Epilógus

Land of Enchantment.

A bűbáj földje. A varázslat földje. Hogy ez a két hét hogy elmúlt! Három is volt az talán...

... s bár hihetetlennek hangzik, 341 napig hánykolódtunk a tengeren, és mint tékozló fiú, végül hazataláltunk - miután 2 óra veszteglést követően Londonban is előkerült a pilóta. Két utaskísérővel az oldalán, egy apró, tárolóhelyiségnek látszó szobácskából előbújva. Nekünk jó volt így is.

Mert hiába az ínycsiklandozó enchilada, a véget nem érő napsütés, az utántölthető üdítő és freedom mindenek felett, annál jobb érzés nincs, ha valaki a tömegben előrefurakodva az első sorban vár:

Ahogy a húgom fogalmazott: It is a beginning of a beautiful photo

 ... és Szentestén újra együtt a család:

A karácsonyi ajándék szerepében: mi, mindannyian, egymásnak

Olyan ez, mint egy születésnap: csendben összekaparjuk mindazt az élményt, amit az előző évben átéltünk, néha szándékosan megfeledkezve a nehézségekről - miközben másoknak azt hazudjuk, jövőre megpróbálunk tanulni a hibáinkból. A sok jót viszont eltesszük az ínségesebb napokra, hiszen egy esős délutánon egy forró teával a kezünkben jó lesz leülni egy félreeső sarokban, kinyitni azt az élményfiókot, hadd találgassanak a szomszéd asztalnál, min mosolyog ez a szerencsétlen. 

Ó, és kérdezzenek rá: mi tetszett legjobban Amerikában?

Talán Yellowstone, a legszebb hely, ahol valaha jártam. Talán a lélegzetelállító Grand Canyon. New York, a legizgalmasabb, San Francisco, a legeurópaibb, Orlando, a legbarátságosabb, Salt Lake City, a legszebb fekvésű... New Orleans, ahová még visszatérnék. Talán Las Vegas, a legőrültebb? Las Cruces, a sivatagi város, amely leginkább a szívemhez nőtt? New Mexico, a fenséges ízekkel, évi 330 napsütéses nappal, a tőlünk talán nem is olyan távoli mexikói kultúrával?

A választ ebben a blogban - talán - megtaláljátok. Az én helyem mégis itthon van, csak olyan távol, hogy a szabadkai városháza tornya még tiszta időben kivehető legyen. Nagy baj ekkor már nem lehet...

Azt mondják, egy jó epilógus mindig csattanóval ér véget. Egy mondattal, amin a Kedves Olvasó elgondolkozhat a következő kötet megjelenéséig, lerághatja a körmeit az új évad vetítéséig... ám a csattanóval valami mindig véget ér. 

Vége? Pedig a történet csak most kezdődik igazán: 

Élet New Mexico után.

... és micsoda élet ez!

Egy álom vége

Mégpedig az Amerikai Álomé. Hirtelen két hét mindenre kevés lesz, eldugott jegyzetek kerülnek elő az íróasztal alsó fiókjából, végtelen listákat tolva az arcodba arról, amit még meg szerettél volna csinálni - és amire valószínűleg még véletlenül sem lesz már időd. Mit tegyen hát az ember, ha mindez tudatosul benne? A válasz pofonegyszerű: az ég világon semmit. Le kell ülni egy kényelmes kanapéra, és hagyni, hogy a dolgok maguktól történjenek. Két hét múlva már Ildivel, kis családommal, barátaimmal az oldalamon, a szentestei halászlével és mézespálinkával a pocakomban járatom majd a számat megállás nélkül, a jet lag az őrületbe kerget majd és újra drága lesz a benzin. Lesz viszont burek, Galeb csoki és eső... újabb kultúrális sokk elé néztem, amire a felkészülést csendes, baráti - már-már családias - hangulatban töltöttem. Jewel, Travis, Luke és édesanyjuk, Nancy egy kis időre örökbe is fogadtak minket, Danielt, Kyle-t és személyemet, vacsorára és esti programra így nem volt gondunk. Sőt, valójában semmire sem volt gondunk.

A dolgok mégis történtek önmaguktól. December 6-án, ebben a kis amerikai családi körben Mikulást ünnepeltünk - bizony, nem volt könnyű elmagyarázni, hogy nálunk a Mikulás és a Jézuska is hoz ajándékot, előbbi ráadásul a Télapó jelmezébe bújva -, melynek alkalmából Luke egy magyar konyhás szakácskönyvvel bővíthette könyvtárát. Másnap pedig egy közös karácsonyi búcsúvacsora várt a cserediákokra, hagyományos helyi étkekkel, természetesen amerikai játékokkal és karácsonyfával:

Együtt a csapat

... ahol egyben megválasztották a csoport legviccesebb, legszebb, legszégyellősebb, legbulizósabb stb. tagját is. Nos, engem csak a 'legnagyobb kocka' címre jelöltek, de azt is elveszítettem - úgy gondolom, ezzel azért még tudok majd élni. Ugye, segítetek? Sikerült bizonyítékot szereznünk arra is, hogy a finn és magyar nép rokon:

Jaakko, Olli és jómagam - mint három tojás

... sétáltunk egyet a főtéren, mely karácsonyi ruháját öltötte fel:

Downtown Messilla

... majd egy hatalmas bulit csaptunk a szomszédban, hogy levezessük a vacsora izgalmait:

Sok jó kis helyen...

Az ezt követő hét minden napja jóformán party-party módon telt - már azoknak, akik bírták szusszal -, sőt, egy alkalommal a nap első sugarai tudtak csak minket ágyba zavarni. A koreaiak búcsúbuliját azonban ki kellett hagynunk, hiszen a Hobbit premierje jobban felcsigázta az érdeklődésünket. Részemről a felcsigázást nem is a film hozta, inkább maga a premier tudata, hiszen ez Amerikában általában egybeforr a jelmezbál fogalmával. Egyszerre hét teremben történt a vetítés, Gandalfokban és mezítlábas hobbitokban pedig valóban nem szűkölködött a mozi. Nem csoda, Kyle-lal már kis híján mi is orkokká váltunk:

Hobbitra várva

A 3D szemüveg nem segített. Mire a film után visszatértünk a VDM-be, posztapokaliptikus látvány fogadott bennünket: eszméletlenül fetrengő diákok a lépcsőn, ismeretlen mexikóiak a hűtő mellett, miközben egyetlen koreai sem volt a láthatáron (ők valószínűleg a buli 15. percében kidőltek, mint általában), néhány perc múlva pedig a bejárati ajtó is leszakadt. Nem tudom, miről maradtunk le, de jobb, ha nem is derül ki...

Persze nincs félév paintball nélkül sem, így egy szép reggelen Jewel, Luke, Kyle, Daniel és jómagam bepattantunk Luke hatszemélyes Chevrolet-jébe, felkutattuk a környék legnagyobb pusztaságát, és halomra lőttük egymást az apró festékgolyókkal. A nap tanulsága: kicsi lány + nagy puska = két nap sántikálás:

Kemény srácok

 ... a Golden Corall pedig megérdemelt egy utolsó látogatást. Csak, mert all you can eat steak. Továbbá vattacukor. VATTACUKOR!

Golden Corral - még egyszer, utoljára

A dolgok természetes menetéről beszéltem. Nos, Benito ezeknek a 'dolgoknak' további löketet adott, amikor Gáborral meghívást kaptunk egy újabb családi eseményre: a Chicharones Dinner fedőnevű, húspusztító akcióra. Röviden úgy jellemezném, mint a disznóvágást, visítás nélkül. Bővebben?

Nem sokkal napkelte után érkeztünk meg egy, a már vadászatból ismert nagybácsi otthonába, hogy segítő kezet nyújtsunk az előkészületekhez. A konyhában már egy nagyobbacska edényben főtt a pacal, az udvaron pedig előkerült egy akkora üst, amibe, ha összehajtogatva is, de én is elfértem volna. Amikor nagyjából 15-20 kiló háj és zsír elfoglalta az őt megillető helyet a bödön fenekén, nyilvánvalóvá vált számomra: a háziak nem viccelnek. A felforrósított zsírban nem sokára oklömnyi méretű disznőbőr-darabok úszkáltak - bocsánat, szorongtak - a forgatásra és keverésre pedig egy péklapát szolgált. Házilag így készül hát a chicharones, avagy disznóbőrchips, vagy ha úgy tetszik: bőrtöpörtyű. Fogyasztása sajt- illetve salsa szósz körettel ajánlott, íze mennyei. "Lehet, kicsit zsíros a mi ízlésünknek", mondta Benito. Őszintén remélem, egyszer vendégül láthatom őt a zsírszegény magyar és balkáni konyha földjén. Néhány óra múlva már a következő fogás készült, immár kiegészülve a nagybácsik népes csoportjával: zsírban sütött méretes pulykacombok fokhagymával és jalapeños paprkikával. Fogyasztás módja: marokra fogás, harapás, forgatás, harapás. Mint a főtt kukoricát! Ajánlott köret: ami éppen van kéznél, ha nincs más, chicharones is megteszi. Következett a főfogás: nagyjából harminc dekás marhahústömbök üstben sütve, naranccsal ízesítve, négy doboz Coca-Cola hozzáadásával az aranyló, ropogós és édes kéregért. Négy perc után már ránk szóltak, hogy nyugodtan becsukhatjuk tátva maradt szánkat... Fogyasztás? Ahogy éred. De érjed gyorsan, mert nem marad! Mire az utolsó fogás is megsült, megérkeztek az asszonyok és a gyerekek is, a meghitt családi idill pedig egy nagyjából harmincfős vacsorává fejlődött, mely különös módon nagyon erősen emlékeztetett a Takács család december 25.-i össznépi kóstolójára. Ez különösen jól esett - a sírig üldöző háláim lassan bekerítik Benitót. Természetesen a hagyományos mexikói háromtejes sütemény sem maradhatott ki a sorból, két, egyenként fél négyzetméteres alapterületű tálcán - melyek mozgatásához két-két pár erős kézre volt szükség. 

Az új-mexikói konyha így, tizenegy hónap után is tartogatott meglepetéseket - és még nem volt vége.

Elérkezett a kiköltözés napja is. December 15-én - megközelítőleg 12 óra pakolás, takarítás és ajándékozás, majd közel 1 teljes óra alvás után diadalitassan huppantunk le a P3 kopott, kék, sokat látott kanapéjára. A kanapéra, amely számos party táncparkettjeként, szabadtéri vacsoraestek zsúfolt ülőalkalmatosságaként, vendégágyként, Gábor másfél négyzetméteres élettereként, rumlisarokként és még ki tudja, miként szolgált január 14. óta. Megszámoltuk a szőnyeg foltjait, derültünk egyet a papírfalak hibáin, majd a zár kattanása után végleg elhagytuk amerikai otthonunk. Tettük mindezt az utolsók közt, így jutalmul ott lehettünk minden egyes diák búcsújakor:

Egy igazi családi kép

Illatos lábbelijeink pedig az idők végezetéig regélnek majd arról, hogy itt valaha két jómadár is megfordult - talán igaz sem volt:

Sztárfotó a Main Street nevezetességeinél

Nem szabad megfeledkeznünk arról a lányról sem, akinek talán a legtöbbet köszönhettük: Celináról. Egy évvel ezelőtt ő várt minket az elsősegély-csomaggal - meleg takarókkal, szappannal és néhány tekercs toalettpapírral -, azóta pedig nem kevés, igazi amerikai élményünknek volt részese. Ő, és bogárhátúja, egyértelműen a legextrémebb forgalomba helyezett négykerekű, amit valaha láttam:

Búcsú Celinától

24 órával az utazás előtt már készen álltunk az indulásra. Az előző napok szennyes alsóneműi már egyenesen a kukába kerültek, néhány pólóval, törölközővel és egyéb, a 23 kilós álomhatárból kilógó csecsebecsével együtt. Azt, hogy egy év alatt az ember mennyi kacatot képes felhalmozni, csak egy kiadós nagytakarítás és egy tengerentúli utazás képes felszínre hozni - voltak termékek, melyektől nagyon nehéz szívvel váltunk csak meg, másokat boldogan sóztuk rá környezetünk rászorulóira. A naplementét 24.5 kilóval és egy nagyjából kétszer ilyen nehéz kézipoggyásszal vártam - miután sikeresen rendszereztem a szajrét sűrűség szerint. Nagy és könnyű? Koffer. Kicsi és nehéz? Kézipoggász. Még kisebb és nem szúr? Kabátzseb. Kalap? Kettő? Mehet mindkettő a kobakra, majd azt mondom, művész vagyok. Kimaradt a kabát? Európában hideg van, senkinek sem tűnik majd fel a réteges ruházat a 25 fokos El Paso-i télben.

A bakancslista utolsó bekezdése még hátramaradt. Elgurultunk tehát a Walmartig, majd bevásároltunk ismeretlen eredetű gyümölcsökből - nagyjából húsz félét. Nem találja kedvencét a képen? Ez azért lehet, mert őket még Ön sem kóstolta:

Minden, ami gyümölcs. Vagy arra hasonlít...

 A Blecha család tagjai bevallották: új-mexikói létükre a felsorakoztatott szépségek felét sem ismerték. Az este így hamar egy gasztronómiai felfedezőutazássá alakult, főszerepben az érdekes - 'érdekes' - ízű gyümölcsökkel. A bambusznád rágcsálása után kaktuszvirágot és kimondhatatlan nevű bogyókat szopogattunk, előkerültek a guava- és tamarind ízű üdítők és egy tenyérnyi nopales kaktusz is. Természetesen mindent nem tudtunk elfogyasztani, de azt elhitetitek, hogy megpróbáltuk:

Az ízvilág mindannyiunkat sajátos érzelmekkel töltött el...

Nancy megkérdezte, mit szeretnék fogyasztani utolsó vacsora gyanánt. Valami kellemeset és lágyat, vagy valamit, amiről még a repülőgépen is ódákat zengenek majd. A választ ismeritek. 

Az estét tehát egy könnyű green chile enchiladával nyitottuk, majd hamar bekeményítettünk vörös démon társával, egy tál red chile enchiladával. Köretnek chilis csirkecomb dukált, mindezt egy kupa hagyományos új-mexikói chiliborral öblítettük le. A desszert pedig caramel fudge volt, természetesen chilidarabokkal. Kedves utazótársaim: jövök!

A délutáni homokvihar december 20.-ra elvonult, és a Las Cruces-i nap sugarai hét ágra sütöttek, amikor a tőlem telhető legnagyobb méltósággal beszálltam a kék Chevrolet limuzinba, ötszemélyes díszkíséretem mellé. Három Blecha kölyök, egy brit és egy osztrák szállított az El Paso-i reptérre, miközben csendben elbúcsúztam először a Vista del Monte apartmanoktól, majd sorban a New Mexico State University sárguló pázsitjától, az A-Mountain hatalmas A-betűjétől, az Organ Mountains sípjaitól... és végül Las Crucestől és Új-Mexikótól, ahogyan azt már gondolatban megtettem hetekkel ezelőtt is. 

A következő pillanatban már mi sem voltunk mások Gáborral, csak egy újabb adag cserediák, akik ma hazarepülnek, és folytatnak mindent ott, ahol azt 341 nappal korábban abbahagyták. Akiknek lehet, hogy néhány hét, hónap, esetleg év múlva már csak egy távoli álom lesz az itt eltöltött idő... és akik talán fel sem fogták mindezt, hiszen az American Airlines gépe máris a levegőt szelte, mérföldekkel alattuk pedig még látták megcsillani a texasi olajkutak tornyait a lemenő nap fényében. Csakúgy, mint egy évvel korábban. 

Elindultunk hazafelé.

Leaving USA. Leaving like a boss.

Hunting. Operation code: Texas.

Ez ember fiát lépten-nyomon érhetik meglepetések. Egy napon nyugaton kel fel a nap, az iskolabusz helyett a Kóbor Grimbusz veszi fel a megállóban, hibátlan zárthelyit ír Marketingből... másnap Obi Wan keresi fel, tájékoztatva, hogy jedinek született, esetleg San Marino focivébét nyer, Brüsszel pedig a szerb dinárt jelöli meg közös fizetőeszköznek. Persze mindez valószínűbb annál, hogy egy átlagos keddi délutánon Benito feltegye a nagy kérdést: 

Hétvégén a családdal vadászni megyünk. Jöttök?

Hogy mit? Hova? Mire? Első három kérdés: pipa. Jött a következő tizenhét. Én? Vadászni? Családdal? ... és még sokan mások. Nyilván azzal még az én Benito barátom sem volt tisztában, hogy jómagam prédának sokkal inkább megfelelnék, mint vadásznak. Ráadásul, hacsak nem sugárkezelt skorpiókra és gigantikus gyalogkakukkokra célzunk, belőlem még viszonylag szolid vacsora is kerekedne. Áhá! Szóval itt a trükk! No, de ebből - azaz belőlem - nem esznek! 

Természetesen igent mondtam.

Benito programjai még sosem okoztak csalódást, így visszatekintve pedig úgy gondolom, neki köszönhetem a legtöbb extrém amerikai élményt - olyan élményeket, amelyek egyetlen Neckermann katalógus ajánlatai között sem szerepelnek. Hogy a "család" alatt mit is értett valójában, azt Benito nővére, Angela fejtette kí bővebben: 'A hétvége, amikor húsz megtermett férfiember eltűnik az erdőben, leírhatatlan mennyiségű hússal és alkohollal, majd vasárnap estére hazaérnek, zsákmány nélkül, de jókedvűen. A nők sosem tudják meg, mi történt azokon az estéken.' Úgy gondolom, ha eddig nem hangzott kalandosnak a kirándulás, ezután már nektek is megjött a kedvetek hozzá. Angela hozzátette: készüljünk fel arra, hogy nagyon-nagyon-nagyon le fogunk részegedni. Mintha erre fel lehetne készülni...

A kérdés joggal vetődik fel: hol az erdő? Közel s távol fákat is csak erős napfényben regisztráltunk, a tél közeledtével pedig nehezen tudnánk elképzelni, hogy féltonnás vadak futkossanak a sárguló fű- és kaktusztengerben. Mi ennél azonban már tapasztaltabb lakói voltunk a Délnyugatnak, és tudtuk: a burjánzó növényzet a magaslatokban vár ránk. Valahol itt:

Burjánzó erdőség 2000 méter magasságban

Az egyébként sem alacsonyan fekvő Las Cruces-től néhány óra sétakocsikázás - természetesen Benito Jeep-jében - után már Texas legmagasabb pontja, a Guadalupe Peak (2667 méter) mellett suhantunk el. A csúcs egyébként önmagában is egy elképesztő jelenség, ahogyan az őt körülvevő sivatag fölé tornyosul, a térképen pedig egyértelműen látszik, hol ér véget az oázis - ld. erdő - és hol kezdődik a kietlen texasi pusztaság. Még az út elején találkoztunk Benito egyik nagybátyjával a sok közül, aki két, alig tízéves lurkót is hozott magával a vadászatra - no, nem én leszek az egyetlen zöldfülű a csapatban, gondoltam. I have never been so wrong in my life, again. Mint azt a később ábra is mutatja, a fiúk kilencévesen jobban bántak a puskával, mint én ennyi idősen a szorzótáblával. Gábort az úton Jaakko, legkedvencebb finn joulupukkim - azaz télapóm - váltotta fel, egy rendíthetetlenül vidám, hatalmas termetű, jólelkű cserediák-társunk. Mellesleg vérbeli vadász Lappföld déli peremén, vadászidényben szarvasbőrökkel kereskedik. Mégis csak én voltam az egyetlen, aki fegyvert eddig csak vitrinben látott. Ennél még izgalmasabbra fordult a nap, amikor a már szokásos ellenőrzőponton egy rendőrkutya hevesen megugatta a puskákkal és éles lőszerrel megpakolt autót, így egy baráti elbeszélgetésben is részesültünk a vicces kedvű határőrökkel. Tőlem például megkérdezték - ha már gépészmérnöki tanulmányokat ír a tartózkodási engedélyemben -, hogy bombákat gyártani jöttem-e az USA-ba, majd rémült pókerarcomat fürkészve, cseppet sem jókedvében, a rend őre erőltetett nevetéssel felvilágosított: ez csak egy vicc volt. Később, részletesen kifejtette, hogy ez a kérdés hogyan segített a feszült helyzeten, hiszen így mókásan próbált rávezetni ártatlanságom bizonyítására. Most elmondom, ez hogyan segített nekem a feszültség oldásában: falhoz állítva, harminclépésnyire négy kiképzett vérebtől, két társamat a látókörömön kívül tudva, miközben vicces kedvű "barátom" egyik kezét a pisztolytáskáján nyugtatta. 

AZ ÉG VILÁGON SEHOGY!

Majd, mintha mi sem történt volna, továbbengedtek minket - na jó, miután a fényképezőgép tokját is átforgatták némi fű után kutatva. A cirkusz magyarázata ennél sokkal egyszerűbb volt: Benito édesapja egy héttel ezelőtt egy barátját fuvarozta a Jeep-ben. A kolléga pedig árasztotta magából az édeskés illatot, talán még egy kis füstaromát is becsempészett az utastérbe, a kutyák pedig ezt érezték. Mindenesetre ezt megúsztuk, a vadászat pedig még csak el sem kezdődött.

Már jócskán beesteledett, mire letértünk az aszfaltos útról, majd az utolsó másfél mérföldet négykerékmeghajtással tettük meg - és nem túlzok, ha azt mondom: vadcspásokon keresztül. Végül, egy éles kanyar után megpillantottuk a tábortűz fényét és... és 4 pickupot, egy lakókocsit, egy-két utánfutót és tucatnyi hatalmas sötét alakot. Benito sorban bemutatta őket, s bár mindenkit nagybácsinak szólított, kiderült: ez csak a vidám társaság felére volt igaz. A többiek hosszú-hosszú évek során érdemelték ki ezt a megszólítást - melyről úgy vélem, nem kis megtiszteltetés. A harmadik nap végére már ti is büszkén viselnétek ezt a titulust! A nagyrészt negyvenes-ötvenes éveikben járó vadászok között még rendőr is akadt - természetesen a kalapos -, néhányuk pedig szintén elhozta élete első évtizedében járó fiát is. A kérdésemre, hogy mit eszünk, ha semmit sem lövünk, Benito röviden annyit válaszolt: amit hoztunk.
Boldogan nyugtáztam tehát, hogy éhen nem halunk. Amikor azonban megkezdődött a csirkecombok és jalapeños paprikák elhelyezése a méteres-méretes serpenyőben, a mennyiséget és tüzességet elnézve az életben maradás már korántsem tűnt olyan biztosnak. Finomnak viszont annál inkább. Mire az utolsó éjjeli baglyok is megérkeztek, lelkes csapatunk húsz főt számlált - a serpenyő pedig nagyjából nyolcvan csirkecombot és hasonló mennyiségű paprikát. Természetesen nem maradhattak ki a hagyományos 250 literes, sörösdobozokkal töltött hűtőládák sem, és elárulom: egy-két üveg tequila is előbukkant a csípős salsa szomszédságából. Ez utóbbit 'Te Kill Ya' néven emlegették az idősebbek, ám kukacot nem láttam sehol a környéken, így ártalmatlannak ítéltem - ezúttal helyesen. A vacsora csirkecombból és paprikából állt - a köret és a kenyér errefelé nem szokás. Biztosíthatok minden kedves érdeklődőt, hogy az első három jalapeños mindig nehezen csúszik. Érdemes tehát egy kis csirkecombbal leönteni - a negyedik paprika már önmagában, nassolásként is fogyasztható.
Attól különösebben nem kellett tartanunk, hogy éjjel egy állat megtámadna minket - sőt, egyesek szerintem még örültek is volna neki -, így egy idő után a puskák aludni tértek, egy-két pisztoly még azért ott fityegett a nadrágszíjakon. Legalább szoktam a jelenlétüket.
Ez a hatalmas család pedig nagyon gyorsan hozzászokott a mi jelenlétünkhöz is - sőt, azonnal befogadtak maguk közé. Jaakko és én rengeteget nevettünk azon az estén - no, meg a vadász urak is, hiszen nem sok finnugorral találkoztak még életükben ők sem -, a legemlékezetesebb pillanat mégis az volt, amikor finn barátommal egy rövid sétára indultunk a környéken. A kristálytiszta éjszakai égbolton én még soha nem láttam ennyi csillagot, pedig sötét helyeken már jártam hellyel-közzel. Egy ideig csak bámultam felfelé, amikor észrevettem, hogy Jaakko sem tudja levenni a szemét bolygónk plafonjáról, csak tátott szájjal, már-már meghatódva állt ott mellettem.
Még sosem látta a Tejutat.
Hihetetlen, hogy egy-egy olyan látványt, élményt, melyet mi mindennapi apróságnak kezelünk, mások hogyan élnek meg - és a sok-sok rácsodálkozás, amit az eddigi hónapokban én produkáltam (a helyiek sokszor nem kis derültségét okozva), most hirtelen a másik oldalról ért oda hozzám. Egy újabb, emlékezetes élmény zsebre téve.
A másik persze az, hogy reggel 4:30-kor keltünk. Angelának az este folyamán gondolatban többször is igazat adtunk, miközben székestül estek hátra vidámságukban a vadak rémei. Az igazi meglepetést azonban mégis az hozta, hogy néhány óra alvás után már rohamra kész állapotban sorakoztak a tábortűz mellett - és fogyasztották a helyi másnaposság elleni főzetet. Bár szükségem hál' Istennek nem volt rá, én is kaptam belőle egy bögrével: chiliszósz, citrom és sör keveréke, némi sóval meghintve. Amikor közöltem, hogy ez reggelinek borzalmas, némi kuncogás kíséretében egyszerű magyarázatot kaptam: 'It's not for breakfast. It's for hangover.' A reggeli ehelyett egy tál menudo-erőleves volt, amiről én még hosszú ideig azt hittem, hogy ízét a csicseriborsó teszi jellegzetessé. Csak nemrég derült fény az igazságra. Először is: a menudo szép magyarul chilis pacalpörkölt. Ennyi. Másodszor is: ha a reggeli sör+chiliszósz+só kombináció még nem ébresztett volna fel eléggé, akkor majd a leves segít. A mexikói kultúrának ugyanis ez az étek szerves része, és a 'másnaposság gyógyszereként' tartják számon. Egyébként finom volt, a fejem pedig tényleg nem fájt a nap folyamán.
Mondjuk nem is vittem túlzásba az előző esti fogyasztást, a zsírban sötött jalapeños pedig felitta a többit.

Elkezdődött hát a vadászat. Egyesek szarvas - ezúttal puskával, az íjjal-nyíllal való vadászat szezonja még nem jött el -, mások apróbb hozzávalók (2-4 lábú, lehetőleg nem emberi húst tartalmazó friss élőlényekre) után kutattak. Ha úgy tetszik: az öregek kergették a főfogást, a lurkók pedig a salátát. Nem maradtak ki a buliból a legkisebbek sem, bár engem a februári gun show után már nem tudnak meglepni csupán a vadászpuskát töltő nyolcévesek látványával. Az egyik pótkocsiból még egy quad is előkerült, mi azonban gyalogszerrel vágtunk neki a kalandnak. A kezdeti fenntartásaim - értem ezalatt az Árpád-lőfegyver-VÁÁÁÁÁÁHÁÁ háromszöget - hamar tovatűntek, hiszen előbb-utóbb minden állatról belátható, hogy finomabb, mint aranyos. Kivétel ez alól a csillámpóni. A csillámpóninál nincs aranyosabb állat. Ahogyan végignyargal a horizonton átívelő szivárványon, majd bájosan belenyerít az arcodba... nincs is ennek az aranyosságnak párja széles e világon.
Vajon a csillánpónihátszín is aranyos? Mondjuk félig átsütve...

Erdő, erdő, kerek erdő...

Olyanok voltunk, mint a kezdő baka, ha aknára lép: száz méter magasra felugrottunk, majd nagy területen szétszóródtunk. Hogy elkerüljük az esetleges friendly fire, és az ezt követő kannibalizmus-szerű is eseményeket (húst nem hagyunk ott csak úgy megromlani), fejünket némi rikítós narancssárga alkalmatossággal fedtük be. Nekem erre a célra Mechatronika Szakosztályos pólóm felelt meg leginkább, így elmondhatom: világgá vittem a Szakosztály hírét. Már a texasi kecskék is tudnak róla. Vadat azonban a legnagyobb jóindulattal sem láttunk - nem mi voltunk az egyetlenek, a völgyből egyetlen lövést sem hallottunk nagyon-nagyon sokáig. Mint később kiderült, az is csak vaklá(r)ma volt. Néhány óra bolyongás és veréb nélküli esemény után Benito úgy döntött, itt az ideje gyilkológéppé változtatnia balkáni barátját, a halálos ítéletet pedig egy gyanútlan medvetalp-kaktuszra rótta ki. Addigra én is legyőztem csekély lámpalázamat, így hamarosan leadtam életem első lövését:

The Cactus Killer

... ami egyébként egy újabb küldetés teljesítése volt az amerikai bakancslistámon. Mégis, valami azért megmozdul az emberben, amikor elsőre meghúzza a ravaszt - még ha nem is dámvadra, hanem csak egy kiszáradt kaktuszra céloz. Ami azt illeti, nem is olyan rosszul! Nagyjából száz lábról szíven lőttem az áldozatot, nem is egyszer! Nem baj, ha főfogás nem lesz belőle, minket úgyis csak salátáért küldtek. Kaktuszsalátáért:

Első áldozatom - halálakor éppen szúrós kedvében volt

Mint később kiderült, nem kevés időt töltöttünk el Benito puskájának megismerésével, mindemellé kiválóan éreztük magunkat - messze a civilizációtól, a természet lágy ölén... hetek óta most éreztem igazán a nyugalmat és békét, s bár lehet, akkor még nem tudtam róla, szükségem volt rá.
Ezt a békét azonban aznap nem mindenki élvezhette sokáig. Vadászösztöneink azt súgták, valami ízletes vár ránk a kövek között. Halk neszt hallottunk, majd megjelent egy bozontos farok, néhány izmos láb és egy pár icike-picike fülcimpa. A fiúkkal egymásra néztünk, majd ajkaink egyetlen szót formáltak, hangtalanul.

Mókusragu.

A többi már túl gyorsan történt ahhoz, hogy azt akár pár szóban is összefoglalhatnánk. Bár jobbik énem még táplálta azt a halvány reményt, hogy aranyos pajtásunk megmenekült, vagy csak mélyen a kövek alá bújt a lövés utáni csendben, hamarosan birtokunkban volt a nap első - és egyben utolsó  - zsákmánya:

Vadász és zsákmánya

A Nemzetközi Mókusbarát Egyesület helyi szervezetének üzenem, hogy az Egyesült Államokban a mókus nem aranyos állat. A mókus kártevő. Olyan mint a krumplibogár, csak szőrös.
Büszkén sétáltunk hát vissza táborhelyünkre, ahol így, naplemente előtt már a társaság legnagyobb része osztotta egymással meg a nap legfontosabb eseményeit. Amiből, mint kiderült, nem volt sok - Benito volt az egyetlen, aki ma zsákmánnyal tért haza, így ebből az aprócska mókusból kellett falatoznunk mindannyiunknak. Kellett volna, ha a felelősök otthon felejtették volna a fejenként 1 kiló marhahúst - amit természetesen nem tettek, így túlélésünk biztosítva volt még legalább egy napig.
A mókust Benito apukája természetesen megtisztította és megnyúzta, az erről készült dokumentáció tizennyolcas karika alatt kérésre megtekinthető a titkárságon. Jött tehát a mókuspác:

Sütésre készen

... majd jó másfél óra füstölés után omlósra sütve fogyasztottuk a tábortűz köré ülve. Mint a csirke! Egy kicsit édesebb, de valóban ízletes ínyencfalat volt ez nékünk. Természetesen ezt is leöblítettük egy kis steakhússal:

Bőségtál két személy részére

Külön felhívnám a figyelmet az emeletes sütőrácsra. Briliáns.
A második este már visszafogottabban telt, az idő is hidegre fordult - de most tényleg. Benitóval még éjfélig melegedtünk a még mindig sülő hűs illatát árasztó tábortűz körül, de hamarosan mi is bemásztunk a sátorba. Reggel aztán életem egyik legbőségesebb reggelijét fogyasztottam el, hiszen az ideiglenes éléskamra egyik távoli sarkából előkerültek a tojások és zöldségek - így az elkövetkező bő egy órát evéssel töltöttük. Sokan, sokat, jóízűen. A délelőtti vadászat ezúttal nem hozott sikereket, de valójában nem is bántuk - azt viszont annál inkább, hogy egy szempillantás alatt véget ért a hétvége, s máris azon kaptuk magunkat, hogy szedjük a sátorfánkat - izé, sátorvasainkat. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy kerek két napja még az órára sem néztem rá - ez aztán tényleg különös szabadságérzettel töltött el. A csoportkép pedig önmagáért beszél:

A vadak rémei, együtt

Hogy a napot - pontosabban az estét - megkoronázzuk, a hazaúton Benito megengedte, hogy vezessem a Jeep Wranglert. Át hegyeken, völgyeken, síkságokon és... na jó, kaktuszokon azért nem. Így már valóban teljes lett az élmény - életem első vadászata. Ennél jobban nem is sikerülhetett volna: egy nagyon különös tájon, egy még különösebb társasággal, leírhatatlan különösségű eseményekkel. Amerika újra tömény dózisban érkezett, de tapasztalt rókaként - mondhatnám, mókusként - boldogan fogadtam be, had' legyen miről mesélni az unokáknak! :)

Carlsbad Caverns

A Thanksgiving ünnepe hivatalosan minden évben november negyedik csütörtökén ünnepelendő, így egy pénteki szabadnappal könnyedén alakíthatjuk hosszú hétvégévé a mértéktelen pulykazabálást. Mármint, alakíthatnánk, ha az átlag amerikai nem rajongana úgy a munkáért, mint példamagyar a töpörtyűért. Ettől függetlenül a helyiek legnagyobb része mégis munkakerülésre adja a fejét e nemes pénteki napon, hogy a családjával töltse a délutánt. 

Újabb hazugság.

A Black Friday a karácsonyi vásárlási időszak, és egyben az év legforgalmasabb bevásárlónapja. Nagyjából egy-két évtizede tart ez a téboly, bár azt, hogy melyik esemény - a szabadság vagy a vásárlás - indikálta a másikat senki sem tudja. De tudjuk, hogy mi perzseltük fel az eget. Mátrix idézet, bocs. Mindenesetre a boltok hajnali 4-kor nyitnak, bár egyesek már éjfélkor kitárják a kapukat, hogy a parkolókban várakozó ezrek(!) szabadságharcosokként foglalják el az áruházakat, és tudhassák magukénak a legnagyobb leárazások egyikét. Plazma TV féláron, iPhone-ból kettőt fizet, hármat vihet, 4 télikabát 6 áráért... mindegy, csak sokba kerüljön és legyen felesleges kacat. Egy pillanatig én is eljátszottam a gondolattal, hogy reggel egy fényképezőgéppel a kezemben megjelenek a Walmart parkolójában, és buta embereket kapok lencsevégre, ám Luke biztosított afelől, hogy reggel 7 órára már minden elfogy a polcokról - így, hacsak nem szeretnék hajnalban ébredni a hajnalig tartó ünnepi vacsora után, jobban teszem, ha ebből az őrületből kimaradok. Tanácsát megfogadtam, így csak délután tekertem el a közeli plázába kovbojkalapot vásárolni. A feltételezett hajnali őrültségnek pedig addigra már nyoma sem volt.

Közben, settenkedve, akár egy mexikói határsértő, beköszöntött a december is. A szennyest még mindig papucsban, pólóban és rövidnadrágban vittem át a mosodába, az udvaron a röplabdát továbbra is mezítláb játszottuk, felhőknek pedig nyoma sem volt a horizonton. Egy szép szombati napon aztán Adil kopogott a bejárati ajtókon, kiszolgálta magát egy Vanilla Coke-kal, majd közölte Gáborral és velem, hogy van még két hely a másnap hajnalban, Carlsbad Caverns felé közlekedő bérelt kisbuszban. Most komolyan: mikor mondtunk mi nemet egyáltalán? Hát ezaz... Ettől függetlenül még aznap este ellátogattunk az év egyik legőrültebb jelmezes bulijára, a Toga Party-ra:

Toga Party - nadon gölög

... melynek sajnos 2 óra körül búcsút kellett mondanunk. Émeline és Niklas minikoncertjét még meghallgattuk - ők lettek Black Rails néven a VDM hivatalos koncertzenekara -, jót kacagtunk Diogo, a már nem teljesen szomjas, ám mindig szeretetre méltó brazil barátunk stroboszkóp-játékán a villanykapcsolóval, majd észrevétlenül beosontunk meleg, pihe-puha ágyikónkba. Csak reggel tudtuk meg, miért vibrál a levegő a buli helyszínénél, ahol két fűnyíró szörnyű kínok között halálozott el a műanyagtárolójukban kiütött tűzvész következményeként. Bizony, azt sokan elmondhatják magukról, hogy rendőrök vetettek véget az esti hephajnak. De hogy tűzoltók... azt hiszem, újra történelmet írtunk.

Ó, elkalandoztam! Szóval, megtömve a kisbuszt, elindultunk az ország egyik legismertebb és legszebb nemzeti parkja, a Carlsbad Caverns csepkőbarlang-rendszere irányába. Már régóta szerettünk volna eljutni ehhez a csodához, de az ember természeténél fogva mindig jobban vágyódik a távolabbi, elérhetetlenebb helyek iránt - sokszor megfeledkezve arról, hogy egy-két köpésnyire lehet, még nagyobbra tátja majd a száját. Emellett, ami a szomszédban van, mindig könnyebben megközelíthető, ergo ráér. 

Feltéve, ha nem adjuk el Pamelát pár nappal az apróhirdetés megjelenése után. Márpedig, ez megtörtént, így, ha fájó szívvel is, de meg kellett válnunk vörös lelki társunktól. Nem mocskolhattuk többé bársonyos üléseit, nem nyomhattuk dudáját, nem ordíthattuk lehúzott ablakain át, hogy FREEEEDOOOOM!!!, és nem tankolhattunk többet a világ legmocskosabb üzemanyagainak egyikéből sem. Több, mint 30000 megtett mérföld, számtalan kaland és - hogy lekopogjam - elenyésző műszaki vita után egy kedves, idős házaspárt szolgál majd Pamela, vagy becenevén: 'The Car of the Huns'.

Búcsú Pamelától

Újabb elkalandozás... Szóval, a Carlsbad Caverns Észak-Amerikában a harmadik, a világon pedig sorban a hetedik legnagyobb csarnokkal rendelkezik, tizenhét denevérfaj majd' 800000 példánya osztozik ezen a tágas barlangrendszeren egymással. Márciustól novemberig naponta kijárnak vadászni, ilyenkor denevérfelhő sötétíti el az eget az arra járók számára - nekünk csak egy-két alvó egyed jutott december elején, de nem is a denevérekért jöttünk.

A barlang természetes bejárata - az aszfalt mesterséges...

Néhány cseppkőbarlanban már én is jártam eddigi rövidke életem során, de ekkorában még sosem. Persze, minden barlangnak és barlangrendszernek megvan a maga különlegessége. Postojna kisvasútja, Aggtelek zsúfolt termei... és listámra most felkerülnek Carlsbad végtelen csarnokai is. Mindezt egy, a talaj szintjéről induló, majd 1-2 mérföldnyi séta után 300 méteres mélységben végződő természetes ösvény végigjárásával fedezheti fel a kedves érdeklődő, miközben a távoli messzeségben sztalagmitok és sztalagtitok ezrei csillognak, feje fölött denevérek sokasága horkol, mögötte pedig lassan eltűnik a biztonságot jelentő napfény.

Út a végtelenbe

Útvezetőre igazából szükség sincs - az ösvény hülyebiztosra épült, a fontosabb képződményeket pedig előnyösen világították meg az erre szakosodott jómunkásemberek. 

Vészjóslóan csüngő kardok

Nagyjából félórányi séta után az ösvény kiszélesedett és viszonylag vízszintessé vált: megérkeztünk a csarnokok világába. Volt is hova kapkodnunk a fejünket, én pedig újra lemaradtam a csoporttól - hiába, a 10-15 másodperces exponálási idő egy kicsit röghöz köti a fényképészt. A fejlődő világ hatalmas problémái...

Dudor uraság

Amikor azt hittük, elértük a barlang fenekét...

Mint egy gigantikus csipkés kombiné

A The Hall of the Giants, ez a 33000 négyzetméteres teremóriás a széldenevér minden irányában óriási oszlopokkal, milliónyi tűvel védett szobával és a sötétségbe vesző hatalmas falakkal van körülvéve. 78 méteres magasságát csak egy-egy, sejtelmesen megvilágított cseppkő érzékelteti, ettől eltekintve azonban elveszel a vaníliafagylaltok útvesztőjében:

Édes tölcsérben kérem!

Színek játéka

... és még tudnám sorolni a szebbnél-szebb formákat, alakzatokat. Soroljam még? Sorolom:

Hm... keresek inkább másik formákat

A behemót

... és végül egy személyes kedvenc, az út végéről:

A kép, amire minden ráfért: vaníliafagyi, cseppkőoszlop,  fény és árnyék, valahol tán még egy denevér is...

Azt mondják, a hazaút mindig rövidebb, mint az odafelé vezető. Osztom a véleményt, főleg, ha a hazaút egy másfél perces liftezést takar, másfél órányi séta helyett. S hogy mivel tehettük a napot még felejthetetlenebbé? Természetesen egy kiadós McDonald's kitérővel, nagy menüben, McDouble szendvicsek tucatjával és némi pitével, hogy fogyasszunk már egy kis gyümölcsöt is. A parkolóban aztán láttam valamit, ami jelentősen megmozgatta a fantáziámat. Hogy pontosan melyik részét, azt a mai napig nem tudom megmondani, vessetek hát ti is egy pillantást erre a gyönyörre, és nyilatkozzatok:

Olyan... amerikai

Így ért véget egy újabb átlagos vasárnap, és vette kezdetét az utolsó három hét, a maga bájával, a hazautazás közeledtének minden izgalmával, új-mexikói bakancslistánk utolsó sorainak teljesítésével.

Rohan az idő...

... és nem csak rohan, fénysebességgel száguld. A nyárból hirtelen ősz lett, az őszből pedig már majdnem tél. Ennek jelei természetesen itt, ezen az elvarázsolt földön még csak érintőlegesen sem mutatkoztak - egyedül a futballmérkőzések fényviszonyai romlottak, hiszen a nap ettől függetlenül a délután közepén mégis lement. A szemét. Így érkeztünk meg az amerikai társadalom egyik legnagyobb ünnepéhez - a többiről majd később -, a Halloweenhez. Ez tulajdonképpen nem más, mint a nyugati világ Mindenszentek ünnepe, egy kicsit szabadabb, kevésbé vallásos köntösbe öltöztetve. Természetesen arról évezredek óta megy a vita, hogy melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás, avagy miért is esik egybe a legtöbb keresztény ünnep dátuma valamilyen pogány ünnep dátumával. Ha vallástörténész lennék, erre biztosan szánnék egy teljes bejegyzést, a magyarázat azonban ennél sokkal egyszerűbb. A pogány kelták október 31.-én mutattak be, feltételezem, 13 szűzbirka kivéreztetésével, áldozatot a halál istenének. A keresztény skótok és írek pedig nem a Mindenszentek napját, hanem annak előestéjét ünnepelték. Miből van sok Amerikában? Írből és skótból. 

Jól van, fiam, kettes, leülhetsz.

Az igazi Halloween azonban itt, Amerikában jut kifejezésre, hiába ünneplik már a Közel-Kelet országaiban is - mondjuk ez utóbbiakban van elképzelésem, mit kap az a felnőtt, aki megtagadja a cukorkát a kommandósnak öltözött lurkóktól. Már kora délután megkezdődnek az előkészületek a trick-or-treat játékban résztvevő házaknál - tudjátok, kisemberek nagy jelmezben, hatalmas vödörrel a kezükben cukorkát kunyerálnak a gyanútlan szomszédoktól -, melynek jeleként egy-egy pókháló, táncoló csontváz, vagy újonnan a zombilázban égő Amerika kabalafigurája, egy foltozott bőrű, féregrágta élőhalott függ a bejárati ajtókon. A töklámpások faragása az alapműveltséghez tartozik, a ház fiataljai sebészi pontossággal kezelik a disznóölő kést - nagyjából addig tart nekik kifaragni Justin Bieber arcképét, mint nekem meghámozni egy EU-standard 4-es méretű krumplit. A nap utolsó sugarainak búcsúja után következik a hagyományos hot dog elfogyasztása, virslivel és mustárral, majd jöhet az édességek szégyentelen mennyiségben történő pofázmányunkba tömése, lehetőség szerint nem az aprónépnek fenntartott vödörből. Mindezen mókát Luke anyukája bocsátotta rendelkezésünkre, majd az első szellemlányok és vámpírfiúk megjelenése után úgy döntöttünk, mi is felöltjük a félelmetest, majd megtesszük a 15 méteres távolságot a VDM hamisítatlan Halloween partyjára. Mert szép dolog a hagyomány, ám a gyerkőcök este nyolckor már a tévémaci(laci)t nézik, az igazi szellemek azonban csak most ébredeztek...

Tekintettel arra, hogy alig 24 órája érkeztünk meg a nemzeti parkok látogatásából, rögtönzött jelmeznek megtette az előző félév Fantasy Party öltözéke is - némi továbbfejlesztéssel, értem ezalatt hűséges csótányaimat, véres kaszámat és hófehér, borotválatlan bőrömet. Muhhhahhahha! A lakók kitettek magukért, így ünnepelte Halloweent a cserediákok csürhéje a sivatag közepén:

Amikor még ráfértünk a képre

Elnökjelöltek ítélkeznek felettem

Luke és Sarah, avagy a posztapokaliptikus veteránharcos találkozása a piñatával

Valamikor éjfél után úgy döntöttünk, egy kicsit ráijesztünk a városra is, így átballagtunk a Dublin's-ba is. A nagyjából félórányi séta alatt azonban nem sok szellembe botlottunk, élőket is csak hellyel közzel láttunk, kisebb csoportokban. A kocsmában ellenben javában zajlott az élet, az idei divat egyértelműen a zombi volt. Akadtak azért cowboyok és boszorkányok is javában, nekem pedig sikerült egy mély filozófikus beszélgetésbe bonyolódnom egy, az ízlésemhez mérten túlságosan is amerikai sráccal. Mire sikerült megszabadulnom tőle, majd a tízes skálán erős hármassal nyugtázott Dublin's este után visszaslattyognunk a VDM bulira, ahol már addigre régen elszabadult a pokol. Kalapáccsal felszerelt vámpírgyilkos papok üldözték Dracula grófot, rendőrök gumibotozták a hajléktalanokat, börtöntöltelékek táncoltak a halottakkal - bekapcsolódni így nem volt nehéz, s bár hajnali 3 órakor végül Ace Venturát néztünk a túlélőkkel, úgy gondolom, meglehetősen jó estét tudhattunk magunk mögött. 

Hát, ilyen volt Halloween a Halloween földjén...

Novemberben aztán átadtuk magunkat a megszokás édes hatalmának. Az időt újra napokban mértük, míg biológiai óránk is végre helyreállt - immáron nem Hawai'i idő szerint éltünk, délutáni ébredéssel -, a munka azonban nem volt megterhelő, hiszen volt kivel osztozni a számítógép képernyőjének bámulásában. Nemes egyszerűséggel napközben a szomszéd teraszon gyülekeztünk, ki-ki a könyveivel, mások az öltetőkkel (ld. laptop), némi Vanilla Coke és Ice Tea kíséretében - különleges napokon Juanma ízletes ebédmaradékával. Gáborral újra rászoktunk a TAOS vendégszeretetére, naplemente előtt röplabdával és úszással, ezután pedig fallabdával és némi focival vezettük le a feleslegessé vált energiát. Az egyetem területéről azonban csak nagyon ritkán mozdultunk ki - azt viszont jó okkal tettük. Sörfőzde is nyílt az egyetemi város szélén, melynek specialitása a hat korsóból álló kóstoló volt:

A hivatalos sörkóstoló és természetesen Tabsi, kedvenc osztrák barátosnénk

A heti rutint a szerdai napok jelentették: késő délután a focibajnokság, közvetlenül utána pedig Dublin's és karaoke. A bajnokságban 29 csapat vett részt, a kieséses szakaszt pedig 28. kiemeltként kezdte mindenre elszánt csapatunk. Végül, egy elsöprő 4-1-es győzelem és egy dráma mérkőzésen 2-2-es döntetlent követően, büntetőkkel megnyert mérkőzés után az Internationals úthengert a negyeddöntőben állította meg a Barcelona névre hallgató csapat. Becsületünkre legyen szólva, hogy ellenfelünk később megnyerte a bajnokságot, így a becsületbeli ezüstérem nekünk is kijár. A Dublin's színpadán már nagyobb sikerrel jártunk, a cserediákok népszerűsége hétről-hétre nőtt - ahogyan bátorságuk is. Flavienben megtaláltam Queen lelkitársamat, és egy közös Bohemian Rhapsody erejéig ki is eresztettünk ablaküvegtörő tenorunkat:

Bohemian Rhapsody karaoke

A videófelvételt csak erős idegzetűeknek ajánlom - egyébként magamhoz képest nem is lett elviselhetetlenül-de-ótvar borzalom -, kérésre rendelkezésetekre is bocsátom az amúgy titkosított linket. Hogy ne mondja senki, én nem szóltam: zeneiskolai pályafutásom alatt az énekgyakorlatok közben a következő mondat minden órán elhangzott: "Akkor most énekeljük a 14-es Kodály dalt. Árpád, te ne énekelj, kérlek." Hiába, szolfézstanárnőm azonnal belopta magát a szívembe, azóta sem tudom onnan eltávolítani... Közös Queen produkciónk után egy vékonyka hangú, ám megtermett férfiember még a bátorságot is vette, és gratulált az előadáshoz, majd minden kerítőzés nélkül randira hívott. Bumm! Sajnos el kellett neki mondanom, hogy engem amolyan régimódi fából faragtak, aki az ellenkező töltéshez vonzódik, ettől függetlenül az este végéig mást sem csinált, csak felém kacsingatott. Hazafelé sétálva aztán - ha magamban is - de kuncognom kellett, hiszen egy éves amerikai látogatásom alatt ő volt az egyetlen kérőm, s egyben az egyetlen összetört szív, melyet magam mögött hagytam. 

Hiába, eme romantikus világban az embernek már biztos a homlokára van írva a szerelem. Csak ebben a sötétben most biztos nem látszott jól...

Az elkövetkező hetekben még számos sikeres performansz következett, így Daniellel a Because I got high, a férfitársasággal egy-két Backstreet Boys, csapatostul pedig néhány klasszikus is becsúszott, így rövidesen már elsőbbségi beszállással rendelkeztünk a karaoke asztalnál. 

Egy napon aztán egy újabb americum közepébe csöppentünk: szokásos szerdai programunkra tartva egy nagyjából tízfős társaság megszólított minket, majd megkérdezték, nem szeretnénk-e egy traktorgumiban legurulni a domboldalon. Elsőre mindenki nemet mond. Másodszorra természetesen Daniel és én vállalkoztunk erre a nem mindennapi rekordkísérletre: életben maradni, miközben egy lejtőn gurulnunk, magzatpózban helyet foglalva egy régi traktorgumiban. Sajnos az egyetem legsötétebb zugában történt mindez, természetesen teljesen váratlanul, így  kép- és hangfelvétel nem készült az eseményről, be kell érnetek írásos beszámolómmal. A felállított abroncs belső mélyedésébe az első vállalkozó behajlított térdekkel, azokat átkarolva beül (már, ha befér a nemesebbik fele), majd a 180 fokban elforgatott gumiba, vele szemben beültetik a második lelkes jelentkezőt is. Sosem hittem volna, hogy egy traktorgumi ilyen kényelmes belülről. Ami ezután következik, már a gravitációs tér munkavégzésének iskolapéldája, a guruló abroncs két oldalán futó kerékhajtókkal - akik egyben az akadályoknak (fa, bokor, járókelő, pickup) ütközést is legjobb tudásuk szerint próbálják megakadályozni. Néhány másodpercnyi - ám egy órának tűnő - gurulás, 25 helyreállított csigolya és a vacsora maradékának visszatessékelése után jön az akció legnehezebb része: a kiszállás. Miután ezzel is megvoltunk, gondolhatjátok, mindenki ki akarta próbálni ezt a mókát. Igazi amerikai élmény volt, ha egyszer lesz rá lehetőségetek, ne habozzatok!

Ó, és elköszönvén a játék kiötlője megkérdezte az osztrák Danieltől, hogy magyar-e. Mondanom sem kell, betegre röhögtük magunkat a helyzeten. :)

A házibulik természetesen továbbra is a hétvégék szerves részei voltak, az esetek legnagyobb részében a részvétel jelmezhez kötött volt. Ilyen volt például a Bad Taste Party:

Bad Taste Party

... más házibulik azonban a szokásos ütemben zajlottak: 9-kor gyülekezik a nép, 10-re a távol-keletiek már nem tudnak magukról, 11-kor megérkeztek a mexikóiak, éjfélkor a rendőrök. Buli áthelyezve egy másik apartmanba, 1:30-kor elfogynak a dugi italok, 2-kor újra kopogtatnak a kopók, 3-ra mindenki ágyban. Egy ideig még szorgalmasan átjártunk ezekre a rendezvényekre, ám a csapat már feleannyira sem volt összetartó, mint a félév kezdetén - és meg sem közelítette az első félév szellemét. Így hát, nyugodtabb vizekre evezve esti teázások és társasjátékok váltották fel az ereszdelahajamat koreai bulikat:

Game of Thrones - a társasjáték, amit nem lehet megunni

... kivéve egyet, melyen több mexikói jelent meg, mint nem. Hoztak magukkal házi tequilát is - olyan, mint a házi pálinka -, melyet errefelé mezcal néven emlegetnek. Különlegessége, hogy míg a tequilát csak és kizárólag kék agave kaktuszból készítik, a mezcal készítésére minden más kaktusz is megfelel. 

Mondom, házi pálinka.

Miután két napig nyomtam az ágyat, egyetlen falat sem maradt meg a gyomromban és azt hittem, szétrobban a fejem, Luke édesanyja felvilágosított, ez nem másnaposság: az egyébként borzalmas, ízében koszos hamutálcára emlékeztető ital olyan összetevőket tartalmaz, melyre az európai és általában a fehér emberek gyomra nem tud megfelelően reagálni - még mi, magyarok sem vagyunk ez alól kivételek, pedig mi aztán kemények vagyunk, mint a krumplibogár. Tehát: óvakodjatok a mezcaltól: a bennük rejlő kukac sem élte túl.

Végül elérkezett Thanksgiving ünnepe is, a nap, melyen Amerika hálát ad a jó termésért - ahogy ezt már évszázadok óta teszi is. Érdekesség, hogy ilyen formában csak az USA, Kanada, Puerto Rico, a Norfolk-szigetek és Libéria(!) ünneplik, de a dátumok változnak országról-országra. Abban mindannyian megegyeznek, hogy az ünnep központjában a pulyka és a zabálás állnak - ez előbbihez egy szép hagyomány is kapcsolódik: minden évben az Egyesült Államok elnöke megbocsátja egy pulyka bűneit - ld. elnöki kegyelem -, majd szabadon engedi és garantálja, hogy az állat hátralevő életét szabadon tölthesse a közeli farmokon. A texasiakat ismerve, ők ezen a napon ennek örömére 3-4 embert gondolom, ki is végeznek...

Amit azonban a Hálaadás valójában jelent a diákoknak, az az őszi szünet - egyben egy kiváló alkalom az ország újabb felfedezésére. Nos, ha hiszitek, ha nem, ezt mi köszöntük, kihagytuk. Ami azt illeti, kicsit elfáradtunk az utazásban, amit pedig ezidáig nem láttunk az USA-ból, az valószínűleg megvár minket a következő látogatásig. Természetesen tervek bőségesen akadtak: háromnapos túra a Grand Canyon északi peremétől a déli peremig, négynapos kirándulás Seattle és Vancouver környékére, egyhetes nyaralás a Bahamákon, Hálaadás Juárezben... de valahogy egyik sem valósult az éppen aktív idősíkon. A Grand Canyon érdeklődés hiányában, Seattle pedig a kedvezőtlen időjárás miatt hiúsult meg. A Bahamákra még el is juthattunk volna, ám a szokatlanul kedvező repülő- és szállásárak arra engedtek következtetni, hogy a 30 fokos hőségen és 27 fokos tengeren kívül más is vár az arra járó turistára - mint kiderült, november vége a helyi hurrikánidőszak. Celina meghívása természetesen még állt volna, de valahogy nem éreztem fékezhetetlen vágyat az iránt, hogy három héttel a hazautazásom előtt önként megszabaduljak belső szerveimtől és minden ingóságomtól valamelyik juárezi piros lámpánál. 

Tudtátok egyébként, hogy nem hivatalos, helyi törvények szerint naplemente után nem kötelező megállni a piros lámpánál Juárez utcáin? 

Hiányérzetünk mégsem volt - hiszen részünk lehetett egy igazi amerikai hálaadási vacsorában, a Blecha család jóvoltából. Főszerepben az órákon át sütött sok kilós pulyka:

Immár darabokban, hiszen nem fért rá a tálcára egy darabban :)

... melyet a ház ura, Luke vágott fel és osztott szét. További szereplők: a köretek és desszertek:

Képzeljétek még hozzá a somlói galuskámat, mely a hűttóben pihent

... Jewel, Luke kishúga, a tizenhárom éves feketeöves háromszótagos-harcművész, vérbeli rockzenész és jövendőbeli titkosügynök, továbbá a királyi főkóstoló és a fogyasztó társadalom színe java, azaz Luke és én:

Jewel

Luke és jómagam

... és még számos vendég, közeli barát, egy-két szomszéd és az általános jókedv. Az este fénypontja az volt, amikor Sufey, a kanadai kínai lány, akiről igazából senki sem tudta, honnan származik, beállított egy házi készítésű tortával. Sufey egyébként vegetariánus, nem eszik cukrot és igazából gyümölcsöt sem nagyon, ha jól tudom, az állati eredetű termékeket is megveti, ellenben jógázik és sokat meditál. Úgy gondolom, ha ennyi elmondok elöljáróban, megértitek, miért is osztotta meg a társaságot a hálaadási torta ízvilága... azért szép gesztus volt, a díszítés pedig páratlan:

Igen, a tányér szélén az ott tökmag!

Az este hátralevő részét pedig egy meglepetés-áramszünettel töltöttük. A gyertyafényes beszélgetések nosztalgikus érzéseket ébresztettek bennem, ilyen élményben a NATO-bombázások óta nem volt részem. A különbség most talán csak annyi volt, hogy a rakéta jobbik (?) oldalán foglaltam helyet, ám ezzel együtt is emlékezetessé vált életem első hálaadási vacsorája. Ezúton is köszönet a Blecha famíliának a meghívásért, és még sok mindenért, ami ezután következett távoli életem utolsó hónapjában.