The National Parks Trip

"There are two more spots in the van. Arpi, you're coming?"

Valahogy így kezdődött, mint általában minden móka itt, a sivatag közepén. Ha azt állítanám, minden hétvégére akad program, hazudnék - a hétköznapok legalább 1:1 súlyarányban beszámítandók, a négy napos utazásokon való részvétel eldöntésére akár (!) két nap türelmi idő is rendelkezésünkre áll, a hálaadási szünetben pedig a társaság legnagyobb része általunk már legalább kétszer látogatott földekre utazott volna. Hogy mi hova vágytunk? Természetesen a Bahamákra, de erről majd később...

Így történt hát, hogy immár - szó szerint - az otthon melegét élvezve, túlesve egy intenzív offroading élményen és néhány még intenzívebb cikkírós délutánon, továbbá egy mesteri 1-1 (a 7-es számú, egyes körökben csak Góleső Takács néven elhíresült világklasszis hihetetlen bombagóljával egyenlítve), azaz egy igazságos döntetlen mérkőzés után és egy kellemetlen, azaz igazságtalan 1-2 vereséggel a tarsolyunkban, egy egész megszerzett ponttal kullogva az egyetemi focibajnokság közepesen erős csoportjának harmadik helyén: 

The Internatonals

 ... új kalandok vártak ránk a horizonton s azon túl. Irány tehát Utah, a csodák állama, ahol a hétköznapi turista évszázadokat tölthetne el csak a természet kincseinek beható bámulásával. 

November közeledtére való tekintettel Pamela is eladósorba került. Azt mondják, a férfiak sokkal könnyebben válnak meg autójuktól és egyéb nagy értékű tulajdonuktól, mint ellenkező nemű társaik, ám nem állítanám, hogy úgy hagytuk volna magára szegényt, mint csatamén a tegnapi reggelit. Indulásunk napján néhány előnyös aktfotót készítettem róla, Gábor pedig délutánra már fel is töltötte a megfelelő porn... izé, apróhirdető oldalakra - majd közölte, hogy kivételesen ő ebből a mókából kimarad, oszt vasárnap este találkozunk. 

Éjfél körül vágtunk neki a nagy utazásnak, tizenegy kicsi indián - ebből egy kínai. Ansonnal néhány szót már váltottam az utazás előtt is, ám a harmadik nap végére már elkapott az a szomorú érzés, hogy vele együtt újra sok-sok remek embertől kell majd alig másfél hónap múlva elbúcsúznom. Ettől függetlenül kétrét görnyedtünk a röhögéstől, amikor Anson pizsamában, párnával és paplannak a kezében mászott be a minibusz középső ülésére. 

Van, aki jól fel tud készülni az utazásra...

Első megállónk a Canyon de Chelly National Monument volt, ám a korai érkezésre egyikünk sem számított. A nap még elő sem bukkant a sziklák mögül, mire mi már vidáman futkostunk a park bejáratánál. No, nem csak vidámságunkban, hanem némi, reményeink szerint némi energia hővé alakításának céljából is. Nehezemre esik kimondani, de bizony: Október 25.-én, hajnali 6 órakor, az arizonai sivatag szívében a 11 kicsi indián fázott. A kínai is.

Az elkövetkező másfél órát tehát némi bóbiskolással zártuk, miközben a hermetikusan lezárt belső tér levegőjét jellegzetes férfiillattal töltöttük meg, három hölgytársunk legnagyobb örömére. Következett némi fogmosás és szépítkezés:

Flavien és David ébredezik

Martin pedig azon lamentál, mit húzzon fel a Navajók látogatására

... egy kiadós svédasztalos reggeli a közeli Holiday Inn lobbijában, és a kis indiánok útjukra keltek, hogy meglátogassák a nagy indiánokat. A kanyonban ugyanis negyven Navajo család él, árul és idegenvezet, de azt azért nem mindannyian szeretik, ha a bejárati ajtó elé állsz egy kéttonnás minibusszal. Emellett kedves népek, mi pedig még kedvesebben kezdtük meg ereszkedésünket a völgy felé.

Canyon de Chelly

A Canyon de Chelly nem sokban különbözik a többi kanyontársától, ami kialakulását illeti, ám igenis akadnak olyan paraméterei, amelyek tényleg különlegessé teszik még a vadnyugat tájain is. Nem túl mély ahhoz, hogy a gödör alján csoportusoló erdőcskék csak egy zöld pontnak látszódjanak a peremről - ezért egy kicsit úgy néz ki, mint egy gigantikus sziklakert, néhány, már az ősz színeit magán viselő mohával. A sziklák kopárak, ám annyira vörösek, hogy a kontraszt a burjánzó zöld növényzet, a kristálytiszta kék ég és a kavicsok között egészen makettszerűvé teszi a tájat. Ami engem talán a leginkább megfogott, azok a hatalmas és egyben félelmetes, masszív, függőleges sziklafalak.

Káprázat

Mint egy afrikai zászló

Persze nem lennénk hülye turisták, ha nem ugrálnánk kiszáradt folyómederbe fahídról:

Flavien és David újra nagyot alkottak

... de ezt a Navajók nem látták, szóval meg sem történt. Ők inkább megkeresték a legnagyobb sziklát a környéken, és vájtak bele egy kunyhót - biztosan úgy gondolták, jó poén lesz ez még az utókornak. Igazuk volt:

White House Ruins

Megmutatom, mekkora volt a szikla:

Ekkora

A boldog békeidőkben, valahol május végén lehetett, amikor ötfős kirándulócsoportunk - Stefan, Daniel, Balázs, Gábor és jómagam - válaszút elé érkezett: négy kijelölt természeti kincs közül csak kettő meglátogatására volt lehetőségünk. Akkor az Arches National Park és a Horseshoe Bend mellett döntöttünk, döntésünket pedig nem bántuk meg egy percre sem. Egy apró, de keserű szájíz mégis maradt számunkra, hiszen a Monument Valley és a Zion National Park hasonló csodákat rejtettek magukban - nos, alig fél évvel később ez a kívánságom is teljesült. A Karácsony ismét korán jött...

A Monument Valley-t néhány szóval talán úgy lehetne jellemezni, mint az "Öt négyzetmérföld, ami miatt a western-rajongók Amerikába jönnek". És tényleg. Ha még emlékeztek azokra a már régen magunk mögött hagyott napokra, amikor még számított mi megy szombat este a TV2-n vagy az RTL Klub műsorán, mielőtt még a filmek torrentezése helyettesíthette a Reszkessetek Betörők harmadik részét Szentestén, akkor biztosan jött már veletek szemben egy igényes western. Nem, nem Bud Spencer és Terence Hill spagettiwesternjeire gondolok - bár meg kell hagyni, náluk jobb páros nincs kerek e szögletes világban -, hanem egy olyan igazi westernre, ahol a film végén 6 percig szól Ennio Morricone és ezek csak nézik és nézik egymást, két ujjukkal már a pisztolytáskában matatva. Senki nem mozdul percekig, csak homlokok gyöngyöznek a lemenő nap fényében, a szemek összeszűkülnek, majd újra kitágulnak, a kutyák elfelejtenek ugatni, a szél elfelejt fújni, mi pedig elfelejtjük, hogy kezdődött a film, mire valamelyik megmozdul végre. Nos, itt láthattátok a Monument Valley-t, nem is egyszer...

A Monument Valley egy igen találó név, ezt hozzá kell tennem. Már mérföldekkel a látogatóközpont előtt, az országút két oldalán, ereklyeként bukkant elő egy-két szikla, mintha a történelem véletlenül otthagyta volna őket nagy sietségében:

Egy ittfelejtett sziklatömb

A név egyébként megtévesztő, a völgyből már valójában csak ez a néhány kődarab maradt, s néhány évezred múlva már ők is feledésbe merülnek majd. Az erózió itt már nem elégedett meg egy gödör kialakításával, és addig formálja majd a tájat, míg 300 métert le nem farag a teljes tengerszint feletti magasságból. Ami, megjegyzem, kétezer méter környékén mozog - és mozog, nem stagnál!

Megérkeztünk

Megszokhattátok már tőlem, hogy szeretek túlozni, de engedjetek meg nekem egy személyes tapasztalatot: sokat hallhatjuk, hogy csak nem érdemes csak az Eiffel-torony miatt Párizsba, a Szabadság-szobor miatt New Yorkba, a Taj Mahal miatt Indiába vagy éppen az Ojjektum miatt Kocsordra utazni. Lehet. De csak azért a néhány óráért és a látványért, ami ezután következett, biztosan érdemes a Vadnyugatra utazni. Ó, és természetesen a Grand Canyon miatt is... :)

A képek pedig most beszéljenek önmagukért:

Végre én is a képen vagyok!

Harcosok klubja

Csipet-csapat

Rövid időn belül az is bebizonyosodott, hogy miért csak pickupok és a terepjárók furikáztak a sziklatömbök között kijelölt panorámaúton. Csak egy kicsit túl későn... Bianca azonban nem adta fel, és minden, a női sofőrökről alkotott sztereotípiának ellentmondva nyomta a gázt, miközben a 15 személyes kisbusz sírva, ám kitartóan döcögött a néhol teniszlabda méretű kavicsokkal teleszórt úton. Így jutottunk el az elefántszikláig:

Elephant jump picture - ha még nem halmoztuk volna az élvezeteket eléggé

Most pedig egy személyes kedvenc következik:

Olli útban volt - a színek pedig magukért beszélnek

Úgy egyórányi autózás után elszabadult a fantáziánk, rövidesen egy komplett naptárfotózásba csapott át a mindeddig békés turistamegmozdulás - következzék tehát egy válogatás a március, július és augusztus hónapokból, a teljesség igénye nélkül:

Csoportkép - egy kicsit másképp

Kukucs!

Ezen a képen pedig egymás nyakába ülünk, hogy magasabbak legyünk a szikláknál

A völgy - azaz inkább 'völgy' - túloldala sem szűkölködött látnivalókban:

Totem Pole

Erre a birkára pedig véletlenül akadtunk rá

A méretek kedvéért: Martin ugrik

David és Flavien - ők ketten hihetetlenek együtt

Meanwhile a kocsinál:

Anetta <3 NMSU

Mire körbedöcögtünk a kalandos - igazi vadnyugati - panorámaúton, a sziklák már tekintélyes hosszúságú árnyékokat vetettek a pusztaságra, átadva magukat a felkelő Hold akaratának. Mi ezt örömmel és gyönyörűséggel nyugtáztuk, s mivel rövid időre kifutottunk az őrült fényképötletekből (megvolt a december is), Page felé vettük az irányt, még egy utolsó pillantással tisztelegve a Monument Valley előtt:

Holdkelte

A tartalmas első napot egy még tartalmasabb második követte - rögtön egy klasszikussal kezdve. Bár az Antelope Canyon neve lehet, nem sokat mond az emberek legnagyobb részének, a fejlődő világban már legtöbbjük találkozott e természeti csodával, vizuális ingereken keresztül. A Microsoft Windows gyárilag telepített háttérképeire gondolok, természetesen. Ez az apró kanyon - angolul csak 'slot canyon' néven emlegetik, utalva keskenységére - a világ leglátogatottabb és legtöbbet fotózott ilyen jellegű képződménye. Ez utóbbi abban is megmutatkozik, hogy a Navajók által vezetett túrák ára $35 és $80 között változik annak függvényében, hogy melyik napszakban szeretnél látogatni. A képlet egyszerű: ha a nap besüt, iszonyatos drágaság van, ha nem, akkor csak szimplán kifosztanak. Ám mire a vezetett túra a végéhez ér, a kedves vásárló boldogan nyugtázza: ez a néhány pengő megérte azért, amit itt láthatott. Főleg azért, mert egy ilyen szépségben utazhatott:

Hivatalos sofőrszolgálat a kanyonhoz

Hétköznapi fényképezőgéppel a fotózás szinte lehetetlen, a fényviszonyok nem csak egy komolyabb eszközt, de viszonylag nagy tapasztalatot is megkövetelnek azoktól, akik lencsevégre szeretnék kapni a kanyon belsejét. Ennek fényében próbálkoztam én is a lehető legelőnyösebb képekkel előállni, fogadjátok őket szeretettel.

Az oroszlán - pontosítok: az antilop barlangjának bejárata

Belépve - a nagycsarnok

Nézz az ég felé!

Klausztrofóbiásoknak nem ajánlom a sétát, a folyosó néhol úgy összeszűkül, hogy egy megtermett férfiember csak oldalazva fél el közöttük. Hát még én. További aggodalomra adhatnak okot az ún. flash flood jelenségek, melyek sivatagi szökőárként másodpercek alatt képesek elárasztani a szűk járatokat, az ár lefolyása pedig akár napokig is eltarthat. Természetesen, ha napokig nem esik eső a közelben és monszunidőszakon kívül látogatunk, elvileg bántódásunk nem eshet. Skorpiók esetleg még lehetnek, de róluk most nem szól a történet. A kanyon Navajo neve egyébként Tsé bighánílíní, ami annyi tesz: "A hely, ahol a víz a kövek között folyik." Tetszik ez a nyelv, olyan kifejező!

Az Antelope Canyon túloldalán: NMSU

Nagyjából 20 perc alatt végig lehet sétálni a szűk folyosón, a vezetett túra rész azonban a visszasétálás is (!), így az, aki idefelé megspórolta a nyaktekergetést, hogy megnézze, mi van mögötte, most ezt is bepótolhatja. Csak lazán:

Antilop a bejáratnál

Művészképem

A túra, amilyen gyorsan elkezdődött, olyan gyorsan véget is ért. Alig több, mint egy óra elteltével már újra a homokmobilban ültünk, de az élmény így is hatalmas volt, sokáig emlegettük még a sziklák közt töltött perceket. Hozzátenném, ennél sokkal több időre nem is feltétlenül van szükség, hiszen valójában csak egy apró járatban sétálsz át két szűk, az eső által simára koptatott homokkő sziklafal között. Néha felnézel, megvilágíttatod az arcod, mintha csak egy Bohemian Rhapsody klippben szerepelnél:

Valami igazán szépet láttunk

... meglátod a fényt a peremen túl:

Az utolsó kanyarok egyike

... és máris kinn vagy a szabadban. 

Az út vissza Page városáig erősen emlékeztetett az egyiptomi Királyok Völgye tájára, még a homokdűnék és a verőfényes napsütés is rádolgoztak az összképre. A különbség talán 25-30 fok Celsius lehetett, de semmi egyéb. Ó, és anno svédasztalos ebéd várt minket a hotelban. Itt be kellet érjük a Taco Bell finomságaival.

Mondanom sem kell, a Műszaki Mechanikai tanszék munkatársai keményen megfertőztek a kajakozás reményével - utunk tehát a Lake Powell egy eldugott öble felé vezetett, ahol néhány ropogós zöld papírfecni ellenében igazi kajakok bérelhetők - ezen a típusú vízijárművön pedig tudniillik utoljára az ezredforduló környékén utaztam a Ludasi-tó felszínén. Néhol alatta. Szerencsére nem csak én voltam az egyetlen középhaladó a csapatban, így mire rendeződött a csapat az egyébként 15 fokos, szeles időben, ám a közel 25 fokos vízen lebegve, mindannyian elsajátítottuk az előre-, és egyes esetekben a hátrafelé haladás művészetét.

Kemények vagyunk, ez nem kétséges

Az ember fia pillanatok alatt megszokja, hogy a minden mozdulatát fél liternyi csónakba csurgatott víz kíséri - az már megint más kérdés, hogy a túrabakancsból érkező cuppogó hangok túl későn érték el a fülemet, így negyed órányi evezés után már mindegy is volt, hogy a csónak teteje éppen milyen szöget zár be a gravitációs gyorsulás irányvektorával. Nekivágtunk hát Lake Powellnek, ezen belül pedig az Antelope Canyon hátsó bejáratának - és nem csalódtunk.

Vonul a csorda

Jó (?) szokásom szerint az ujjam a fényképezőgép kioldógombjára ragadt - bár erre a cseppet nedves kalandra a Canont kivételesen nem hoztam - így azonban sikerült jelentős hátrányt begyűjtenem társaimhoz képest. Szem elől azért nem tévesztettem a bandát, ám elég messze kerültek tőlem ahhoz, hogy csendben gyönyörködhessek a tájban:

Az Antelope Canyon bejárata

A Lake Powell hatalmas, ám  mesterséges tó, a Colorado folyót a néhány mérfölddel lejjebb épített Glen Canyon Dam duzzasztotta, a benne rejlő vízmennyiséget pedig hivatalosan így jegyzik: feltöltött állapotban 24322000 acre feet - azaz nagyjából 24 millió holdláb. Imperial units rulezz. Ebből persze mi csak egy töredéket láttunk, míg megkerültük az Antelope Islandot, majd beléptünk az útvesztőbe.

Anson és a sziklafal

Minél mélyebbre hatoltunk a kanyonban, annál magasabb és szűkebb lett a járat, apró negatívumként említve a kövek mögé bújt napocskát is - márpedig egy október végi kiruccanástól elvárná a kiruccanó, hogy pólóban, rövidnadrágban, vizesen még a napsugarak is megcsillanjanak vonzó homlokán, beragyogva a végtelen, ám kopár teret. Há' nem? Há' de. Mindemellett sikerült mindannyiunknak nyeregben maradni az út végéig. Majdnem mindannyiunknak. Történt ugyanis, hogy Thomas és Flavien teljesen véletlenül (...) némi vízzel permetezték meg a csapat női bárkáját, melyet Bianca és Eva egy baráti visszafröcsköléssel próbáltak viszonozni. A fröcskölés azt hiszem, sikerült, ám nem egészen a tervek szerint. Bár ki tudja, a mai világban már bármi megtörténhet...

Úszó testek stabilitásvesztése fröcskölés hatására

Ennek az apró boxkiállásnak köszönhetően azonban sikerült beérnem a többieket, így az utolsó néhány métert már újra egy csapatként tettük meg a szárazföld felé:

Az utolsó méterek

Nagyjából másfél órányi kemény tengerészmunka után megérkeztünk a víz és a kanyon homokos padlójának mocsaras találkozásához, melyen állaga leginkább... áh, nem is mondom, mire hasonlított. Lehorgonyoztunk hát a csónakokkal, és rövid sétára indultunk az ismeretlen felé, melyet errefelé csak Lower Antelope Canyon néven emlegetnek. A Navajóknak erre is van egy kb. 9 betűből álló elnevezése, amit egy egész mondattá lehet fordítani - mint mondjuk "A hely, ahol a tó véget ér, és egy kanyargós szárazföldi kanyonban folytatódik, és ahova csak azok tudnak belépni, akik a kajakjukat kikötötték a feketés-barnás trutyi mellett, és elázott bakancsukat a csomagtartóban hagyták."

Lower Antelope Canyon

Mivel ajánlatos volt még naplemente előtt megérkezni a kikötőhöz, viszonylag fürgén kellett szednünk az evezőnket a hazaúton. David azonban még odafelé kinézett egy kellemes, 6-7 méter magas sziklaszirtet, melynek pereméről lélegzetelállító halálugrásokban lehet része a bátrabbik 5%-nak. Arról nem is beszélve, hogy a kanyonból kiérve a nap újra felmelegített mindnyájunkat, és egy kis lubickolás legtöbbünkre ráfért volna. Nem arra céloztam, hogy két napja nem fürödtünk. Ez utóbbiban Annetta is részt vett, mi azonban Daviddal nekivágtunk a repülős kalandnak is:

I believe I can fly...

Azt kell mondjam, majdnem olyan jó, mint a hullámvasút! Spanyol barátunk repetázott is az élményből, majd rövid pancsolás után végül kievickéltünk a partra, felmálháztuk kompozitlovainkat, és vidáman evezve fél órán belül biztonságban besiklottunk a kikötőbe. Nagy élmény volt, legközelebb is jövünk!
A naplementét megelőző perceket egy rövid kitérővel ünnepeltük, a már régi ismerősként visszaköszönő Horseshoe Bendnél. Jó levezetése volt ez a napi edzésnek, bár a négyórányi kajakozás rányomta bélyegét még a legfittebb indiánra is. Kivéve Ollira, de mivel ő országos triatlonversenyeken indul, őt nem számítjuk. Magyarul: mindenki hullafáradt volt, a parkolótól a kilátóig tartó mérföldet pedig csak azért nem négykézláb tettük meg, mert a karunk használhatatlanná duzzadt a közel 20 kilométernyi evezéstől. Öreg rókaként én már csak a fényképész szerepét töltöttem be, élveztem a naplementét és folytattam a naptárfotózást - ebben úgy látszik elég jó vagyok.

Horseshoe Bend

Egy művészkép és néhány ecsetvonás

... és egy újabb naptárfotó: ezúttal rólam

A vacsorát egy kellemes mexikói étteremben költöttük el, alig egyórányi autózásra a Bryce Canyon melletti szállásunktól. Amellett, hogy kifogástalan volt az étek, két új dolgot is megtudtam az este folyamán: 1 - a magyar paprika előtt még a mexikóiak is tisztelegnek, hiszen egy, az étterem falára akasztott plakáton (A világ csípős paprikái címmel) a kilenc mexikói chili mellett ott mosolygott a jómagyar csípős fajta is. 2 - David, amellett hogy az egyik legéletrevalóbb ember, akivel eddig életemben találkoztam, és aki egyben a legaktívabb bulizó és kiváló beszélgetőtárs is, nem mellékesen az MIT-n, a világ legnevesebb műszaki egyetemén nyert nemzetközi biomérnöki versenyt. Kétszer. A sok iskolakerülő cserediák közt ez nagy meglepetésként ért - valamiért örömmel töltött el a dolog.
Amikor először jártam a Bryce Canyoban, életem egyik leghidegebb éjszakáját éltem meg. -2 fokban sátraztunk 2500 méter magasságban, hajnalban pedig majdnem szereztünk egy szarvasagancsot is Pamelára. Ezúttal ennyi kalandban nem volt részünk, s bár a napkeltéről sikeresen lemaradtunk, a délelőttöt egy gyönyörű túraút ösvényét taposva töltöttük - nagy örömömre egy olyanét, melyet májusban időszűke miatt ki kellett hagynunk. Az emlékek frissítésének céljából:

Bryce Canyon - nem változott

Biztosan akad köztetek, aki rákérdez: nem unom még, hogy ugyanazokat a helyeket látogatom újra meg újra? A válasz egyértelmű: nem. Első alkalommal minden olyan új, mindenről képet kell készíteni, mindenre rá kell csodálkozni... másodszorra azonban igazán a kezdeti izgalom és rácsodálkozás lecseng, átveszi a helyét egy kimértebb turista-magatartás, amikor az ember fiának van ideje megnézni egy oszlopot, leülni oszt beinni a látványt (metafora, vagy valami hasonló, figyeltetek?). Jó is volt ez így, néhány (tucat) képet így is sikerült eltennem az ínséges időkre - a társaság pedig újra nem bírt magával. Ebből következzék egy kisebb válogatás!

Híd a hasadékban

Thor kalapácsa újra lecsap

A fiúk ugranak. A lányok pedig... EVA!!!44!

Ideje volt hát megkoronázni ezt a három napot, irány a Zion National Park, sokak szerint az ország legszebb nemzeti parkja. Nos, majd meglátjuk!
Sajnos - mint általában a több száz négyzetkilométeres alapterületű parkok esetében - a rendelkezésünkre álló egy délután pontosan arra volt elég, hogy a milliónyi látnivaló közül kiválasszuk azt az egyet, amiről még sokáig mesélhetünk unokáinknak. Szerencsére a választást már mások megtették helyettünk, hiszen Michael ikertestvére néhány napot eltöltött itt korábban. Ő az Angels Landing szikláját javasolta, mely a Zion Canyon kellő közepén emelkedik, 500 méterrel a völgy felett. Ő lenne az:

Angels Landing

Hogy miért pont erre a sziklára esett a választás, úgy gondolom, triviális. A nemzeti park tulajdonképpen egy mély folyóvölgyet - nevezzük kanyonnak - ölel körül, kétodalt az egekbe szökő hegycsúcsokkal, melyeket minden, 85 foknál kisebb dőlésszögű pontban burjánzó növényzet takar. A Virgin River 15 mérföld hosszan szeli át a parkot, a kanyon mélysége pedig közel 800 méter. Mindez persze nem teszi bámulatosan széppé a tájat. Igazán egyedivé az varázsolja, hogy 9 különböző földtani rétegegységét az elmúlt 150 millió év a lehető legkülönféleképpen alakította, az itt létrejött sekély tengerek, tavak, patakok és pocsolyák, sivatagok és esőerdők mind-mind itthagyták nyomukat. Az Angels Landing tetejéről pedig ez mind látszik is. Többnyire.

Zion Canyon

Viszonylag komoly mászásnak néztünk elébe, így Canon újra a táskában pihent - sajnos nem a legmegfelelőbb hátizsákot hoztam magammal a kirándulásra, de akkor még nem volt szó a nemzeti park legtöbb halálos áldozatot követelő sziklájának megmászásáról. Legalábbis a tájékoztató táblán ez áll, rögtön a cím alatt:

A miheztartás végett

Az utat egyébként az teszi veszélyessé, hogy az utolsó fél mérföld egy nagyjából másfél méter széles hegygerincen vezet, jobbról és balról egy-egy 300 méteres szakadékkal tarkítva, csúszós kövekkel és rakoncátlan kavicsokkal. Ellenben van középen egy drótkötél, ami megvéd minket a gonosz gravitációtól, felvillanyoz villámcsapások idején, illetve a biztonság hamis látszatát kelti a tériszonyos turistákban. A kígyóktól nem véd:

Nem csörgőkígyó, de megteszi - lehet ám, hogy csak egy ártatlan sikló. A választ nem vártuk meg.

Úton a csúcs felé

Nem tériszonyosoknak ajánlott

Ám bármi félelmünk is volt a magasságtól, mind elszállt abban a pillanatban, hogy nekivágtunk a legmeredekebb szakasznak. Az út sokkal izgalmasabb volt annál, mintsem hogy az utolsó fél órát remegve töltsük el a csúcs felé, így pillanatok alatt feljutottunk az Angyalok Leszállópályájának csücskére:

Egy földreszállt angyal hason fekve - mögötte a mennyei kilátás

A kilátás pedig valóban bámulatos. 359 fokban csak a völgy terül el körülötted, a maradék 1-et pedig a keskeny gerinc foglalja el, melyen felmásztunk. Ami pedig a Zion Canyont illeti és a 150 millió évet, azt kell mondjam: jó munkához idő kell, ez az idő pedig elég volt hozzá. A kopár, vöröses-barnás völgyek, hirtelen szakadékok és homokos tájak után ez a hely maga volt a zöld paradicsom - lehet, ez nem a legmegfelelőbb kifejezés, mert a paradicsom akkor jó, ha érett és piros... -, így jutott erre a napra is valami új, amit még nem láttunk. Itt is el lehetne tölteni egy pár hetet, úgy gondolom.

Az ominózus hegygerinc

A kék ég már javában megkezdte a redőny leeresztését, mire elhagytuk a nemzeti parkot, ránk is esteledett rendesen. Bár az út hazáig légvonalban nem volt túl hosszú, egy apró gödör pont az utunkban állt - további 3 óránkba tellett tehát, míg megkerültük a Grand Canyont, majd egy kiadós alvás után megcéloztuk Las Cruces déli csücskét. Még így is túl gyorsan megérkeztünk volna, így tettünk egy rövid kitérőt a Petrified Forest National Park felé is - amit szintén nagy örömmel fogadtam, hiszen kis családommal épp, hogy csak naplemente előtt érkeztünk, a Painted Desert pedig koromfeketére lett festve, mire megláttuk. Sajnos a társaságnak ez a kitérő nem volt ínyére, így félúton visszafordultunk az országút felé - hogy pontosan milyen is egy lefestett sivatag, most sem tudtam meg, de szép dolgokat így is láttunk az itt eltöltött órácskában:

Petrified Forest

A megkövesedett farönkök továbbra is szépek, meg kell hagyni

Az utolsó csoportkép - az arra járó nénik joggal rá is szóltak a népre, hogy nem üljenek már a rönkökre, ha nem muszáj...

Négy napnyi intenzív kirándulás és majomkodás után, ha egy kis kerülővel is, de megérkeztünk Las Cruces napsütötte, homokos tájaira. Egy spontán kirándulásból az év egyik legeseménydúsabb napjai kerekedtek, emellett jó úton haladtam az új cserediákok megismerése felé is. Igen, két hónap után erre most már előbb-utóbb sort kellett keríteni, de hihetetlen elfoglaltságomban ezt csak nehézkesen tudtam eddig kamatoztatni. Ha lesz időtök, sajnáljatok meg, én is próbálkozom majd.
A VDM-ben pedig közeledett a Halloween. Amerika lázban éget...