Conquering East Coast - Back to the West

Így történt hát, hogy átvágva sivatagon, olajmezőkön és elhagyatott, rozsdásodó pickup-roncsokon, csekély 10 óra alatt begördültünk Albuquerque városközpontjába. A motelt már láttuk az út túloldalán, ám további 45 percbe tellett, míg meg tudtunk fordulni úgy, hogy a megfelelő időpontban a megfelelő lejáratot válasszuk a koromsötét autópályán, immár a szokásos GPS nélküli üzemmódban. Mondanom sem kell, az elalvással gondunk nem volt, Las Cruces-i társaink pedig megtették nekünk azt a szívességet, hogy szobát is foglaltak számunkra. A tucatnyi jómadár négy szobában a lehető legelképesztőbb formációban kapott helyet, így míg Gábor valamilyen furcsa oknál fogva a lányoknál kötött ki, én egy néma kínai könyvmoly, egy lelkes mexikói ambassador és egy szaúdi olajsejkpalánta társaságában hajtottam álomra fejem. Ez utóbbi hálótársam zuhanyzására ébredtem, akinek tisztálkodásban tett tevékenységei kiegészítéseként sikerült az iTelefonon addig emelni a hangerőt, míg a hajnali 4-kor amúgy békésen ébredező szomszédok ablaka is beleremegett. Hallottatok már szaúdi hegyi tangót? Hát ha még énekelnek is hozzá a zuhanykabinban? Volt már kellemesebb ébredésem, no...

Az Albuquerque International Balloon Fiesta a világ legnagyobb hőlégballon fesztiválja. 40 éves történelemre tekint vissza, mára pedig egy kilenc napos rendezvénnyé nőtte ki magát az új-mexikói sivatag kellős közepén. A fesztivál annyira népszerű, hogy az elmúlt években korlátozni kellett a résztvevő hőlégballonok számát, hiszen az ezredfordulón egekbe emelkedő 1019 lufi már közlekedési dugóba került a fellegekben. Azoknak, akik időben, még jóval napkelte előtt útra kelnek, parkolóhely is jut, így a közel százezres tömegben hamburger és quesadilla után kutatva már bátran sasolhatják az ébredező ballonóriásokat.

Szerencsésnek mondhattuk magunkat, hiszen az előző napon vihar miatt le kellett fújni a Special Shape Rodeo rendezvényt, így az őrült formák várhatóan a napi tervezett társasággal együtt emelkednek fel napkelte után. A hagyományos program a Balloon Glows ponttal kezdődött, gigantikus lámpásokká varázsolva a felfűtött hőlégballonokat:

Balloon Glows

A hideg csontig hatolt. Érdekes érzés volt, május óta nem éreztem ilyen hideget - bár megjegyzem, nem is ébredtem kakaskukorékolás előtt az a bizonyos május óta -, így hát úgy döntöttem, felkeresem a kisbuszt, melybe a kabátomat rejtettük. A probléma természetesen nem a kabát rejtegetésével volt, hanem a kisbuszéval. Maradi gondolkodásommal én buta azt gondoltam, egy vakítóan fehér, négytonnás minibuszt nem lesz nehéz megtalálni a hajnal első fényeinél. Tévedtem... Úgy tűnt, még a mindennapjaikban koromfekete pickupokkal közlekedő nagymamák is keresztbe akartak nekem tenni, és lecserélték járgányukat egy vakítóan fehér, négytonnás minibuszra. Tűt a szénakazalban, én meg vacoghattam napkeltéig. Időközben megindult a hajnali őrjárat, egy-két bátrabb felderítőballonnal:

Dawn Patrol

Ami ezután következett, már láncreakcióként emlegethető. A pirkadat első jeleire a hőlégballonok Forma-1-es autókként sorakoztak fel egymás mellett, a hideg sötétségből kellemes, langyos derengés lett, ahogy a "pilóták" felfűtötték a szerkezeteket, felkészülve a Mass Ascensions - azaz a tömeges felemelkedés rajtjára:

Feltüzelve

Egy pillanat alatt a néhány tucatnyi fénypontból százassával pislákolva, szentjánosbogarakként bukkantak elő a színesebbnél színesebb gömbök, egymást lökdösve emelkedve a magasba, hogy első tiszteletkörüket leróják a völgy fölött, miközben a szemfülesek már láthatták megcsillanni a nap első sugarait a magasabban himbálózó egyedeken:

Akik elsőként látták a napkeltét

Ebben a pillanatban a nap előbukkant a hegyek mögül, és mi, földi halandók pedig csak ámultunk és bámultunk, ahogy a szélkakas minden irányában hőlégballonok vettek minket körül, szó szerint, ameddig a szem ellátott:

Mass Ascension

Én ennek annyira örültem, hogy majd kiugrottam a bőrömből:

Öröm és bódottá

Megtaláltuk Adilt is a tömegben, ő ennyire azért nem örült nekünk, vagy csak nem tudta kimutatni:

Adil és a jómagyar testvírek

Lassan, de biztosan a Special Shape Rodeo is helyet szorított magának a hétköznapi hőlégballonok között, és vállalhatatlanabbnál vállalhatatlanabb formák emelkedtek a magasba, elriasztva az összes, még ép eszű madarat és bogarat. Közben, az első ballonok már landoltak is a völgykatlan másik oldalán, hogy új lendületet véve pár perccel később újra az egeket uralják. Mi pedig jól szórakoztunk a többieken. Ebből mutatok egy kis ízelítőt:

Spider Pig

Bárgyú kislány

Méhek

Elvis és a postakocsi

A kihagyhatatlan

A végére pedig egy slusszpoén, amiről remélem, mindenkinek ugyanaz jut az eszébe:

Háde szíjú ondö dárkszájd ofdö mún!

No, de jóból is megárt a sok. Három órányi nézelődés után már görcsölt a derekunk és elgémberedett a nyakunk, a hőlégballonok pedig lassacskán elfoglalták helyüket a pázsiton, kiállítási tárgyként bókolva a látogatók előtt, egészen az esti showig. Nem sokkal múlhatott délelőtt tíz óra, és újra a motelszobában találtuk magunkat. Közös megegyezés alapján - ami jelen esetben azt takarta, hogy a hullafáradt, kialvatlan embereknek nem volt erejük vitatkozni - ellátogattunk Santa Fé városába, részemről immáron harmadik alkalommal. Ezúttal egy sokkal egyszerűbb módját választottam a városnézésnek:

Adilt fárasztottam

A piknik elég hosszúra nyúlt, de végül felkerekedtünk és elsétáltunk a State Capitol épületéig, mert ott még úgysem voltunk. Útközben elhaladtunk a már korábban részletesen bemutatott "csodalépcső" mellett, és most a szemem meg is akadt egy tájékoztató táblán a bejárat mellett:

Nicsak, ez magyarul van!

Sok-sok nyelven tüntették fel ezt a végtelenül fontos mondatot, még horvátul is! Szerbül nem.
A sétát Adil, Donald és Mikola, egy meglehetősen szociális és vidám ukrán kolléga társaságában költöttem el. Megérte, kiválóan szórakoztunk. A New Mexico State Capitolról sokat nem kell tudni, ám talán annyit érdemes megemlíteni, hogy ez az ország egyetlen kerek capitol épülete. Eredetileg az Új-Mexikó címerében látható Zia napszimbólumot szerették volna megtestesíteni, de a köznép hamar ráakasztott a 'roundhouse' csúfnevet, ami egyébként magyarul indóházat jelent.

New Mexico State Capitol

Most pedig egy nagyon rossz szóvicc következik:

ups!

Bocsánat. Miután Adil rávett, hogy faljak be 5 hatalmas gombóc fagylaltot a közei Häagen-Dazs fagyizóban, újra szükségünk volt egy kis szundira a park közepén. Mert minden út ide vezet. Közben szaúdi barátunk is megjelent, két új - megjegyzem bűn ronda - kabáttal, melyekért egyenként $260-t fizetett, majd a társaságot két részre osztottuk: a hullafáradtakra, akik hazautaztak Pamelával Las Crucesbe, és a holtkórosokra, akik maradtak még egy napot, hogy felfedezzék a környék csodáit. Gondolom, kitaláltátok, én melyik kalapba tettem magam.

Így hát, alig egy óra múlva már a Kasha-Katuwe Tent Rocks National Monument bejáratánál találtuk magunkat, hogy megcsodáljuk az állam egyik legérdekesebb természeti képződményeit, a - elnézést a fordításért - sátor sziklákat. Ezek a képződmények ugyanúgy jöhettek létre, mint a Bryce Canyon oszlopai, vagy éppen Đavolja Varoš útvesztői Niš mellett.

Tent Rocks

A puha kőzetet itt is az olvadáskor lezúduló víz rágja meg, és a dombok közt egy kanyargós ösvény vezet fel a csúcsra. A kopár falak, ezeréves, kiszáradt farönkök mellet volt a túrának egy Indiana Jones fűszerezése, pláne, amikor halálos akadályokba ütköztünk az egyik fordulóban:

You shall not pass!

Óvatosan tehát, hogy ne ébresszük fel az alvó oroszlánt, eloldalaztunk apró barátunk mellett. Közben eszembe jutott, hogy a skorpióval és tarantulával való találkozás után már csak egy csörgőkígyó hiányzik a gyűjteményből, ám mindenkit megnyugtatok: ha erre sor is került (nem spoilerezek), még mindig élek és virulok! Bár nem tudom, ez mennyire volt nyugtató...

Tehát, tent rocks:

Tent Rocks

Egy bölcs útitársam mondta vala, hogy a képződményeket nagy valószínűséggel csak jóindulatból nevezték el sátrakról. Nyilván egy lépcsőfokkal közelebb kerülünk az igazsághoz, ha az indiánok wigwamjait vesszünk figyelembe az elnevezéskor, de a sziklák legtöbbje még a legerősebb fantáziával megáldottak számára sem áll még csak köszönőviszontban a sátrakkal. Ellenben:

Hármassával támadnak

A táj egyébként így, október derekán is lenyűgöző, a verőfényes napsütés pedig legalább annyira velejárója az élménynek, mint eleve minden másnak ebben az államban. Valahol itt éreztem azt igazán újra, miért is New Mexico a kedvencem az államok listáján - mert mindenhol jó, de legjobb otthon. Még ha jelenleg a második/harmadik/negyedik otthonomról is van szó.

Egy utolsó kép, mielőtt a sötétség végleg elnyeli a tájat

Jaakko és Adil sikeresen magukkal hoztak egy futball labdát is (mármint handegg tojást), amit apró gyerekek módjára dobáltak a kövek között. Úgy gondolom, a kár, amit okoztak útközben, néhány évmilliónyi erózió munkáját könnyítette meg, de legalább a fiúk jól szórakoztak. S mikor már megörültünk, hogy elveszítik a labdát a szakadék szélén - ugyanis egy rosszul sikerült passz után a sporteszköz lebukfencezett a domboldalon -, a két jómadár még így is utánamászott a hegyomlásban. Hiába: fontos és fontosabb dolgok.

A díszes társaság - néhányan feltűnően vidáman.

Elérkeztünk hát a Keleti Part meghódítását előírányzó, és sikeresen teljesítő utazás utolsó napjához is. A reggeli ébredés után egy rövid táplálkozás következett Albuquerque régi városközpontjának barátságos szendvicsbárjában, majd osztrák testvérein lélegzetüket visszafojtva imádkoztak azért, hogy Felix Baumgartner ne essen a fejünkre az űrből - mellesleg a rekordkísérlet után alig kétszáz mérföldnyire tőlünk ért földet a fiatalember. Végül csak sikerült elhagyni a metropoliszt, és ha komótosan is, de nem sokára elérkeztünk a Bandera vulkán kráteréhez. A kialudt vulkán, számos társával együtt a térség legnagyobb lávamezejét öleli körbe - az itt, néhány evvel ezelőtt még aktív vulkánok lávafolyásának nyoma a mai napig rányomta bélyegét a természetre, és egy egészen földöntúli tájat varázsol a látogatók szeme elé:

Zuni-Bandera Vulcanic Field - a távolban egy-két testvérvulkán

A nagy attrakció - néhány illatos amerikai dollár ellenében - maga a kráter, amely nagy valószínűséggel a legnagyobb mind közül. Mindenesetre jelentem: a kráter nagy és mély!

Bandera Vulcano

A probléma a vulkánokkal a következő: ha túl messze vagy tőlük, csak egy hegyre hasonlítanak, és nem látod, ha üregesek. Ha a perem tetején állsz, akkor meg nem látod, hogy az egész egy nagy hegy, csak a lyukat látod benne. Így hát, megpróbáltunk a közeli sziklaperemre felmászni, hátha okosabbak leszünk. Ez kivételesen nem sikerült, ugyanis a társainknak új információ helyett csak aprókavics-záporral tudtunk szolgálni ereszkedésünk közben. Mindent összevetve érdekes volt, de legyen ennyi elég is belőle.
Ellenben egy jégbarlang is fellelhető a környéken, melyet a helyiek nagyon tisztelnek és hihetetlenül büszkék rá. A valóság ennél egy kicsit egyszerűbb, ugyanis a jégbarlang nem más, mint egy apró befagyott tavacska egy árnyékos sziklazugban. Ettől eltekintve szép színes és hideg:

Ice Cave

A jégpáncél az idők során megvastagodott, majd újra elvékonyodott, sajnos néhány helyen műanyag flakon formájú szemölcsök és cigarettacsikk alakú pattanások is megjelentek orcáján, de alapjában véve ez is érdekes volt. Ennél többet róla sem fecsegnék.
... ééés, már majdnem vége! - motyogtuk magunk elé végkimerültségünk határán. Utolsó állomásunk az El Mapais National Monument volt. Ez a természetvédelmi övezet valójában a már korábban említett lávafolyást és egy kisebb homokkő-boltívet foglal magába. Bár már sokan inkább csak a minibuszból lettek volna kíváncsiak a csodára, végül mindannyian felkecmeregtünk a sziklához, ha másért nem, egy jó minőségű színes fotóért az utókornak:

Ventana Arch

... és az kihagyhatatlan jump-picture kedvéért:

Jaakko, Diogo, Árpo... izé, Árpi

Ám hiába az évi 330 napsütéses nap, ha a tél közeledte a napok rövidségén mindinkább meglátszik. Egy utolsó pillantásra volt még időnk a megkövült lávától feketéllő tájra:

 

Badlands

... és még egy utolsó utáni merengésre a szakadék szélén:

 

Pár másodpercnyi magány

Ez utóbbi néhány pillanatra szüksége volt élményekkel telítődött koponyámnak. Itt most nem szentimentális merengésre, ezoterikus útkeresésre vagy éppen a belső béke magamra szabadítására gondoltam, ezt már régen megtaláltam. Jól el is raktam valahova, de majd előkeresem megint. Egyszerűen arról van szó, hogy egy ilyen hosszú utazás, ennyi élmény után úgy gondolom, szüksége van az ember fiának egy kis nyugalomra, hogy rendszerezze gondolatait a fejében, hogy pontot tegyen egy igen terjedelmes fejezet végére. Én is ezt teszem most: a Conquering East Coast nagy levegőjét kifújtam, a szó a stúdióé!

.