... más házibulik azonban a szokásos ütemben zajlottak: 9-kor gyülekezik a nép, 10-re a távol-keletiek már nem tudnak magukról, 11-kor megérkeztek a mexikóiak, éjfélkor a rendőrök. Buli áthelyezve egy másik apartmanba, 1:30-kor elfogynak a dugi italok, 2-kor újra kopogtatnak a kopók, 3-ra mindenki ágyban. Egy ideig még szorgalmasan átjártunk ezekre a rendezvényekre, ám a csapat már feleannyira sem volt összetartó, mint a félév kezdetén - és meg sem közelítette az első félév szellemét. Így hát, nyugodtabb vizekre evezve esti teázások és társasjátékok váltották fel az ereszdelahajamat koreai bulikat:

Game of Thrones - a társasjáték, amit nem lehet megunni

... kivéve egyet, melyen több mexikói jelent meg, mint nem. Hoztak magukkal házi tequilát is - olyan, mint a házi pálinka -, melyet errefelé mezcal néven emlegetnek. Különlegessége, hogy míg a tequilát csak és kizárólag kék agave kaktuszból készítik, a mezcal készítésére minden más kaktusz is megfelel. 

Mondom, házi pálinka.

Miután két napig nyomtam az ágyat, egyetlen falat sem maradt meg a gyomromban és azt hittem, szétrobban a fejem, Luke édesanyja felvilágosított, ez nem másnaposság: az egyébként borzalmas, ízében koszos hamutálcára emlékeztető ital olyan összetevőket tartalmaz, melyre az európai és általában a fehér emberek gyomra nem tud megfelelően reagálni - még mi, magyarok sem vagyunk ez alól kivételek, pedig mi aztán kemények vagyunk, mint a krumplibogár. Tehát: óvakodjatok a mezcaltól: a bennük rejlő kukac sem élte túl.

Végül elérkezett Thanksgiving ünnepe is, a nap, melyen Amerika hálát ad a jó termésért - ahogy ezt már évszázadok óta teszi is. Érdekesség, hogy ilyen formában csak az USA, Kanada, Puerto Rico, a Norfolk-szigetek és Libéria(!) ünneplik, de a dátumok változnak országról-országra. Abban mindannyian megegyeznek, hogy az ünnep központjában a pulyka és a zabálás állnak - ez előbbihez egy szép hagyomány is kapcsolódik: minden évben az Egyesült Államok elnöke megbocsátja egy pulyka bűneit - ld. elnöki kegyelem -, majd szabadon engedi és garantálja, hogy az állat hátralevő életét szabadon tölthesse a közeli farmokon. A texasiakat ismerve, ők ezen a napon ennek örömére 3-4 embert gondolom, ki is végeznek...

Amit azonban a Hálaadás valójában jelent a diákoknak, az az őszi szünet - egyben egy kiváló alkalom az ország újabb felfedezésére. Nos, ha hiszitek, ha nem, ezt mi köszöntük, kihagytuk. Ami azt illeti, kicsit elfáradtunk az utazásban, amit pedig ezidáig nem láttunk az USA-ból, az valószínűleg megvár minket a következő látogatásig. Természetesen tervek bőségesen akadtak: háromnapos túra a Grand Canyon északi peremétől a déli peremig, négynapos kirándulás Seattle és Vancouver környékére, egyhetes nyaralás a Bahamákon, Hálaadás Juárezben... de valahogy egyik sem valósult az éppen aktív idősíkon. A Grand Canyon érdeklődés hiányában, Seattle pedig a kedvezőtlen időjárás miatt hiúsult meg. A Bahamákra még el is juthattunk volna, ám a szokatlanul kedvező repülő- és szállásárak arra engedtek következtetni, hogy a 30 fokos hőségen és 27 fokos tengeren kívül más is vár az arra járó turistára - mint kiderült, november vége a helyi hurrikánidőszak. Celina meghívása természetesen még állt volna, de valahogy nem éreztem fékezhetetlen vágyat az iránt, hogy három héttel a hazautazásom előtt önként megszabaduljak belső szerveimtől és minden ingóságomtól valamelyik juárezi piros lámpánál. 

Tudtátok egyébként, hogy nem hivatalos, helyi törvények szerint naplemente után nem kötelező megállni a piros lámpánál Juárez utcáin? 

Hiányérzetünk mégsem volt - hiszen részünk lehetett egy igazi amerikai hálaadási vacsorában, a Blecha család jóvoltából. Főszerepben az órákon át sütött sok kilós pulyka:

Immár darabokban, hiszen nem fért rá a tálcára egy darabban :)

... melyet a ház ura, Luke vágott fel és osztott szét. További szereplők: a köretek és desszertek:

Képzeljétek még hozzá a somlói galuskámat, mely a hűttóben pihent

... Jewel, Luke kishúga, a tizenhárom éves feketeöves háromszótagos-harcművész, vérbeli rockzenész és jövendőbeli titkosügynök, továbbá a királyi főkóstoló és a fogyasztó társadalom színe java, azaz Luke és én:

Jewel

Luke és jómagam

... és még számos vendég, közeli barát, egy-két szomszéd és az általános jókedv. Az este fénypontja az volt, amikor Sufey, a kanadai kínai lány, akiről igazából senki sem tudta, honnan származik, beállított egy házi készítésű tortával. Sufey egyébként vegetariánus, nem eszik cukrot és igazából gyümölcsöt sem nagyon, ha jól tudom, az állati eredetű termékeket is megveti, ellenben jógázik és sokat meditál. Úgy gondolom, ha ennyi elmondok elöljáróban, megértitek, miért is osztotta meg a társaságot a hálaadási torta ízvilága... azért szép gesztus volt, a díszítés pedig páratlan:

Igen, a tányér szélén az ott tökmag!

Az este hátralevő részét pedig egy meglepetés-áramszünettel töltöttük. A gyertyafényes beszélgetések nosztalgikus érzéseket ébresztettek bennem, ilyen élményben a NATO-bombázások óta nem volt részem. A különbség most talán csak annyi volt, hogy a rakéta jobbik (?) oldalán foglaltam helyet, ám ezzel együtt is emlékezetessé vált életem első hálaadási vacsorája. Ezúton is köszönet a Blecha famíliának a meghívásért, és még sok mindenért, ami ezután következett távoli életem utolsó hónapjában.