Road trippin' - Day 6/17

Day 6

Éhesen ébredtünk. Nem is csoda, hiszen előző esténket nem töltöttük tábortűzön rotyogó rizses-kolbászos bab társaságában. Hogy előző este végül mely gyorsétterembe tértünk be, arra a már a kutya sem emlékszik, de nagy különbség nem lett volna a végkimenetelek közt: ugyanolyan éhesek maradtunk volna egy dupla cheesburger vagy éppen egy 12" Subway szendvics elfogyasztása után.

Salt Lake City felé így betértünk egy kellemesen indokolatlanul nagy Walmart bevásárlóközpontba, melyből az emberek - mint bárhol máshol az országban - szemmel láthatóan megközelítőleg négyszer annyi szajréval távoztak, mint azt bármely korábbi, felülről becsülő álmukban valaha látták volna előre. Mivel egy átlagos amerikai városban álltunk meg, már nem is reméltük, hogy holmi földi halandónak való park, pad, vagy egyáltalán bármilyen, ebédünk elfogyasztására alkalmas közterületre találnánk, így nagy csinnadrattával lehuppantunk a parkolót díszítő puha, zöld pázsitra, és az arra járok megvető tekintetét tervszerűen figyelmen kívül hagyva nekiláttunk a fejedelmi kosztnak:

Táplálkozás, ahogyan az dukál :)

De, senkit nem érdekelt... :)

A kirándulás elején elterveztük, hogy semmit sem tervezünk el. Ez abból a tekintetből volt nagyon kedvező, hogy bármit - akármit - megláttunk az úton, esetleg érdekesnek találtunk, elmentünk és megnéztük. Így jutottunk egy a Bingham Canyon Mine hatalmas bányájához is. A világ legnagyobb természetes gödre - lásd, Grand Canyon - után két nappal már a világ legnagyobb mesterséges gödre mellett álltunk szájtátva. A Kennecott Copper Mine ugyanis a Föld névre hallgató bolygó legnagyobb és legmélyebb felszíni fejtésű bányája. Ezt az is alátámasztja, hogy a Nagy Fal mellett ez az egyetlen olyan emberi alkotás, mely az űrből is látható. Nem csoda:

Közel olyan mély,  mint a Grand Canyon, legnagyobb hossza pedig 2,5 kilométer...

A bánya még önmagában is hatalmas élmény, de a három gépésznek nem kellett sok, hogy figyelmét pillanatok alatt a fenékről a szállítószalagokhoz ércet vonszoló dömperekre fordítsa. Bár közelről nem láttuk ezeket a gépeket, tisztes távolságból is félelmetesek voltak. A kép után néhány érdekes számadatot is közlök:

Az ott jobboldalt egy nagyobb pickup

64 ilyen masina működik a bánya területén, és a rézércet az összesen 8 km hosszú szállítószalag-hálózat valamely elosztóközpontjához szállítják. Egy ilyen megpakolt gép akár 300 tonna (!) ércet is képes elszállítani egy körben. A dömperek értéke egyenként 3 millió dollár - csak a kerékabroncsok 25000 dollárt érnek, melyet a Michelin külön megrendelésre gyárt a bányának. Az ércet olyan markolók pakolják a szállítóegységbe, melyek egy mozdulattal 90 tonna ércet kanalaznak fel, így a bányában dolgozó 1800 munkás a gépek segítségével naponta 450000 tonna anyagot termel ki. Elképesztő...

Nagy nehezen, az esőtől kísértve megérkeztünk Salt Lake City városába. Azt hiszem, nekünk, európaiaknak a város nevéről csak egy dolog jut eszünkbe:

Bizony, téli olimpia!

Azt viszont kevesen tudják, hogy a várost Denver mellett az ország legszebb fekvésű állami fővárosnak tartják. Nem csak hogy gyönyörű természet övezi, de a város a tiszta, barátságos, élettel teli. Ha emlékeztek még, mi szépet írtam a tavaszi szünetben Orlandóról, akkor most hasonlóan kellemes meglepetés lesz Salt Lake City is!

Az esőfelhők elvonultak. Minden irányból tiszta az ég

Azt tudni kell Utah államról, hogy két beceneve is van: Mormon State és Beehive State. Ez előbbi nevet azért kapta, mert Salt Lake City nem csak az állam, hanem a mormon vallás központja is. Sajnos meg kell mondjam, mélyebben még nem merültem el a mormonok különleges szokásainak és hagyományainak rejtelmében, de annyi biztos, hogy nagyon komolyan veszik a vallásukat, akármerre jársz a városban és az államban lépten-nyomon belebotlasz valamibe, ami mormon. Itt található a világ legnagyobb mormon, vagy ahogyan azt szép magyar szavakkal a Wikipedia közli az olvasókkal: Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának temploma, illetve központi épülete is.

Salt Lake City LDS

Ha valaki a katolikusok központjáról, "főhadiszállásáról" beszél, nyilván mindenkinek a Vatikán jut eszébe, a maga tiszteletet parancsoló pompájával és hatalmas méreteivel. Nos, ez a mormonok központi épületére is igaz: tiszteletet parancsol és hatalmas. Csak éppen nem úgy, ahogyan azt elsőre egy plébániáról elképzelni az ember:

Office building. 128 méter magasan. Mindössze 5 méterrel alacsonyabb a Szent Péter-bazilikánál

A kérdés már csak az volt, merre induljunk tovább?

Bölcsek társasága

Utunk a State Capitol felé vezetett, ahol a jómadarakat mindjárt lencsevégre is kaptam:

State Capitol, Utah

Az épület bámulatosan szép, a kilátás pedig pazar (hogy javítok, vagy rontok a képen, tessék eldönteni és a választ megtartani):

Méhkason ülve

A méhkas, azaz angolul beehive az állam másik beceneve. Lépten-nyomon összefutunk ezzel a jelképpel, legyen az a járdán található dombornyomat, vagy éppen a Beerhive nevű helyi kocsma. A jelkép jelentése igen egyszerű: amikor az elmúlt századokban elzavarták a mormonokat keletről s letelepedtek a környéken, komoly iparba kezdtek - és nyilván olyan szorgalmasan dolgoztak, hogy a lakosokat mindenki a méhecskékhez hasonlította, az állam pedig egy hatalmas méhkasként adott nekik otthont. 

Mi pedig jól megpihentünk ebben az otthonban:

Lépcsőn csövezve, gyönyörködve...

A séta a naplementében nem maradhatott ki:

Tudom, tudom... én meg a felhőkarcolóim :)

Az estét pedig, úgy döntöttünk, a városban töltjük majd. Beugrunk majd egy-két helyi bárba, megiszunk egy finom helyi sört stb... Ja, elfelejtettem megemlíteni...

... a mormonok nem isznak alkoholt.

Nos, nyilván ez a kisebbik gond. A nagyobbik az, hogy még a hiper-super-gigamarketben sem lehet alkoholt venni, semmilyen körülmények között. Még alkoholmentes sört vagy konyakos meggyet sem. Akkor most inkább nem részletezem, hogy a képen látható ír kocsmában hány aranyba került ez a pohár:

... azért jól esett :)

Érdekes egyébként, hogy - bár nagyon magasnak nem tűnt a turisták aránya - néhány bárt, kocsmát lehetett találni a városban, még ha nem is akkora arányban, mint az ember elsőre gondolná. Találtunk viszont egy - tényleg helyi - különlegességeket áruló főzdét, ahol vörös mézsört is lehetett kapni. Ha arra jártok, ajánlom :)

A napnak azonban vége lett. Stefan és Daniel még megpróbálkoztak beugrani egy klubba, hiszen vágytak már a hangos zenére (1), koktélokra (2) és ügyesen táncoló hajadon fehérnépek látványára (3). Nos, nem tartott hazaérkezésünk után 10 percig sem, és már ők is visszaérkeztek a motelbe. Kiderült, hogy a három kívánság közül csak kettő teljesült. Az olvasó fantáziájára bízom, melyik volt a hiányzó láncszem...