Road trippin' - Day 3/17

Day 3

Attól megközelítőleg 5 méterenként óvtak minket a figyelmeztetőtáblák, hogy meg ne kíséreljünk leereszkedni a folyóhoz és vissza egy nap alatt, mert évente közel 100 vállalkozó kedvű turistához kell a mentőt hívni. Annak tudatában, hogy a kanyon fenekén nagyjából 40 fokos a hőség, felhő egy sincs az égen, továbbá a tény, hogy van egy apró különbség hegymászás és kanyonmászás közt - mégpedig, hogy előbbinél fel-le a sorrend, utóbbinál le-fel -, végül arra kényszerítette kis csapatunkat, hogy bánatában kiválassza a legnehezebb egynapos túrát a Grand Canyonban.

Lemászni 1 km-t, felmászni 1 km-t, és mindeközben 20 km-t legyalogolni. Legyen így.

Egy kis reggeli, egy kis csípázás a szomszédos faházikóban, miközben ismeretlen eredetű madarakon próbálunk átbukdácsolni, és már nyakunkba is vettük hátizsákjainkat, egy kozákezrednek elegendő vizet és a sonkát (Naná!), hogy nekifussunk a nagy útnak. Azt mondták a csúcson, hogy 8-12 óra az út oda-vissza. Na, majd meglátjuk :)

Persze az első dolgunk volt, hogy kikerüljük az útonállókat:

Ha tudtam volna előre, hogy az elkövetkező 5 napban állandó vendégek lesznek az országúton, paprikás lett volna belőlük...

Séta közben sok képet nem készítettem, mert a fényképezőgép a táska alján volt, szerencsétlen Balázst kellett így arra bírnom, hogy hellyel-közzel eleget tegyen követeléseimnek, és lencsevégre kapja például a virágba borult kaktuszokat, példának erejéért:

Ilyet is ritkán látsz az európai hegymászásokkor :)

Amikor pár éve Olimposzt másztuk Görögországban, reggel kilenckor feltekintettünk a csúcsra, egy kérdés fogalmazódott meg bennünk: "Most komolyan? Oda?" A legfélelmetesebb akkor az volt, hogy - mivel a hegymászó út végig a völgyben vezetett - a csúcs egész nap a szemünk előtt volt, fentről figyelt minket, mi pedig órákat és órákat sétáltunk úgy, hogy az a fránya hegy nem akart közelebb jönni. Valahogy így:

Mythikas, 2007-ben

A Grand Canyonban a helyzet kísértetiesen hasonlított a fentire, azzal a különbséggel, hogy nem a csúcs, hanem a túraút vége szúrta ki szemünket minden egyes lépésünkkor. Szerencsére lefelé meneteltünk, így nem bántuk mi ezt annyira. Sőt, igazából semmit sem bántunk, mi csak mentünk és élveztük az életet:

Látjátok a kis fehér csíkot a kép közepén? Nos, oda tartottunk :)

A táj egyszerűen gyönyörű volt, és egyben félelmetes is. Már csak a tudat is, hogy körbe vagy zárva egy több, mint 1 mérföld mély szurdokban, mely nagyobb tiszteletet parancsol minden természet adta alkotástól, melyet eddig láttál. Egyszóval csodálatos. Ha egyszer eljuttok ide, meg ne próbáljatok hazajönni néhány vaktában ellőtt fotóval a sziklák peremén, mert egyesével küldök majd mindenkit vissza túrázni, legalább egy napra!

Végül megérkeztünk a kilátóra, csak hogy egy még lélegzetelállítóbb látvány, a Colorado folyó táruljon elénk:

Balázs, engedélyeddel ellopom e képet :) Én oda nem másztam fel, ahonnan ez készült...

A jól megérdemelt napfürdőzést pedig itt sem hagyhattuk ki, bár a kísértés hatalmas volt, hogy fejest ugorjunk a csábító vízbe a tűző nap elől:

Élvezkedünk, na...

Az úton visszafelé meghúztuk magunkat a sivatag egy apró oázisában. Elképesztő, hogy egy apró patak milyen életet képes varázsolni ebbe a szomjazó környezetbe. A sűrű nádas, hatalmas fák és millió madár között egy kis pihenőt tartottunk, amit nagyjából így kell elképzelni:

Árnyéééééék!

Hazafelé Balázs és Gábor meglehetősen elhúztak, én meg egyedül maradtam a másik két jómadárral, de igen jól szórakoztunk, mivel kis túlzással összehaverkodtunk egy háromfős lyánytársasággal, melynek következtében a felfelé út többi része vidámságban és pláne melegben telt. 

Mondanom sem kell, nem tartott sokáig, mire álomba szenderedtünk kicsiny lakosztályunkban az erdő közepén. Ránk fért a pihenés, hosszú út várt még ránk a Bryce Canyon felé...