Conquering East Coast - Egész úton hazafelé...

... azon gondolkodám, mi lehetne a koktélcseresznye az elmúlt két hét élménytortájának tejszínhabján. A lécet ennél magasabbra már nem is tehettük volna, s bár egy újabb közhellyel élve - 'A csúcson kell abbahagyni' -, várt még ránk néhány csoda a Las Cruces-ig hátralévő másfélezer mérföldön. 

Chicago fáradalmait többszörösen kipihenve, a déli órákban sikerült elhagynunk Louisville-t. A városról azt kell tudni, hogy XVI. Lajos francia királyról nevezte el és hozta létre egy amerikai polgárháborús katona - ettől függetlenül a lakók azóta nem képesek megegyezni abban, hogyan kell kiejteni ezt a rendkívül bonyolult városnevet. Itt van az ország egyik központi csomagolóközpontja: az online rendelések és házhozszállítások 99%-a Louisville repterén keresztül utazik majd, ahol másodpercenként 115 csomagot fogadnak, címkéznek, továbbítanak. Ó, és Kentuckyban van. Nektek mi jut eszetekbe Kentucky államról? Nekünk is.

Ahol a Jim Beam terem

A várostól csak pár percnyire, ahogyan a Honda száguld, egy dimbes-dombos rét kellős közepén főzik a világ első számú bourbon whiskey-ét. Ez már csak azért is röhejes, mert a világon egyedül Amerikában készíthető bourbon whiskey, ám tekintettel arra, hogy tíz amerikaiból kilencnek e föld jelenti a világot, a megállapítás végül is nem teljesen helytelen. A főzde egyébként a hátunk mögött pöfög is becsületesen, mintegy emlékeztetve a kedves látogatót: itt nem csak hűtőmágnest árulnak.

Azok a bátor férfiemberek, mint például mi, akik kóstoló után érdeklődnek a füligszáj recepcióslánynál (gondolom, errefelé a mágneskártya csipogtatása mellett más is hozzátartozik a reggeli protokollhoz...), kóstolóra invitálódik a szomszédos iszodába. A környéken azért még volt mit látni, így a szomjoltást - ha lehet két gyűszűnyi whyskey-t annak nevezni - a látogatás végére hagytuk. Ami, megjegyzem, elhúzódott volna, ha dugókkal ülünk le dámázni a múzeum felső szintjén:

Ne kérdezzétek, miért, de megtetszett ez a szép relikvia

A főzdét a harmincas évek derekán költöztették át Clermont városába, a korabeli épületeket eredeti állapotukban őrizték meg, sokuk pedig a mai napig őrzi eredeti rendeltetését. A többiek pedig az igazi északi farméletet idézik a piros deszkás fészereikkel és az eresz alá gurított esővizes hordóikkal:

Életkép, 1935

A kültéri múzeum még nekünk, múzeumanalfabétáknak is megtetszett. Tömören, lényegretörően - néhol viccesen - írták le és mutatták be a whiskeyfőzés mesterségét. Tudjuk majd, mi a teendő, ha egyszer a Kárpát-medence kifogyna a gyümölcsből és pálinka helyett, a pereskedést elkerülve, jómagyar börbön viszki főzésére fanyalodnánk. Én tennék bele paprikát.

A bourbon whiskey-t egyébként csak és kizárólag új, kiégetett tölgyfahordókban érlelhetik - az eljárás előnye, hogy így a régi hordók ízlésesen egymás tetejére helyezhetők, a csendélet pedig egy hintaszékkel (és a gyengébbek kedvéért egy 'Photo Spot' felirattal ellátva) kiegészítve ideális vetetkezőhely a tengerentúli turisták számára:

Délutáni szieszta, barátok társaságában

... és akkor a kóstolás, tőmondatokban:

"He... hehe... csak egye...hikk!... ittam!"

"Meh... nincs valami erősebb?"

"..." - én itt most épp nem gondoltam semmire

A világ - és ez már tényleg a világ, nem csak az USA - legkisebb whiskeyfőzdéje pedig itt látható:

Elfér a csomagtartóban. Ideális társ egy hétvégi kiruccanáshoz!

A nap már régen délről bombázott minket az ártalmas UV-sugarakkal, amikor elhagytuk Jim Beam otthonát, komolyabb vizekre evezve. Dávid egy, a közelben élő teológus professzor ismerősével ebédeltünk, ami meglehetősen kellemesre és viccesre sikerült - pláne ahhoz képest, hogy a kimerültség új szintjére léptünk. Ami ezután következett, az maga volt a Guinness-kísérlet: 12 óra Richardsonig. Motelt nem foglaltunk, mondván: ha elfáradunk, majd megalszunk valahol. Valahol Arkansas szívében aztán Dávid kimondta azt, amire mindannyian gondoltunk: ha már idáig elgurultunk, némi kávéval a maradék 3-4 óra már gyerekjáték lesz. Tulajdonképpen az is volt, bár gyermekeimnek nem adnám 3 éves kor alatt. Lenyelhetik az apró alkatrészeket...

Így hát, közös utazásunk, mely 17 napon és éjszakán át tartott, véget ért. Mintha csak tegnap lett volna, hogy Hondába ülünk - másnap pedig (miután nem szégyelltünk 12 órát aludni) hűséges Pamelánk társaságában az étkezést egy szerény estebéddel kezdtük a richardsoni Golden Corralban. Csupán leellenőriztük, hogy errefelé milyen a szolgáltatás. Jelentem, kiváló. Mire leszállt az est, minden erő, mely Dallas látogatására lett elraktározva, elszállt társaimból, így egyedül kellett nekivágnom a texasi éjszakának. Tulajdonképpen nem voltak világot megváltó terveim, de szerettem volna a belvárosra egy pillantást venni, esetleg véletlenül belecsöppenni egy country music club forgatagába.
A belváros sötét, kihalt, dísztelen és ötlettelen. Erről ennyit. Végiggurultam a központ utcáin, majd megkerestem a legjobb pontot valahol egy elhagyatott gyártelep és egy kiszáradt mocsár között félúton, két kézzel kapaszkodva a veséimbe, nehogy valaki futtában lopja ki őket belőlem, és elvégeztem dokumentátori kötelességemet:

Downtown Dallas

Ahhoz képest, hogy az ország negyedik legnagyobb várostömörüléséről van szó, elég szegényes a felhőkarcolóállomány. Azért a Texas Longhorns steak-hozzávalója befigyel az egyik irodaház oldaláról - az éjszaka pedig békés volt.
Ami a  country music club küldetésemet illeti, már nagyobb szerencsével jártam. Néhány percnyi atutózásra találtam is egy kisebb kocsmát, középen tánctérrel - a jelek szerint azonban túl korán érkeztem. A rádióból becsületesen szólt a country, a bárpultnál pedig néhány bozontos szakállú, kockás inges kamionsofőr iszogatott, egy-két termetes cowgirl társaságában. Ökör iszik magában - gondolta az ökör magában -, de ha mondjuk egy üveget szorongatok a kezemben, kevésbé tűnök majd gyanúsnak, ha a táncosokat csekkolom. Rövidesen el is kezdődött a táncoktatás, és 4-5 pár meg is jelent a tánctéren, körbe-körbe keringve, mint a tojógalamb, ugyanarra a néhány, recsegő hangszórókból zengő dalra. "Hát, ha ez az igazi country music club élmény, akkor csalódtam a texasiakban" - jutott eszembe, így rövidesen már új küldetés után kellett néznem.
A Billy Bob's Texas a 'Világ legnagyobb lebuja' néven hirdeti magát. Tizenkétezer négyzetméteren hatezer embert képes befogadni, ellátni itallal, szórakoztatni őket - olyan, mint egy kiskocsma nagyban. Egyetlen hátránya, hogy 50 mérföldre volt a korábban említett klubtól, de úgy gondoltam, megér egy próbát - úgysem jövök errefelé még egy ideig. Sajnos fényképezőgép nem volt nálam - azt hiszem, nem is vihettem be a koncert miatt -, így néhány szóban írom le a látványt: számtalan huszonéves, a fiúk cowboy-csizmában, kalapban, ingben és farmerben, a lányok egyrészes cowboyruhában és csizmában. Mindenki. A tánctér egy kosárlabdapályányi emelvény volt, ahova csak úgy juthattak fel a párok, ha valaki éppen pihenőre tért, mögöttük pedig hamisítatlan country szólt, élőben. Azt hozzátenném, hogy a fiatalok itt sem csárdást roptak, a lányok úgy repültek a fejek fölött és a lábak között, mint a rongybabák. Mindezt én, a kivülálló egy bárszék kényelméről figyeltem, egészen a line dance eseményig - no, itt már én is felpattantam egy kis társastánra. Tudjátok: sorokba-oszlopokba rendeződve megy a makaréna, csak éppen bendzsón - nos, ez az élmény kivételesen felejthetőnek bizonyult. Néhány órácskát így is eltöltöttem a lebujban - már csak a koncert élményéért is -, amely egyébként Guinness-rekorder is egyben. Most figyeljetek: Merle Haggard beállította a világ legnépesebb "This round is on me!" körét, amikor a Billy Bob's Texas összes vendégét meghívta egy whiskey-re. 5095 embert.
Távozás előtt egy papírfecni kandikált ki a bárszék párnájából - egyértelműen valaki odacsempészte, míg én magányosan ittam be a country élményt. Meg egy Coors Light-ot. Ez állt rajta:
'Came without a partner but don't know how to dance? Come to our dance class on Tuesday, and you'll have no problem finding one next time!' - úgy látszik, nem én voltam az első a történelemben, aki egyedül jött és csak táncolókat nézett. De ezek szerint nem is néztek turistának. :)

Másnap Dávidtól könnyes búcsút vettünk, majd a júniusi viszontlátás reményében megkezdtük utazásunkat az örök napsütés varázslatos földjére. Gábor egy baconos-juharszirupos palacsintával:

Borostásan, micisapkában - autentikus egy kamionsofőr, az biztos

... én pedig egy triplaburgerrel:

Mert nem tudhatod, mikor eszel legközelebb...

Elengedtünk néhány szörnyeteget az úton:

Monster Truck - kicsit másképp

... és már repültünk is Albuquerque felé, hogy csatlakozzunk a jól ismert arcokhoz a világ legnagyobb hőlégballon-fesztiválján. De ez már egy másik történet.