Road trippin' - Day 11-12/17

Day 11

Ott állsz Montana kellős közepén, és azon tanakodsz, vajon hogyan juss el Mt. Rushmore csodájához. Válaszd a hosszabb, de gyorsabb autópályát, vagy a rövidebb, de kacskaringósabb főutat. Mindkettő a Wyoming-i semmi közepét szeli át, mindkettő hosszú túra lesz, és mindkettőt átalussza majd a másik négy veled utazó kolléga. Te meg vezethetsz boldogan, gondolataidba merülve, miközben reménykedsz: az autórádió éppen a kedvenc slágereidet dúdolja majd.

Nos, ez így mind össze is jött, így vidáman vezetett az utunk át a dombos, kihalt vidéken.

A választás végül az autópályára esett, hiszen nem messze az úttól áll az Egyesült Államok első nemzeti emlékhelye, a Devils Tower. Van kreativitás a névben:

Devils Tower

Igen, az első kérdésünk nekünk is ez volt: Ez most hogy a rákba történt meg?

A képződmény vulkanikus, 400 méter magas, és nagyjából 1 méter átmérőjű, hatszögalapú magmakőzet-oszlopok alkotják, de a torony keletkezésének körülményeiről még ma is folyik a vita. Többen állítják, hogy a Devils Tower valójában egy korábban aktív vulkán maradványa lehet, de a legnépszerűbb elmélet szerint a képződmény valójában a föld alatt jött létre egy olyan lávafolyásból, mely a felszínt sosem érte el, majd az időjárás az évmilliók során a puha homokkő kőzetet leerodálta, a kemény, magmás kőzet pedig szó szerint jobban állta a sarat.

Én azt sem bánom, ha E.T. hozta magával, a torony elképesztő. Ez a lényeg.

.... és a bizonyíték, hogy én is ott jártam :)

Az úton odafelé prérikutyák tucatjaival találkoztunk, ám mire lefelé autókázva elővettük a gépeket, hogy lencsevégre kapjuk őket, már behúzódtak az eső elől. Láttunk azonban gyilkos nyulakat:

Mint a Gyalog galoppban, csak ő még nem érte el a fehér kort...

... és megláttam az egyik legviccesebb tiltást a kirándulás alatt:

Ez szomorú. Már az illemhelyre sem lehet pisztolyt bevinni...

Nyilván ez azért van, mert megtörténhet, hogy a melletted állónak mondjuk hosszabb a szerszáma, mint a tiéd, és irigységből esetleg le találod puffantani. Én személy szerint inkább a szúró-vágó eszközöket tiltanám ki az efféle nézeteltérések rendezési módszerei miatt, de mint New Mexico-i lakos ebbe most miért is szóljak bele?

Azt se tudják, hogy van ilyen állam...

Nem, mintha Alvint érdekelte volna:

Chipmunk, szép magyar nevén csíkosmókus. Már értem, miért nem Alvin és a csíkosmókusok a hazai változat...

Már tudtuk, hogy nappal nem érjük el Mt. Rushmore-t, így békésen láttunk neki a szebbnél-szebb kilátókkal és völgyekkel teletűzdelt hegyi főútnak a Black Hills hegységen keresztül. Ilyet sem lát az ember minden este:

Pactola Lake

A rossz idő Yellowstone óta üldözött minket, és nem kis felháborodásunkra, mire odaértünk a kiszemelt kempingbe, már nyirkosan, hidegen köszöntött ránk az alkonyat. Tudtuk, hogy éjszaka eső lesz, de a regisztrációnál beharangozott "The Lighting" eseményre - melyet mi egy Mt. Rushmore light show-ként képzeltünk el - mindenképpen felkocsikáztunk. Nem bántuk meg, érdekes élménynek bizonyult.

A Mt. Rushmore szoboregyüttest a két világháború között, 14 évig karcolták a hegy oldalába, 200 szorgalmas munkás közreműködésével. Az ötlet egy hazafias szobrász fejéből pattant ki, aki ezen alkotással szeretett volna tisztelegni a Haza négy nagyja, George Washington, Thomas Jefferson, Abraham Lincoln és Theodore Roosevelt előtt. A munkálatok végét már nem élte meg a művész, de a közel 20 méter magas főmuftik végül az Egyesült Államok egyik legfontosabb, legismertebb jelképévé váltak.

A megvilágítás előtt...

... fényárban úszva.

Ennyi volt a light show. Ami ezután következett, talán az volt az est fénypontja. Valamilyen értelemben...

A hegy alatt egy nagyjából 3000 férőhelyes amfiteátrum épült fel, és a rossz idő ellenére néhány száz bámészkodó részvételével egy kisebb műsort láthattunk. Egy ötvenes éveiben járó kolléga nagyjából 15 percig szórakoztatta a közönséget egy kis kérdezz-felelek játékkal, ahol pl. meg kellett nevezni olyan államokat, melyek kezdőbetűje megegyezik az állam fővárosának kezdőbetűjével, vagy éppen elnököket kellett megnevezni, városokat, melyek elnökök nevét viselik stb. Megdöbbentő, hogy mennyire nem ismerik a saját földrajzukat és történelmüket az emberek. Sokszor még az önnön államuk fővárosát sem tudják, nem, hogy most még azt is ki kellene bökniük, ki volt a 2. amerikai elnök...

A játék után egy, szintén 20 perces filmet láthattunk a szobor készítéséről. Amiből a készítés nagyjából 3 percet vett igénybe. További 4-4 perc szólt az elnökökről, akiknek ábrázata a fejünk felett lebegett, ám ekkora propagandát én még életemben nem láttam... 

A "honor", "freedom", "liberty", "patriotism", "independence" szavak mindegyike nagyjából háromszor szerepelt mondatonként, miközben a film szofisztikáltan magyarázta el, miért is volt fontos Washington idejében lemészárolni a briteket, Jefferson idejében lemészárolni az őslakosokat, Lincoln idejében lemészárolni a délieket, és Roosevelt idejében büszkén állni a technológiai fejlődés élére, hogy néhány év múlva a világ legnagyobb hatalmú országaként (...és itt jött egy 3 másodperces vágás az Apollo 11 fellövéséről) diktálni az iramot bolygónknak. 

Meg lemészárolni a szerencsétlen texasi teheneket...

Mindezt úgy mesélte el a tanítófilm, hogy erre - idézem - "feltétlenül" szükség volt, hiszen csak így őrizhette meg e nép hazáját, szabadságát és becsületét. Ahogy gondoljátok...

A vetítés után a színpadra hívták az összes, a közönség soraiban ülő veterán katonát, jelenleg is szolgáló illetve katonai iskolába járó/készülő fiatalt, és a himnusz eléneklése után a nép felállva tisztelgett e bátor férfiak és hölgyek előtt, miközben egy gondosan élére hajtott zászló utazott a színpadon állók karján, hogy éppen aktuális gazdája felkiáltva mesélje el nekünk, hol, mikor szolgált/szolgál. Az este során gondosan kerülte mindenki a "háború" kifejezést, de nekem azért maradt egy kis gombóc a torkomban. 

Félelmetes volt látni, hogy még ha az emberek legnagyobb része nem is gondolja úgy, hogy a háború ennek az országnak a mindene - márpedig nem gondolják így, hiszen a külpolitika nagyjából annyira érdekli őket, mint engem a belpolitika -, ezek a propagandafilmek mégis gondoskodnak arról, hogy ez a 300 millió amerikai ne békés Buddhaként élje le életét a Szabadság Országában...

Day 12

Reggelre azonban túltettük magunkat az előző este sokkoló eseményein, különösen azért, mert éjfél óta megállás nélkül zuhogott az eső. Az sátor kissé beázott, a kemping területén patakok csordogáltak, mi pedig reggel 9-kor széttárt karokkal álltunk a szabad ég alatt, tanakodva, mitévők legyünk. Az elkövetkező órákat a sátor, matracok és lábbelik különböző formájú szárításával töltöttük. Nagyjából így:

Munkában... :)

De: találtunk minigolfot és jakuzzit. Az élet megint nagyon nehéz volt... :)

Kora délután még visszaautókáztunk a sziklához, hogy egy-két fotót készítsünk nappal is:

Ezen a képen mindenki szeret mindenkit, kivéve Stefan Gábort. Ez van... :)

Az úton visszafelé Washington még mindig figyelt minket:

Leskelődünk, Georgeo?

Szándékunkban állt még a világ legnagyobb, kőbe vésett szoboralkotását megtekinteni, de a Crazy Horse egy privát cég alkotása lesz - ha elkészül - és a belépő horribilis, az idő pedig katasztrofális volt. Így elmentünk volna barlangtúrára, de a jegyek elfogytak, mire eldönthettünk volna, hogy kifizetünk-e egy vagyont a belépőért, vagy inkább továbbállunk. Egy művészkép azért még belefért:

A kép címe: Magány

A sátrat és magunkat sokáig szárítottuk, és a hosszú utazás miatt Cheyenne városába már alkonyatra értünk. Álmosan dőltünk be a finom, meleg motelszobánk ágyikójába, hogy az előző éjszaka nedves zuhatagának borzalmait kiheverjük... Mondjon bárki bármit, élmény volt :)