Californication 5/11

Day 5

Amikor januárban valami csodával határos módon az amerikai hatóságok beengedtek hatalmas szuperhatalmuk területére - és félreértés ne essék, a Wikipedia amerikai történelemhez kapcsolódó oldalán nem felejtették el a fenti szavak alapján jellemezni e területet -, akkor még nem gondoltam, hogy én itt még olyat is látok, amiről halvány lila gőzöm sincs, merre keressem. Mert ugyebár mamutot már láttam - igaz, hogy csak kitömve, de láttam. Fenyővel is már volt dolgom, az van a hátsó kertben is. Amióta az eszemet tudtam, azt láttam minden  reggel az ablakon keresztül. De mamutfenyőt még csak elképzelni sem tudtam - mert bár mindannyian hallottunk már erről a csodáról, talán még képet is láttunk, nagyjából annyira lehet a név hallatán felkészülni a látványra, mint  egy  lódarázs esetén. Ezzel az erővel nevezhetnénk mamutdarázsnak is csíkos barátunkat, a lófenyőről nem is beszélve...

Egyszerűen csodálatos... mintha egy másik bolygón sétálnál

Korunk legnagyobb élőlényéről van itt szó. Két faj található meg Californiában: a Giant Sequoia (fent) és a Coastal Redwood. Míg az előbbi akár 12-13 méteres átmérőjű törzzsel is rendelkezhet, addig az utóbbi magassága elérheti a 120 méteres magasságot is... és el is éri.

A család...

Ezek a fák a növényvilág nagy túlélői. Akár több ezer (!) évig is eléldegélnek, de a Yosemite parkban mégis alig több, mint 500 ilyen fenyő található. Az ok egyszerű: ahhoz, hogy szaporodhassanak, ideális körülményekre van szükség, olyan események sorozatára, melyek csak néhány évtizedenként következnek be. Pontosan mire is van szükségük? Erdőtűzre - nyilván, mindenki erre gondolt elsőre. A tűz gyakorlatilag kiírtja az összes fertőzést és apró cserjét a környéken, a meleg pedig felnyitja a fenyők tobozait. Tekintettel arra, hogy a fenyők világának egyik legérzékenyebb tobozáról van szó - a kicsi a bors, de erős tökéletes fordítottja: nagy a fa, de gyenge, mint a harmat -, ez kritikus pontja a szaporodásnak... éééés, ha mindez nem lenne elég, a fa naponta 2500 liter vizet igényel, amit hosszútávon csak akkor érhet el, ha testvéreihez közel ver gyökeret, így az akár több tíz méteres sugárban elterülő gyökérhálózat szerves része lesz. 

Ha pedig úgy érzi, látott már eleget ebből a világból, egyszerűen kidől. Csak ne rám...

Nnneee.... n-em én vo-volt-t-tam!

Bár mint már említettem, a fák egymás közelsége nélkül nem tudnának fennmaradni, a park alsóbb szakaszán nem volt ritka a magányosan álló Sequoia, ami nyilván azt jelentette, hogy a gyökerek elképesztő messzeségekbe nyúlnak... a fáknak itt neve volt, mindegyiknek külön története. Az egyik leghatalmasabb mind közül a Grizzly-tree volt, amely a maga szégyellős módján bújt meg társai közt. Ha mamutfenyő lennék, azért nem próbálkoznék bújócskával... más versenyszámban indulnék, az biztos.

Grizzly-tree

Akárhogy  próbálkoztam, olyan képet egyszerűen lehetetlen volt készíteni, hogy a fa teljes terjedelmében  látszódjon. Egy idő után fel is adtam, illetve rájöttem, hogy mégiscsak mi vagyunk a legszebbek, és nem a fa. Lehet, hogy az óriások ezt máshogy gondolják, én szavazásra bocsátanám:

Vadalmák... :)

 A mese itt nem állt meg, de nem ám! A gyerekség szükséges feltétele, hogy legalább egyszer belebújj a fának odvába. A kérdés már csak az, hogy ez odúnak számít-e?

Itt az egész família elférne karácsonyi ebédre. Két sorban... :)

Egy kellemes, kétórás sétát szemeltünk ki magunknak Ildivel. Bár meleg volt, a talajt a hatalmas lombok miatt csak mutatóban érte a napfény - ideális időnk volt a kirándulásra. A korai délutánt töltöttük itt, de várt még ránk ezernyi élmény a park másik oldalán, a kalandoktól pedig nehéz volt elrejtőzni. Még ha meg is próbálták egyesek:

Búj-búj zöld...izé, kék ág

Ennek tudatában próbálkozunk átjutni a park túloldalára. Természetesen olyan buszra szálltunk, amely nem vitt el a kívánt végállomásig, így a következő busszal vissza is tekeregtünk a kiindulási pontunkig és az autóig. Hatalmas élmény volt hajtűkanyarok gyűrűjében mogyoróvajas kenyeret kenni, de a szükség, gyerekek... a szükség nagy úr.  Szóval, míg megtettük a tiszteletkörünket, addig legalább jól is laktunk - s csendben imádkoztunk, hogy a táplálék tartósan bennünk is maradjon...

Az El Capitan a világ legnagyobb csupasz gránitfala. Mondanom sem kell, hogy a sziklamászók imádják:

El Capitan

A Kapitány nagyjából úgy őrzi a völgy bejáratát, mint a svájci gárdisták, azzal a különbséggel, hogy ő még komorabban tud nézni, és megengedi, hogy rámásszanak. Minket ez alkalommal mégsem ő érdekelt elsősorban, hiszen mögötte bölcsen rejtőzött el a Yosemite Falls. Mindkettő. Ez a két lépcsőben lezúduló vízesés Észak-Amerika legmagasabbja; a Yosemite patak egyszer csak úgy döntött, 739 méterrel lejjebb ereszkedik, mert lentről jobb a kilátás. Bár nyár végére rendszeresen elapad, nekünk még abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy megmártózhattunk a vízesés alatt, az általa kialakított tóban... ha már csinálod, csináld rendesen :)

Lower Yosemite Falls

Az út a vízesésig kijelölt ösvényen vezetett, amit mi persze nem találtunk meg, de határozottan élveztük az ugrándozást a mederben heverő hatalmas köveken. Az idő kellemes volt, de komoly koncentrációt igényelt a francia turisták kerülgetése a sziklák rengetegében - így nem csak a testünk, de az agyunk is egy picit elfáradt. Ez utóbbit nem lógattuk bele a patak kisebb pocsolyáiba, de lábunkat sikeresen lehűtöttük időről-időre:

A mosoly csak félig őszinte. Másik felét tény szolgáltatja: a Homo Sapiens fogakat összezárva vicsorog, ha fázik... :)

Itt jegyezném meg, hogy bizonyos tekintetben Ildi jelenléte komoly destruktív hatással volt a látásomra - két hét alatt szemüvegemen három karcolást sikerült szereznem, nagyrészt az ő közbenjárásával: először sikeresen megtaláltam a fülbevalóját filmezés közben, másodszorra itt, a Yosemite parkban fordultam meg utána akkora hévvel, hogy a fejemről lezúgott a látóegységem, majd végül - amolyan záróakkord gyanánt - megszemléltem a hajcsatját is. Túl közelről... Ha ez az ára, hát legyen - én akkor is megtartom e hölgyeményt... :)

Oázis a mederben

Nem hemzsegett a környék olyan turistákkal, akik hajlandóak voltak ebben a jéghideg vízben megfürödni. Én, aki a Palicsi-tó rendszeresen 28-29 fok fölé kúszó vizében nevelkedtem, nem teljesen voltam felkészülve a szíverősítőre, de az élmény, látvány és kaland miatt ezt kihagyni életünk egyik legnagyobb tévedése lett volna. Majdnem akkora, mint megkóstolni a Fanta Strawberry-t... Természetesen sokan csak bokáig merészkedtek, így könnyedén találtunk bátor jelentkezőt, aki lencsevégre kapott volna minket - ráadásul többször is. Bár a vízesés már nem került a képre, bátran odaképzelheti mindenki a kép bal oldalára:

Lubickolás...

A Yosemite park bámulatos. Mégis, otthon keveset hallunk róla. Talán az ok, hogy a többi nagy park - Grand Canyon, Everglades... - pár óra alatt lényegében látható és könnyedén megközelíthető, azt pedig, hogy napokig itt kiránduljon az ember, csak nagyon kevés külföldi turista engedheti meg magának, időszűke miatt. Akárhogy is legyen, nekünk megadatott az az élmény, hogy két, csodálatos napot itt eltölthessünk. Nem tudom elégszer hangsúlyozni: a természet itt, Amerikában lenyűgüző. Mert láthatod te a Szabadság-szobrot (mondjuk én még nem, de tervben van...), partyzhatsz reggelig Las Vegasban és süttetheted a hasad Miami Beachen napokig - de ha nem láttál bár egy parkot, természetvédelmi területet vagy csak egy órácskát nem autóztál a hatalmas, még érintetlen, városoktól messze elterülő tájakon, nem láttál semmit...