Road trippin' - Day 16-17/17

Day 16

El sem hiszem, hogy a nyaralásról szóló a bejegyzéssorozatnak is a végére értem. Kicsit több, mint három héttel megérkezésünk után... Érdekes, hogy az élmények még mindig olyan tisztán tárolódtak kicsiny koponyámban, mintha csak tegnap parkoltuk volna le Pamelát a ház elé, hogy kihalásszuk poggyászainkat. Ehhez felteszem, nem kis köze van az elmúlt hetek eseménytelenségének is, hiszen így, Gáborral, romantikus kettességben a projektünkön való munkálkodáson kívül nem sok történik a 42 fokban. Celsius.

Denvert nem szándékoztunk túl korán elhagyni, hiszen aznapra csak egyetlen tervünk volt: vadvízi evezés a Clear Creek folyón. Én személy szerint már nagyon vártam, hiszen az egyetlen rafting élményem Montenegróban nem volt sokkal adrenalinnövelőbb egy körhintánál. Akkor az alacsony vízállás miatt nem, hogy nem siklottunk a vízzel sebesen, de még időről-időre meg is kellett állnunk, hogy tovalökjük csónakunkat zátonyra futás után. Akkor nem bántam egy cseppet sem, hiszen a társaság kifogástalan volt, de most már azért igazán szerettem volna vizes lenni :)

Félreértés ne essék, a társaság itt is kifogástalan volt... :)

Megérkeztünk, fizettünk, megebédeltünk, majd még egy óráig dobáltuk a kavicsokat a folyóba, hiszen a túra csak fél háromkor kezdődött. Jól elvoltunk, ki a parton feküdt, ki a köveken ült, de olyan is akadt, aki csak a piknikes asztalon nyúlt el, hogy megbarnítsa az amúgy is kreol színű bőrét. 

Hiába, a Colorado-i napsugarak már csak ilyen csalogatóak. 

Sajnos, amitől féltünk, bekövetkezett: víz most sem volt sok. Én nem tudom, ez a szárazság engem üldöz. Állítólag száraz lesz az év, hiszen nem esett mostanában sok eső a hegyekben, és télen sem volt túl sok hó. Nem tudom, ezt kinek akarták bemesélni, minket Yellowstone óta egy akkora esőfelhő üldözött, mint a Hold maga... Nem keseredtünk azonban el, egy kiváló vezetőt kaptunk magunk mögé a csónakba, és így, édesötösben nekivágtunk a folyónak. 

Alapvető utasításokat azért begyakoroltunk, mint pl. evezés, kidőlés, bedőlés, és Gábort nevezte ki hajóskapitánynak kísérőnk. Ez azt jelentette, hogy amit Gábor csinált, azt kellett nekünk is. Erről majd később... :)

Bátor fiúkák...

Az első 25 perces szakasz nagyjából annyira csendes volt, mint a képen mögöttünk látható víztömeg. Bár a vízállás alacsony volt, néhány kisebb-nagyobb zuhatagon mégis átvezetett utunk, és meg kell mondjam, az azt követő egyórás szakasz igen izgalmasnak bizonyult. Lehet, nem is eget rengető probléma, hogy nyugodt volt a folyó, hiszen rögtön az első komolyabb megerőltetés kis híján kapitányunk szikláról való levakarásával és vízből való kiemelésével végződött:

Hohó... amikor a kapitány süllyed, és nem a hajó :)

Természetesen az nevet, aki utoljára, vagy nem. Gyakorlatilag mindegy, melyik oldalról csapódott a hajó egy hullámnak, vagy siklott át egy zuhatagon, minden esetben én kaptam a vizet az arcomba. Ez Stefannak annyira tetszett, hogy jó negyedóra múlva már közel állt ahhoz, hogy elejtse az evezőjét a röhögéstől. Mondtam én, hogy vidám lesz ez az út. :)

Na, ha ilyen alacsony vízállásnál, milyen eső után? :)

Persze nem Gábor volt az egyetlen, aki közelebbről is megkóstolta a vizet, hiszen én is kaptam bőven derékig... Történt ugyanis, hogy vezetőnk elkiáltotta magát: "Left side, lean in!". Azaz, a baloldalon ülők hajoljanak be. Hogy ezt ki, hogyan értelmezte, már csak az Égiek tudhatják, de az biztos, hogy négyen négyféleképpen reagáltunk rá. Daniel tényleg bedőlt. Gábor is, de ő jobboldalon ült, Stefan csak bambult, de végül ő is bedőlt, én meg úgy felbátorodtam Gábor balra dőlésén, hogy én is bedőltem. Balra. Azaz kidőltem... :) A csónak meg megindult oldalra, annak rendje és módja szerint, végül kapitányom evezőjébe kapaszkodva tudtam nemesebbik felem a hajón belül tartani, de én  sem voltam messze attól, hogy kifogjanak a horgászok a következő kanyar után... :)

Munkában. Talán itt történt az eset... A kép azért jól sikerült :)

Végül, egy kisebb, levezető csónakázást éltünk meg az elkövetkező félórában, csodálva a természetet, és élvezve a hűs, hegyi levegőt. Azóta sem voltam 10%-os páratartalom feletti közegben, a kis dolgokat éppen ezért értékelni kell :)

Csodálatos természet...

Hogy mi történt a nap további részében? Semmi. Megszáradás után egy rövid McDonald's, majd autózás, ameddig ránk nem sötétedik. Megálltunk még Colorado Springs városában, de annyira nem volt semmi ebben a négyszázezres városban, hogy amely lendülettel elővettem a fényképezőgépet, ugyanazzal vissza is tettem a táskába. Semmi.

De: a kempingben volt minigolf, hideg vizű medence és egy nem működő jakuzzi. Ez azonban a kutyát sem érdekelte. Mi aludni akartunk, és ez sikerült is.

Általában éjszakánként ez a tevékenység össze szokott jönni... :)

Day 17

Taos, Santa Fe. Ennyi volt a terv, illetve ha még találunk valami szépet, megnézzük. Estére már otthon szerettünk volna lenni, az út pedig nem volt a legizgalmasabb New Mexico sivatagán keresztül. Ennyire nem volt kihívás a vezetés:

Cruise control, kipeckelt kormány, nyílegyenes út a semmi közepén

Miért is volt indokolt e vezetési stílus? Ezért:

Highway to Hell

A hegyek közé jutva azonban gyorsan megváltozott a táj. Zöldellő erdők, barátságos, eldugott falvacskák... Sőt, még egy tóval is találkoztunk! A sors iróniája, hogy fizetni kellett a tó megközelítéséért. De: önkiszolgálóan. Ezt leírni képtelenség, inkább mutatom, én ilyet még nem láttam:

Self Pay Station

Önkiszolgáló fizetés. Kitöltesz egy sárga papírt, majd azt beteszed egy fehér borítékba, és mellékelsz mellé 5 birodalmi dollárt. Ha ezzel megvagy, bedobod a ládába, és már mehetsz is a tóra... Képzeljetek el egy ilyet a Balatonra vagy Palicsra. Szerintem otthon még a STOP tábla fenntartási költségei sem jönnének ki, ha a kedves kirándulók böcsületére lenne bízva a dolog... 

Egyébként állítólag ellenőrzik is a dolgot valahogy, csak úgy látszik, túl lusták egy bodegát felállítani a bejárathoz, inkább te dolgozz, ha be akarsz jönni.

A tó mellesleg jéghideg és térdigérő-iszapos volt, de pihenésre-nézelődésre kiváló volt :)

Stefan is élvezte ám :)

Rövid séta Taosban, és még rövidebb találka Estrella-val, egy kedves barátosnénkkal egy hideg ital elfogyasztása mellett:

 

Stefan játszott a fényképezőgépemmel, így most büntetésből lemaradt. Na, meg mert nem csinált magáról képet... ez van :) Megtekintettük az ország második legmagasabban szakadék felett áltívelő hídját: 

Azaz inkább lenéztünk róla...

 ... meglátogattuk a szemafor-karácsonyfát:

Hogy tudjad, merre kell menni...

... és már Santa Fe utcáit jártuk. Mire megtaláltuk a központot, leparkoltunk, már a nap is leszállt, és megmondom őszintén, annyira fáradtak voltunk, hogy néhány rövid fényképen kívül sokra már nem futotta. A városka tényleg bájos, forgalmas, élettel teli. Gyönyörű, hagyományos pueblo épületekkel épült be, a nyáron még mindenképp vissza szeretnék nézni egy délután erejéig ide, hiszen egy komolyabb sétát megérdemel a központ:

Santa Fe, utcakép

Sokan kérdezték azóta, melyik kirándulást élveztem jobban: a tavaszi szünetet Floridában, vagy a nyári szünetet Montanában. Nincs a kérdésre jó válasz, hiszen almát körtével nem hasonlítunk, ez alapszabály. Az viszont bizonyos, hogy ez a 17 nap újra felidézte bennem, mennyire is szeretem a természetet, a hegyeket, az utazást. Mexikótól Kanadáig bejártuk az USA-t, és mindenhol ugyanazt a vendégszeretetet és mosolyt kaptuk. 

Nem csalódtam, vagy ha mégis, csak pozitívan. Sokat vártam a kirándulástól, és sokat is kaptam tőle. 

A végére hagytam a képet - melyet már úgy gondolom, sokan láttatok -, a képet, mely hűen leírja, milyen is volt az én is körutazásom északra. És vissza.

A nyár pedig csak most kezdődik! Legyetek jók, nemsokára újra jelentkezem!