Road trippin' - Day 1-2/17

Long time no see...

Bizony, nem tegnap volt, hogy utolsó bejegyzésemet írtam, és az elmúlt napokban egy kicsit össze kellett szedni magam ahhoz, hogy végre erőt gyűjtsek a meséhez. Van miről regélni :)

Nyaraltunk. Nyilván ez nem meglepő, mert nagyjából ezt tettük az elmúlt 5 hónapban megállás nélkül, de ezúttal még egy utazással is megleptük magunkat így, a fárasztó félév végére. Márpedig hova utazik az, aki a sivatag közepén, állandó 35 fok felett tölti napjait? A hidegbe! Irány tehát Utah, Montana, Wyoming... Más szóval: a Sziklás-hegység!

Day 1

Az utazást amolyan kalandtúrának terveztük, így gyakorlatilag egyetlen motelt, kempinget sem foglaltunk le előre. Az egyetlen dolog, amire figyelnünk kellett, hogy május legvégén Denverben legyünk, Balázst feltenni a repülőre, illetve hogy pár nappal előtte találjunk egy - lehetőleg hideg söritalt és árnyékot kínáló - sportbárt, ahol a BL-döntőt közvetítik. Fontosabbnál fontosabb dolgok, nemde? :)

Stefan, Daniel, Balázs, Gábor és jómagam bepréselődtünk Pamelába, és az eredetileg tervezett dátum után 1-2 nappal már kedvenc bevásárlóközpontunkban róttuk a köröket sátor, matrac és energiaital kutatásának nemes céljából. Mint később kiderült, azzal, hogy a 15 eltöltött éjszakából 8-at sátorban vészeltünk át, a vártnál kedvezőbb lett a költségvetésünk - no, nem kell minket félteni, elköltjük azt is gyorsan majd :)

További szívemnek kedves részlet, hogy az idő nagy részében az első ülések valamelyikében ültem, hiszen pehelysúlyomnak és nanoméreteimenk köszönhetően rövid idő alatt kiutáltak a hátul ülők :) Navigálhattam is folyamatosan cserébe, de természetesen GPS-t nem vittünk magunkkal most sem. Mert minek az :)

Már késő délután volt, mikor kigurultunk Las Cruces-ből. Tervek szerint napkeltére értünk volna a Grand Canyonhoz, de egyszerűen kiismerhetetlen Arizona időszámítása, így az interneten kiírt napkelte-időpont előtt legalább 1 órával szándékoztunk érkezni. Az időzóna itt azért érdekes, mert hivatalosan az állam azonos zónában van New Mexico-val, de ők - más államokkal ellentétben - nem használják a téli és a nyári időszámítást. Miért is csinálnák ugyanúgy, mint a többiek? Persze a főváros, Phoenix igenis átállítja az órát (de mostanában ők sem követik ezt a hagyományt), és egyes indián törzsek a rezervátumokban saját időszámítást alkalmaznak, hogy még átláthatatlanabbá tegyék a helyzetet. Hát nem aranyosak? :) 

Az ég azonban kezdett lassan kitisztulni:

Felhő... azóta sem láttunk sokat :)

Több, mint négy hónap után végre sikeresen átállítottuk az autós rádió idegesítő, kék villogását egy csökkentett fényű zöld pislákolásra. Így most már hivatalosan is magyar autónk van:

Nesze nektek piros-fehér-zöld :)

A zenehallgatás külön történet volt, de nagy összetűzések nem nagyon jelentkeztek. Tűrtük egymás muzsikáját, ha meg nagyon szélsőségekbe ütköztünk, betettünk egy kis Red Hot Chili Peppers-t. Ez nagyjából a harmadik napig működött, amikor ugyanis mindenkinek tele lett a t....okája vele. Stefan története a Scorpions Acoustica albumával külön bejegyzést érdemelne, de erről majd később. 

Az első alkalom, hogy kétrét görnyedtünk a nevetéstől, nem sokkal éjfél előtt jött el. Megáltunk tankolni. A McDonald's-nál. Nem az étteremnél. A benzinkútnál:

Ez megmagyarázhatatlan.

Felvetődik a kérdés: milyen lehet a McDiesel menü? Kapsz mellé a közepes McOlajat és egy kis McSzélvédőmosót? Mi van a Happy Mealben? Légfrissítő és dísztárcsa? Gyűjtsd össze mind a négyet! :)

Day 2

Sivatag. Éjszaka. Meleg. Azt a borzalmat, ami Albuquerque és a Grand Canyon között várt ránk, csak a texasi sivatag múlhatja fölül. A nagy semmi az úton. Stefan tartotta bennem a lelket, amíg száguldottunk a pusztán át, míg végül a nemzeti park bejárata előtt átadtam a kormányt Balázsnak. Nem is bántam meg, mert szükség volt az extrém éberségre. Egy elhagyatott benzinkút és 2 öngyilkosjelölt őz után végre megérkeztünk a kilátóra. Lenn végtelen sötétség, valahol a távoli keleten már pirkad, és egy lélek sincs körülöttünk. Egyszerűen varázslatos volt a pillanat:

Pirkad már a Grand Canyon

Anno, amikor megtudtam, hogy megkaptam az ösztöndíjat, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, én elutazom a Grand Canyonhoz. Egyike volt ez a "nagy" gyerekkori álmoknak, és megmondom őszintén, százszor csodálatosabb, mint azt előtte gondoltam. Ahogy egyre több fény hatolt be a mélységbe, úgy bontakoztak ki a semmiből a világ legnagyobb természetes gödrének körvonalai:

280 mérföld hosszan, 1 mérföld mélyen, 20 mérföld szélességben.

A napfelkeltét már együtt, békességben néztük. Jól kezdődött a kirándulás! :)

Figyeljétek a képeket, az a zászló még sokszor elő fog bukkanni! :)

A Grand Canyon-t látogató turisták 90%-a nagyjából csak egy-két fénykép erejéig, megközelítőleg 1 órára teszi be a lábát a nemzeti parkba. Mi a 10% vagyunk. Ezen felbátorodva rögtön 2 éjszakára is lefoglaltunk a sátorhelyet, mert ha már egyszer ott vagyunk, túrázunk is egy hangyányit. Az első napot ennek fényében félig átaludtuk a sátorban és mellette, mert ugye ezt tűnik a legkézenfekvőbb megoldásnak... Ti nem így gondoljátok? :)

Különösebb kertelés nélkül íme néhány kép a délutáni sétáról:

Kilátás a reggelben

"Tartsál Stefan!"

... mert hogy minek a túraösvény? :)

 

Itt véget ér az út, ami nincs :)

... és csak folytatódik és folytatódik, a végtelenségbe...

Azt mondják, a napkelte csak a naplementével teljes. Van benne valami :)

A nap pedig így végződött...

Egy találós kérdés: mit csinál 5 férfiember egy hosszú nap végén? 

Megéhezik.

Így hát összedobtunk vagy fél kiló rizst és egy kiló konzervbabot, beletömtünk némi paradicsomot és kipakoltunk egy kiló kenyeret az asztalra, és az éjjel sötétjében a Grand Canyon peremén fenséges vacsorában volt részünk. A szarvasokat, medvéket és egyéb állatokat megpróbáltuk telepatikus módon arra bírni, hogy távol maradjanak az éjszaka folyamán, és a bab által kínált toxikus lehetőségekkel élve ez a terv meg is valósult. A reggel vidáman és forrón várt minket, túrára fel!