Offroadin'

Alig léptük át porosodó nappalink csótányoktól hemzsegő küszöbét, máris új kihívások vártak ránk a campus és Las Cruces külvárosainak napos vidékén. A hosszú utazást csak hellyel-közzel pihentük ki, a hosszúra nyúlt estéket viszont ígérem, meg tudom magyarázni. A keddi nappal kezdetét vette egy új időszámítás, ami az új társaság még közelebbi megismerésével vonult be életünk közepesen vastag történelemkönyvébe. Ugyanakkor szomorúan tapasztaltuk a klikkesedés baljós jeleit az egyes embercsoportok természetes viselkedésén. Ekkor tudatosult bennünk, a P3 lakóiban igazán, mit is jelent három hét távollét - volt hát mit bepótolni, erről azonban az öreg rókák Adil és Benito személyében szerencsére már gondoskodtak is.

Nem sokkal azután, hogy feltakarítottuk a Gábor által még az utazás előtt szőnyegre borított csokipuding utolsó nyomait is padlószőnyegünk szürke mivoltáról, egy stílusos Facebook üzenet következtében átértelmeztünk szerda estéinket az elkövetkező hetekre - Internationals néven ugyanis részt szándékoztunk venni a New Mexico State University házi futball bajnokságában. Mármint abban a futballban, ahol a labda labda alakú, lábbal játsszák, és az esetek túlnyomó részében szabálytalan, ha ellenfelednek lerúgod a veséjét. Megkezdődött hát heti két házi edzésünk is, emellett méltó ellenfelekre leltem fallabdázás témakörébe, a TAOS-t pedig lassan, de biztosan teljes pompájában megnyitották. Mindeközben teljes gőzzel igyekeztem csekély lemaradásomat behozni titkos cikkíró tevékenységem témájában is, szomszédainkat Game of Thrones társasjátékra okítani, a társasági élet P5 apartmanban való zajlásába aktívan bekapcsolódni, vasárnap és ünnepnapokon pedig nyolcóránként levegőt venni.

Ez utóbbi tevékenységig azonban még csak el sem juthattam, hiszen néhány nappal érkezésünk után Benito ajánlatot tett - na nem olyat -: szombat, hajnali 6 óra, találkozunk a VDM parkolójában. No questions asked, Thomas, Diogo és Michael velünk jönnek. Hogy hova, azt sajnos nem mondhatták el, így hát döntenem kellett az ismeretlenről.

Naná, hogy jövök!

Így hát, a megjelölt napon, megjelölt időben társaságunk bezsúfolódott Benito 4WD Jeep Wranglerjébe, és nekivágva a már emlegetett ismeretlennek, a felkelő nap sugaraiban lubickoló autópálya felé vette az irányt. Nem kellett sok idő, hogy fényt derítsek az igazságra: ezt néhány percen belül megtettem, amikor egy irgalmatlanul nagy pickupot birtokló haver teniszpályányi kocsifelhajtóján öt perc alatt darabjaira hullott a Jeep - némi csavarhúzó és férfierő segítségével:

A tető már lekerült - most jönnek az ajtók!

Bizony, offroading esemény következik! Hogy ez pontosan mit takar, arról én is csak szájhagyomány útján értesültem, de a lényege valahol a járhatatlan utak járhatóvá tétele, a lóerők lóversenye és az igazi amerikai freeeeeeedom életérzés háromszögében lehet, valahol az oldalfelező merőlegesek metszéspontjánál. Kell hozzá: egy négykerék meghajtású terepjáró (ha nincs, pickup is megteszi, de legyen nagy), az előírt keréknyomás 65%-a (hogy jobban tapadjunk a tapadhatatlanhoz), némi benzin (20-25 gallon megteszi, de mindegy, mert úgyis ingyen van), egy közeli sivatag (ez kipipálva, csak az van a közelben), no, meg némi kalandvágy - ez utóbbiban pedig nem volt hiány. Ha a hozzávalók készen állnak, indulhat a móka: irány az ismeretlen, kaktuszokra vigyázni, fejeket behúzni!

Családi kirándulás a szabad ég alatt, amerikai módra

Érintetlen tájakon, ahol a madár sem jár

Az arcunkba csapó hideg szelet hamar megszoktuk, sőt: az élmény még autentikusabbá tette a hajunkat összeborzoló menetszél, miközben a Jeep görögdinnye nagyságú köveken keresztül "száguldott" a végtelenbe. Előttünk Benito barátja mutatta az utat - ez főként azért volt szükséges, mert nem minden kaktusz adja meg oly könnyen magát, mint a térdig érő fűcsomók -, utánunk porzott az út, mi pedig lógtunk az ablakból, mint a majomparádék:

Offroading, Jeep Wranglerből lógva - újabb bejegyzés kipipálva a bakancslistán

A táj egyébként így, kora reggel, igen békés. A csörgőkígyóktól az év ezen szakaszában már nem kellett tartanunk, a tarantula pedig nem egy agresszív faj - ha lett volna füle, annak botját sem igazán mozgatta volna, amikor elhaladtunk egy termetes példány mellett a dombtetőre hágva. A motor helyenként felzúgott, amikor a négykerékmeghajtásba kapcsolva Benito rátaposott a gázra, de lekűzdhetetlen akadályba nem ütköztünk. Ha pedig a járgyányok elfáradtak, csak leparkoltuk őket egy szimpatikus magaslaton, mi pedig gyönyörködhettünk a tájban - ahogyan azt sok ezer korábbi alkalommal is tettük:

Pihennek a szekerek

Reggeli csendélet

S hogy milyen úttalan utakon jártunk? Nos, erről mutatnék egy kis ízelítőt az alábbi képsorozatban:

Úttalan utakon

Benito haverja megtalálta a rövidítést

Felmásztunk

Miután sikerült megmásznunk a kiszemelt csúcsot - ezáltal a hegyvidéki túrázásnak, mint sportnak új értelmet adva - egy titkos kincsesbarlaghoz érkeztünk. Ebből nagyjából annyi igaz, hogy barlang volt, hiszen amennyiben az erre élő ősemberek mégsem ismerték a graffitivel történő barlangrajzkészítést, valószínűleg már mások is jártak itt előttünk. Kincsesnek azért még nevezhető, hiszen pár évezred múlva az itthagyott műanyagflakonok archeológiai jelentőséggel bírnak majd. Magasabbra sajnos már nem kúszhattunk, hiszen a lágy kavicságy többet rontott a Wrangler helyzetén, mint javított, de egy profilképre:

Csendélet

... és egy csoportképre még így is bőven futotta időnkből és erőnkből:

Akik meghódították a magaslatokat - de nem gyalog, nem ám!

A móka, amilyen korán elkezdődött, olyan hamar véget is ért. Csupán néhány órácskát töltöttünk kinn a szabadban, de az élmény tömény dózisban érkezett, és még sokáig bőségesen kitartott. A hazafelé út vidám pillanataként említeném a hozzánk hasonló cipőben, ám veszélyesebb felszereléssel járó testvéreinkkel való találkozást, akik a lakott településtől meglehetősen távol, ellenben hozzánk igencsak közel lövöldöztek a sziklák tövében elhelyezett konzervdobozokra. Vidám pillanatként emlegetem, mert most már jót nevetünk rajta, de érthető módon az ember egy pöttyet csak összecsinálja magát, amikor 5-6 ismeretlen kiskorú fegyverest lát az utcán játszani. Benito azért megnyugtatott minket - ez errefelé legalább annyira normális, mint nálunk áthívni a szomszéd fiút egy focimeccsre a kertben.

A Jeep kiadós mosáson ment keresztül, miután újra felszereltük az errefelé nem teljesen létfontosságú alkatrészekkel - gondolok itt főként a tetőre -, majd valamilyen érthetetlen módon megint a Golden Corralban kötöttünk ki ebédünk elköltésére. Vannak dolgok, amik sosem változnak...

A hétvége tehát tartalmasan és sikeresen indult, de meglepetések még így is vártak rám, amint beléptem szobán ajtaján.

Pedig a bakancsom még rendesen ki sem szellőzött a három hetes utazás után...