Road trippin' - Day 13-14/17

Day 13

Wyoming fővárosa, Cheyenne, nagyjából másfélszer elférne Szabadkában. Úgy gondoltuk azonban, ha már itt töltjük az éjszakát, körülnézünk, hátha találunk valami szépet és érdekeset. Hát, szépet nem sokat, de érdekeset hellyel-közzel láttunk is. Sokat azért ne várjatok, mi sem tettük :) Ezt a napot inkább utazásra szántuk, és a rossz időre való tekintettel, nem is siettük el a dolgokat...

A városi parkban azonban találkoztam valamivel, ami azonnal feldobta a napomat. Azok számára, akiknek a Big Boy név mond valamit, íme egy kis csemege:

Big Boy 4004, a világ legnagyobb mozdonya

A gőzmozdonyt a negyvenes évek elején kezdték el gyártatni azzal a céllal, hogy leváltsák a Sziklás-hegységen keresztülhaladó vasútpályák gyengécske mozdonyait. Azt hiszem, hogy a több, mint 500 tonnás, 6000 lóerős vasmonstrum elég messze áll a játékvonatoktól ahhoz, hogy ezt a célt teljesítse. Sajnos, ma már csak 8 példány maradt meg belőle világszerte, de én személyesen igencsak oda-vissza voltam az élménytől - így jár az, aki anno még mozdonyvezető akart lenni... :)

Láttunk még vonuló kacsacsordát:

Díszmenet

... illetve ellátogattunk a State Capitol épületéhez is. Egy picit azért lemaradt a bámulat Salt Lake City után, de egy képet ez is megérdemel:

Wyoming State Capitol

Mint említettem, a rossz idő és  a kacifántos, hosszú utazás miatt csak későn értünk a Rocky Mountains National Park határára, ám rövid tanakodás, sátorállítás után végül az ég is kitisztult, és gyönyörű, hófödte csúcsok közt töltöttük az éjszakát:

Kilátás a sátorhelyről

Jakuzzi volt, vacsora volt, és még egy kis társaságot is találtunk magunknak egy fél órácskára, hiszen a mellettünk táborozó született feleségek igényeltek némi segítséget pavilonjuk felállításához. A négy hölgyemény tökéletes példája volt annak, hogyan NEM kell kempingezni menni. Elmondásuk szerint azért vittek magukkal annyi szajrét, mert még sosem sátraztak életükben (átlagéletkor 35), és nem tudták, mire lehet szükségük.

Akkor most valaki magyarázza meg nekem, hogy miért hoztak vázát virággal?

Gyerekek, volt ott minden. Mi öten a kis sportkocsinkba zsúfolódva jártuk körbe az országot, ők a 40 mérföldre levő Denverből négyen két terepjárót tömtek úgy meg cuccal, hogy két sátrat és egy pavilont állítsanak fel. Ez utóbbiban egy félig berendezett konyha is volt elektromos rostéllyal, kenyérpirítóval, és szerintem a csomagtartóban még egy mikró is lehetett, de nem vették ki, mert sajnos áram az nem volt, hogy ezt üzemeltessék... 

Nagyjából 2500 méter magasan voltunk. Gábortól elkértem a hálózsákot, két nadrág, dupla zokni, 3 póló, 2 pulóver és a téli kabátom volt rajtam, amikor belebújtam. Nem fáztam.

Én voltam az egyetlen...

Day 14

A reggel naposan, már-már forrón ért minket, de tekintettel arra, hogy egy komolyabb túrára szántuk rá magunkat aznap, nem is bántuk a korai ébredést - a sátorban ugyanis már nem lehetett megmaradni, annyira meleg volt benn. Legalábbis nekem biztosan, a szerencsétlen többiek viszont még akkor is dörzsölgették tenyereiket, mikor végre bemásztunk az autóba.

A lehetőségek végtelen számban jelentkeztek, de végül egy kellemes, 2-3 mérföldes túrát szemeltünk ki magunknak. Hogy ebből hogyan lett 6,5 mérföld, arról azt hiszem, a képek árulkodnak majd :)

5 hónap sivatag, homok és kaktuszokban kimerülő növényzet után a magashegyi levegő és a csodálatos kilátás, gazdag növényvilág leírhatatlan változás volt számunkra. Csak úgy faltuk a látványt, miközben a parkolóból a legközelebbi vízesés felé tartottunk:

Kilátás... itt még hó nélkül :)

Jobbra-balra kerülgettük egymást és az ösvényt, mert a kitaposott út nyilván csak az amatőröknek jár... ha pedig visszatérni nem tudsz máshogy, marad a távolugrás a patakon keresztül:

Gábor: - Életem kezedben...
Árpi: - Hát ezaz... :P

Játék a vízzel

A forrás

Az a tény, hogy Gábor folyamatosan a patak másik oldalán lófrált, komoly háborút kívánt. Csak okot kellett rá találni, és máris megindult a hócsata 3000 méter magasan:

A csata győztesének kiléte legyen titok. Én csak fényképeztem, ok? :)

Nagyjából itt lettünk tisztában azzal - megközelítőleg fél óra séta után - hogy ez még egy hosszú nap lesz :) A túrautak állapota messze jobb volt, mint a Yellowstone-i séta esetén, de térdig érő hóval itt is találkoztunk hellyel-közzel. A kalandmutatónkat ez pedig nem kis mértékben meg is növelte, a korai délutáni órák így vidám sétával teltek.

Egy jól sikerült csoportkép. Meg is szenvedtünk vele...

Kisebb-nagyobb kitérőket gyakran tettünk, lehetett szó egy indokolatlan helyen utunkat álló szikláról, vagy akár egy eldugott tavacskáról... bámulatosan szép, csendes, már-már romantikus zugokban jártunk:

Lake Haiyaha

Coloradóban 53, 14000 lábnál (~4260 méter) magasabb hegycsúcs található. Összehasonlításképpen Európa legmagasabb pontja a közel 4700 méteres Mount Blanc elveszne ezen hegyóriások között, csak egy csúcs lenne a sok közül... Ennek ellenére a nemzeti parkban található Longs Peak a maga 4346 méteres magasságával a világ egyik legkönnyebben mászható "tizennégyezrese":

Longs Peak

Nyáron megmásszuk.

A madárlest sem hagyhattuk ki:

Felirat hozzáadása

... és a kihagyhatatlan fának támaszkodós - lazán mosolygós őszinte vigyor:

Dream Lake

Bár, az is megtörténhet, hogy megkönnyebbülésünkben vidultunk íly módon, hiszen nem volt rögmentes az utunk a tóig. Ezek már a győzelem pillanatai:

Na jó. Rögmentes volt. Mert nem látszott a rög a jégtől :)

A nap végére úgy gondoltuk - mivel idő előtt megnyitották - megmásszuk Pamelával a Trail Ridge Road országutat, ami az ország egyik legmagasabb hágója. Az út 3800 méter magasságban szeli át a Sziklás-hegység fő vonulatát, hogy egy gyönyörű, alpesi tájon leereszkedve elénk tárhassa a nyugati blokk szépségeit. Neki is futottunk. 5 férfiember, éppen-hogy-csak-lezárható csomagtartó, 35 fok és egy masszív 15%-os emelkedő. Megmutatom röviden, mi lett a vége 3600 méteren:

Megizzasztottuk a nagylányt...

Tulajdonképpen csak másfél liter hűtővizet vesztettünk, még a műszerek sem panaszkodtak, hogy baj lenne... érdekes, hogy az autó gond nélkül gurult egészen addig, míg meg nem álltunk, és a hűtővíz csak akkor forrt fel igazán, amikor leparkoltunk egy-két fotót készíteni. Egy nagyjából háromnegyed órás intermezzo után úgy döntöttünk, ez a kaptató nem nekünk való. Nem most... Visszafordultunk hát, a legközelebbi benzinkúton a három nagyokos gépész pedig összedugta a fejét, leellenőriztünk mindent drágaságunkon, majd megkönnyebbülve állapítottuk meg: minden rendben. Kalandos volt, azt biztos... :)

Séta helyett tehát úgy döntöttünk, inkább egy komoly minigolf-bajnokságot rendezünk egymás közt. Annyit hahotáztunk a játék közben - hol Stefan mérgelődésén, hol a szerencsétlenkedéseinken -, hogy a körülöttünk állók a végén már biztosan tisztában voltak a ténnyel, hogy ezek nem normálisak... Pedig de, ilyen szakértelem mellett pedig nem vagyok hajlandó kritikát meghallani:

Daniel, a minigolf nagyja

Az éjszaka már Denverben köszöntött ránk. Jó öreg Motel6... Mint egy harmadik otthon :)