Spring Break, baby!

Azt sem tudom, hol kezdjem...

Tavaszi szünetben utoljára akkor volt részem, amikor az ortodox és a katolikus húsvét egy hét különbséggel követte egymást, és jóságos kormányunk (a mieink - naná, a tieitek) ezt boldogságosságos ünnepkolosszusnak nyilvánította, történt mindez az Úr 2005. esztendejében. Vagy valamikor akörül. Azóta a BME sikeresen elfeledtette velem, milyen az, amikor a ZH időszak után kikapcsolod az agyad és nem oldasz meg egyetlen hétismeretlenes egyenletet görög - és ki tudja még, milyen eredetű - betűkkel telezsúfolva, legalább egy hétig.

A tavaszi szünet az Egyesült Államokban "A" Szünet, nagy kezdőbetűvel. Ez az a hét, amikor minden egyetemista megcélozza a tengerpartokat, hiszen március közepén már kellően elviselhetetlenül forró a strand Floridában, Kaliforniában - Hawaii-ról és Puerto Rico-ról nem is beszélve. Márpedig, ha már egyszer hivatalosan is a New Mexico State University hallgatói vagyunk, egy ilyen pihenés nekünk is kijár, még ha az egyetemen eltöltött idő nagyságrendekkel alatta van az általam a gimnáziumban német órára való tanulás idejének - pedig az sem volt sok, de ez most egy más történet :)

Így hát eldöntöttük, nyakunkba vesszük a Délkeletet, és nekivágunk a tervezett 6000 kilométernek. Hogy ebből végül hogy lett 8000, azt az elkövetkező, várhatóan gigantikus hosszúságú bejegyzésben regélem el. A történeteket ajánlom mindenki figyelmébe, de remélem, azok is találnak benne kedvükre valót, akik csak a színes ábrák és fényképek miatt szántak pár másodpercet életükből a blog megnyitására!

Day 1

Utunkat a texasi sivatag átszelésével kezdtük. Nyilván elsőre nem tűnik nagy vállalkozásnak egy egy napos túrára, de ne tévesszenek meg senkit a méretek ebben az országban - már megszokhattuk, hiszen minden nagyobb, szebb és jobb Texasban... Összehasonlításképpen: a megtett út Las Cruces és Orange, első éjszakánk vendéglátója között valamivel több, mint 900 mérföld volt. Ez megközelítőleg Budapest távolsága Athéntól. Az utat egy váltással oldottuk meg Gáborral - a másik autóban Balázs és francia kolleginánk, Rachel bizonyított - a napkelte pedig engem ért a sivatag közepén. Gábor, Natsuki és Maria aludtak körülöttem, a cruise control a.k.a. tempomat másfél órája érintetlen volt 80 mph-nál, és 45 perce egyetlen gépjármű, épület, tábla, fa vagy egyáltalán élőlény nem mutatkozott a visszapillantó tükörből mosolygó bérelt Mazda 6-oson kívül. Nem tudom, miért, de volt valami varázslatos ebben a groteszk szituációban - olyan hangulatot, energiát és kedvet adott a kiránduláshoz, ami egészen a hazaérkezésig megragadt bennem... :)

Ha el tudjátok képzelni, milyen az, amikor egy elhagyatott útszéli benzinkúton tankolsz, kórót hord a szél, a benzinkutasnak több szeme van, mint foga, miközben farmernadrágos, cowboykalapos furcsa alakok szemeznek veled a kávézó túlsó sarkából, akkor jó úton haladtok a vizuális élmény felé, ami elénk tárult a Fort Stockton környéki töltőállomásokon. San Antonio előtt a eladó körülbelül annyira nem volt tisztában azzal, hol van Magyarország, mint hogy mi nem voltunk tisztában azzal, mi vár majd a város központjában - lásd, megkérdezte tőlünk, hogy a mi országunkban van-e sebességkorlátozás....

Hogy mi várt ránk San Antonioban? Káosz. Gábornak jókor adtam oda a kormányt, mert ehhez pihent ész kellett - na meg egy kis navigáció részemről, mert GPS-t eszünk ágában sem volt bekapcsolni. Ennek oka is van, de erről talán később. Nos, 8+8  sávos autópálya, 4 szintes csomópont, iszonyatos forgalom... így próbáld meg az utat követni, miközben arra figyelsz, hogy Balázsék ne vesszenek el... és közben tátsd a szád, mert nem tudod, hogy egy ekkora városnak erre mi a fenének van szüksége:

Erre bezzeg nem oktatnak első óráidon... bezzeg az "Y" forduló :)

Akkor dobtam el az agyamat, amikor az út két részre vált, és a következőt írták ki:

- left three lanes: Houston, upper level
- right three lanes: Houston, lower level

Mert minden út Houstonba vezet... De a táj kizöldült, civilizáció nyomait véltük felfedezni és végre a nép is felébredt - bár túl beszédesek nem voltak. Hogy hogy jutottunk el végül Orange-ba, az talán magának a csodának köszönhető, de megtettük, és ez a lényeg. Meglepő volt a 7%-os New Mexico-i páratartalom után belecsöppenni a Louisiana-i határ mocsaras, 90% körüli nedvességű levegőjébe - de annyira fáradtak voltunk, hogy Gábor még éjfél előtt szunyókálásra szólította a népet. Valahogy így:

Walkie-Talkie... el ne induljatok nélküle 5000 mérföldes utakra két vagy több autóval :)

A hajnal sötéten, nedvesen, de jókedvűen várt minket. Kilencen osztoztunk négy franciaágyon, de a 4 kandúr és 5 cicus ideális elrendezésnek bizonyult. Nyilván én - kedvező méreteimből kifolyólag - nem sűrűn osztoztam egynél több élőlénnyel egy ágyon, de tekintettel arra, hogy ezek matracok átlagos gyorséttermeken élő amerikaiakra voltak tervezve, a 3-4 ember is úgy aludhatott rajtuk, mint a kiskirály... :)

Day 2

A napkelte újra engem ért, de immár a Louisiana-i mocsarak felett. Az egyik legelbűvölőbb napkelte volt ez, amit valaha láttam - azért Olimposszal nehéz vetekedni :) - valahogy így láttuk álmos szemeinkkel:

Sunrise at Louisiana...

A mocsarak sejtelmes, ködös rengetegén átverekedve végre átléptük a Mississippit Baton Rouge-nál:

Pamela büszkén birtokolja a vasmonstrumot a jó öreg Mississippi felett...

Egy kicsit érdemes elképzelnetek, milyen volt a két gépész és egy szerkezetépítész reakciója, amikor meglátta ezt a hidat - még ha csak belülről is... fokozom a fantáziát:

Asse tudtuk, hova kapjuk a fejünket... :)

Ha pedig megtettünk már párszáz mérföldet, és átrepültük az Atlanti Óceánt, hogy lássuk New Orleans-t, úgy gondoltuk, stílusos belépő kell. Hogyan is tehetnénk ezt máshogyan, mint átszelve a világ leghosszabb, folyamatos vízfelületet összekötő hídját, a Lake Pontchartrain Causeway-t:

A szemfülesek pedig kiszúrhatják a jazz otthonának sziluettjét!

Természetesen New Orleans-tól az ember azt várja, amit a történetek regélnek róla... bár a Katrina hurrikán megtörte a várost, csak a csatát nyerte meg - a háborút nem. Az akkor közel félmilliós város lakosságának közel felét elvesztette, de az élet, a folyamatos zene, tánc és mulatság megmaradt. A maga, kicsit groteszk módján. Zene minden sarkon, az utcán, a teraszon, jazz a téren, a hajón és a folyóparton, a csöves duct tape-el megragasztott trombitán fújja a "What a wonderful world" nótát, a blues kocsmában a dobos sosem nyitja ki a szemét, a 15 éves tinédzserek kilencen alig férnek el a színpadon, de olyan free jazz-t játszanak, hogy a pultos is csendre inti az éppen sört rendelő vendéget... nem, egyszerűen nem tudom leírni. Beszéljenek most a képek helyettem erről a varázslatos napról!

Mert hát ugye nem minden nap találkozik az ember ilyen darabokkal az utcán... :)

S míg a haladó világnak ez a mai New Orleans...

...valahol mélyen én mindig ilyennek képzeltem :)

Itt nem számít, min játszol. Nem számít, hányan vagytok, milyen stílust képviselsz, azért csinálod, mert szereted, vagy mert ebből élsz... a lényeg, hogy zenélj. Nem a turistáknak, nem a médiának - egyszerűen azért, mert szereted a zenét...

Blues egy kopott gitáron...

 

Karibi zene a nap alatt...

...csak egy buli a haverokkal?

 

...vagy a vérbeli jazz a repedtfazék-harsonával... :)

S miután mindenki megtalálta a saját oszlopát...

Gábor Dóriról ábrándozva...

...Takuro pedig valami másról...

 ...majd én is megtaláltam a kis gőzhajómat...

Csakúgy, mint Tom Sawyer akkoriban :)

 ...nekivághattunk a városnak! A Mississippi immár testközelből várt...
 

Ahogyan az dukál...

Séta a híres Jackson-square környékén...

... és pillantás a kihagyhatatlan St. Charles villamosra - ha felülni már nem is tudtunk rá.

Ezek után kit érdekelt, hogy Szent Patrik nap van? Hülye turisták és helyiek milliói ünnepelnek egy olyan védőszentet, aki egy olyan országra vigyáz, melynek a létezéséről jó, ha emberek 5%-a tud az utcán, miközben idétlen zöld jelmezekbe bújva részegen fetrengve istenítik az ír sört néhány Budweiser társaságában. Megmutatom, hogy a laikusoknak hogy telt el a New Orleans-i éjszaka:

Káosz...

... nem, mintha a papit a klarinétjával érdekelte volna a parádé közepén.... neki azt mondták, játsszon :)

...és megmutatom, hogy a helyieknek fenntartott kocsmákban hogy telt számomra a New Orleans-i éjszaka:

Így.

 ...és még sokféleképpen, melyekről hang- és képanyag is készült megfelelő mértékben, de egy biztos: ídesapámat anélkül nem engedem haza, hogy itt egy estécskét eltölt. De nem ám :)

 Day 3

A napnak azonban vége lett, és kora délután el kellett hagynunk New Orleans-t. Kicsit felemás érzéssel, hiszen a Szent Patrik-napi téboly részben feldobta, részben pedig elferdítette a hangulatot a város szívében. Elgondolkodtam, vajon milyen lehet a híres Bourbon-street egy szokásos hétvégén, de vigasztalt a tény, hogy sikerült elég messze kerülnünk a központtól - ahova már a részeg négylevelűk sem tudtak elmászni - és belekóstolni a város igazi hangulatába.
Sokat ábrándozni azonban nem volt időnk - várt ránk Miami Beach! Az előttünk álló újabb, közel 900 mérföldes szakaszt éjjel kellett megtennünk, melyre Gábor odaadóan vállalkozott (főleg, miután 400 mérföld délutáni kocsikázás után közöltem, hogy én most alszok).

Azt mondják, Panama City Beach a tavaszi szünet központja - ha vagy valaki, akkor itt töltöd a szünetedet. Hogy voltunk-e valakik, vagy sem, azt az Olvasóra bízom - egy órácskára azért megálltunk naplementét nézni, hiszen így teljes az élet. Megmártóztunk a Mexikói-öböl csendes, langyos vizében, miközben a hófehér homokon megcsillantak a lenyugvó nap utolsó vörös sugarai (hopp, ez kezd nagyon romantikus lenni... :) ), és egyszerűen csak élveztük az életet. Volt miért:

Naplemente... egy utolsó energiacsomag a hosszú út előtt

Ezek után más nem volt hátra, minthogy a csoportképet elkészítsük:

...fejedelmi vacsoránkat elfogyasszuk, stílusosan, a spoileren...

...továbbá becsomagoljuk a trollfejű kicsi japán turistát a Mazda csomagtartójába, mert ugye úgyis temérdek helyünk volt:

Ha már mindezzel megvoltunk, betereltük a nyájat a négykerekű szekerekbe, ráhúztuk a szemfedőt az érintettekre, bedugtuk a füldugót a sofőrök agresszív anyázásának kizárása érdekében, és nekivágtunk a sötét floridai éjszakának...

Day 4

A következő dolog, amire emlékszem, hogy megállunk egy benzinkútnál - immár az Atlanti-Óceán partján - és Gábor közli, hogy ennyi elég is volt. A jóember megközelítőleg 500 mérföldet fuvarozott le éjjel, miközben a cruise control gombhoz összesen kétszer kellett hozzányúlnia. Engem ért tehát a megtiszteltetés, hogy a kis csapatot bevezessem Miami varázslatos vidékére. Mikor máskor, mint a reggeli csúcsforgalomban? :) Természetesen aszfaltban itt sem volt hiány, így a vártnál gyorsabban vágtunk át a nyolcórási tébolyon, és valami csodával határos módon egy kellemes kis parkolóban találtuk meg utunk végállomását. Mire vágyakozik néhány, 2300  mérföld után a fenekét is ronggyá ülő gépész egy ilyen túra után? Ilyen fejjel?

Három jómagyar turista, Pamela és az a vasmonstrum, amit a visszapillantó tükörben mérföldszázakon át láttam :)

Nos, amire vágytunk, az a homokos tengerpart, hétágra sütő napocska, bikinis hölgyemények - természetesen csak mindent a szemnek alapon ;) - ... ahogyan az a filmekben megíratott. Tekintettel arra, hogy Miami Beach strandja több, mint 16 kilométer hosszan húzódik el, azt hiszem, a homokos tengerpartot kipipálhattuk. A verőfényes napsütéssel sem volt gondunk, égő bőrünket pedig egy-egy kósza bárányfelhő mentette meg időről időre. Napsütés pipa. Nos, ami a bikinis lányokat illeti: elég, ha annyi mondok, hogy pipa. Mégis mit vártok Miami Beachtől?

Feketére barnított fecskenadrágos tattereket, sárgára száradt fűszoknyás, kötőtűt hurcoló asszonykáikkal?

Nos, az első kombinációt valahogy így tudom illusztrálni:

3 in 1

Mit láttunk még Miami Beachen? Csövest, akinek azért volt stílusa:

Valamit tud az öreg... :)

...sirályt. Sokat. Ezek továbbra is a legidegesítőbb élőlények kerek a földön, az biztos :)

Ezek szerintem az olasz származású sirályok - az egész pereputty együtt zabál, iszonyatosan hangosak és folyamatosan mutogatnak :)

Láttam Balázst akcióban:

Valahonnan majd kerítek olyan képet is, amelyiken nincs fényképezőgép a kezében :)

...és természetesen iszonyatosan nehezünkre esett élni. Nyomorúságos élet... :)

Tanul a kisebbik Takács a nagyobbiktól... hiába, a jó szokás megmarad :)

Csak egy kicsit égtem le hülyén... emlékeztet arra a nyárra, amikor anyám festményt csinált a hátamból, azzal a különbséggel, hogy itt a naptej nem volt része a bulinak. A "Driving like a boss" vezetési stílus viszont igen:

Ha így vezetsz...

...így égsz le! :)

Tekintettel arra, hogy átugrottunk néhány államot a megelőző napokban, nyomott volt a társaság mint egy úthenger alá szorult palacsinta. Azért tettünk egy próbálkozást a város éjszakai életének meglátogatására, és sikerrel is jártunk! Érdekes azonban, hogy a sétálóutcán kívül nem sok helyen láttunk embert a szabad ég alatt, de hülye turista úgysem bulizni megy Miamiba. Inkább nézelődik:

Naplemente Hollywood Beachen

Átéltük a Mátrixot, Takuro főszereplésével:

Tank, let me in!

Done.

...élveztük a strand éjszakai életét...

Csipet-csapat

A majomparádék pedig bizonyítottak. Újra :)

Egyik majomparádé...

...másik majomparádé :)

Azt hiszem, itt volt az ideje az éjszakának... :)

Day 5

Ötödik nap, amit városnézésre szántunk. Mert hát mire másra? :) Nyilván süttethettük volna a pocakunkat a strandon, napsütésben stb., de a csillogó felhőkarcolók, a pálmafák árnyékai és éhes gyomrunk visszafoghatatlanul csalogattak a közel kétmilliós földi paradicsom szívébe.

Miamit elsősorban a hajózás, azaz a Mexikói-öbölbe tartó teher- és óceánjáró hajók tették gazdaggá, az életet pedig az ötvenes évek végén ide emigráló sok tízezer kubai teremtette meg az városban. Úgy látszik, a spanyol nyelvtől itt sem tudtunk megszabadulni :) Megjegyzem, a magyaroktól sem, hiszen a motelban a szomszéd szobában - míly meglepő - magyar turisták laktak. Erről ennyit.

Ha pedig éhes pocak, akkor utcai buffet-gyorsétterem. Illusztrálom: kapsz egy tányért 7 dollárért, egy szelet húst, és azt pakolsz mellé, amit csak szeretnél - kötetlen mennyiségben. Ráadásul ez egy brazil ételekkel szolgáló hely volt, ami még izgalmasabbá tette az ebédet - minthogy fogalmam nem volt arról, mi volt a tányéromon :) Valahogy így festett a dolog:

Aluljáró feeling, természetesen :)

Hogy mi mindent láttunk, azt itt is csak képekben, hiszen a hosszú-hosszú séta annyi izgalmat hozott, hogy reggelig olvashatnátok történeteimet. Mint általában, ha elkezdek valamit mesélni :)

Fel, fel, fel a magasba!

Ezek pedig lakóházak, nem csalás, nem ámítás!

A tömegközlekedés pedig igen rendhagyóan van megoldva....

Gábor is addig tátotta a száját, hogy Janina is az utolsó pillanatban mentette meg a vízbe zuhanástól

S míg én a jachtomról ábrándoztam...

... Janina pedig az élet nagy kérdéséről, miszerint átkeljen-e az úton vagy sem...

... addig Gábor kidöntött egy pálmafát mászás közben :)

A barátságosan mosolygó szőkeherczegnél pedig már csak egy dolog bizonyult elragadóbbnak...

... mégpedig a parton kószáló helyi vadállatok :)

A lábunkat természetesen ronggyá jártuk, de a napnak nem volt vége: iránt Fort Lauderdale, a világ vitorlázó fővárosa! Amit ott láttunk, az valami elképesztő volt. Értem én, hogy gazdagéknak jól megy sora, de ez a hely ezt még véletlenül sem felejti el az orrod alá dörgölni!
A tengerparti városka érdekessége, hogy a parttól 2 kilométer mélységben mesterséges csatornákkal hálózták be. Pontosan úgy, mint ahogyan a modern városok utcáit tervezik. A csatornahálózatot egymásra merőleges mellékcsatornákkal bővítették, és minden ilyen mellékcsatorna teljes hosszában kikötőként szolgál. Magánkikötőként.
Jachtok százai sorakoznak a háromemeletes villák mellett, míg az épületek másik oldalán egy fákkal szegélyezett utca ad összeköttetést a külvilággal apró, csiricsáré hidacskákon keresztül:

Értitek már? :)

Hogy hogyan néztek ki ezek a villák testközelből?

Ez kész...

... itt pedig a már említett csatornautcácskák egyike látható!

Míg a többiek a strand csendjét élvezték, Balázzsal tettünk egy sétát az egyik utcácskában. Szájat tátani és ámulni-bámulni. Azonban minél tovább csodáltuk ezt a helyet, annál inkább támadt az az érzésünk, hogy ez nem hozzánk hasonló, földi halandóknak való. Nem mondom, hogy visszaadnék egy ilyen nyaralót, ha hozzám vágnák, de itt élni? Nem, valahogy nem.

Day 6

Ha már New Orleans mocsarait kihagytuk lustaságunk és egyéb, városnézésre fogott elfoglaltságaink miatt, úgy dukál, hogy azt pótoljuk valamivel. De úgy rendesen. Úgy gondolom, hogy a floridai Everglades 500 000 hektáros nemzeti park erre kiváló lehetőséget nyújtott. A park valójában a teljes Floridai-félsziget csücskét magába foglalja, és a hiedelmekkel ellentéteben itt sem fehér homokos strand, sem pedig pálmafa vagy kókuszdióból ivott koktél nem található. Kéremszépen, itt mocsár van, az viszont iszonyatos mennyiségben. A mocsárban pedig aligátor, madárfajok százai, mocsári dzsungel és sok-sok, fényképezőgépet veszetten kattintgató japán turista :) Mindegyikkel fotó készíthető, ez utóbbi még élvezi is!

A nemzeti parkot bejárni nagyjából annyira képtelenség, mint bármely várost gyalog ebben az országban. Kijelölt sétaútvonalakat azért lehet használni, ezt a módszer követtük mi is. Új barátokat szereztünk...

Meditáció

...sőt, hasznos új barátokat is összekotortunk séta közben:

Szép napot, fiatalember!

Csak egy kicsit volt nem mindegy, hogy az aligátorok és köztünk semmi - ismétlem: - semmi nem létezett. Nem voltak ketrecek, nem voltak árkok... gyakorlatilag ha akarták volna, kisétálhattak volna a járdára keménybőrű barátaink, és akár focizhattunk is volna velük, ha arra szottyant volna kedvünk. Na, nem mintha rajtunk múlott volna... :)

Több helyen egy barátságos kis fahíd - inkább emelvény - vezetett a mocsár felett, így többé-kevésbé sikerült mindannyiunknak azonosulnunk a vadonnal. Alapvetően nagyon jól éreztük magunkat, íme egy-két kép arról, mit is láttunk még!

Szárítkozás

Bromélia. Asszem... :)

Ez pedig már Középfölde tündék által lakott tájain készült!

Nyakunkba vettük hát az Egyesül Államok déli csücskét, és Key West felé vettük az irány. Azon túl, hogy a megkérdezettek közül többen is izgalmasnak titulálták ezt a települést, én mindenképp szerettem volna meglátogatni azt a helyet, ahol kedvenc szüleim pár napot elkonferenciáztak néhány évvel ezelőtt. Érdekes érzés volt :)

A Florida Keys valójában a Floridai-félsziget szigetekkel borított, korallzátonyokkal csipkézett nyúlványa, mely körülbelül 100 mérföld mélységben nyúlik bele a Mexikói-öbölbe. Olyannyira nevezhető nyúlványnak, hogy legdélibb pontjától, Key Westtől Kuba alig 100 kilométer távolságra fekszik. Ennek is köszönhető, hogy az első kubai bevándorlók itt telepedtek meg, ami adott egy varázslatos kubai hangulatot a városnak. Erről később!

A szigeteket egytől-egyig megkövül korallzátonyok alkotják. Valójában a strandokon a hófehér homok nem kvarc, hanem töredezett korall, kagyló és egyéb, megkövül tengeri herkentyű. Ha belemarkolsz a homokba, nagyjából a harmadik próbálkozásra már néhány centiméter hosszúságú koralldarabot emelhetsz ki! S míg a többiek elsősorban Key West felé vették az irány, Natsuki, Janina, Gábor és jómagam úgy döntöttünk, egy rövid fürdőzést megejtünk ezen apró szigetek egyikén. Például így:

Ezek az ugrós képek néha tényleg jól sikerülnek :)

Láttunk továbbá pelikánokat vadászni-halászni... Meg kell mondjam, ezek az állatok képviselnek azért egy stílust, amit a zsákmányszerzést illeti. Míg a sirályok csak a csőrüket mártják bele a vízbe, ezek a madarak kettes-hármas csoportokban halat látva zuhanórepülésbe kezdenek, és mint egy rakéta csapódnak bele a vízbe, hogy akár néhány tíz centiméteres mélységből is kihalászhassák mindennapi betevőjüket. Egyszerűen bámulatos volt látni őket, s bár képet nem tudtam készíteni (tudniillik épp a korallzátony szélén lubickoltam...:) ), ajánlom mindenki figyelmébe ennek a jelenségnek a megtekintését, ha lehetőségetek lesz rá!

Key West városával  csak egy gondom volt: az iszonyatos mennyiségű turista. Először még megfordult a fejünkben, hogy naplementét nézünk a tengerpartról mojito-t szürcsölve, de ha hiszitek, ha nem, egyszerűen NEM LÁTTUK A NAPLEMENTÉT! A turisták tömött sorokban álltak egymás mögött, rögzítőeszközeiket magasra tartva, és kattintottak, mint akinek az élete függne a képek mennyiségétől. Íme:

Még csak egy óriáskivetítő hiányzott volna élő naplemente-közvetítéssel, hot-dog árusokkal és pompomlányokkal

Természetesen a hangulat kedvéért a CUBA feliratú pólómban virítottam, ez a lányoknak annyira megtetszett, hogy sztárfotót is kerítettünk a vitorlásokkal szabdalt háttér előtt:

Hmmm... azért Ildit hármukra összesen sem cserélném le, de szerintem ilyen szélfútta frizurával nem is kellenék senkinek :)

Mit láttunk Key Westben? Annyi mindent, hogy gyakorlatilag tíz másodpercenként kattintottam a géppel. Vagy kattintattam :) Volt itt zizi fotó:

Árpád, mint jómunkásember

Leírhatatlanul ronda rózsaszín taxik:

Abban a pillanatban, amikor megláttam, eszembe jutott, mikor apu mesélt ezekről

Big Muzzy megszállta a várost személyemben:

Mindenkinek, aki ismeri a nagy zöld szörnyet!

... és végre elfogyaszthattunk egy kellemes kis vacsorát egy jellegzetes helyi étteremben. Míg a színpadon igazi country szólt:

Zseniális volt az ürge!

... addig a társaság ismeretlen eredetű és nevű tengeri herkentyűkből válogatott. A nyertes talán Gábor volt a homárfarokkal, de nem maradtunk le sokkal mögötte a rendelt fogások nemmindennapiságának tekintetében. Egy csoportképet azért megérdemel a dolog:

... mert nyilván megint ennünk kell :)

Anyu végül megkérdezte SMS-ben, hogy krokodil lett-e lőve, a jacht meg lett-e véve és a mojito el lett-e fogyasztva. Talán a válasz most a legalkalmasabb: krokodil helyett aligátor, de húsa rágós - inkább halat ettünk. A jachtot megvettük, csak négy kereke van, Pamelának hívják és nem újdonság létezése! Ami a mojito-t illeti... enélkül haza nem mentünk. Így zárult a hatodik nap:

Anyja fia, vagy mi... :)

Day 7

Búcsú Miamitól. Annak ellenére, hogy szűk három napot töltöttünk el a Nyugati Álom városában, panaszra még véletlenül sem lehet okunk. A tavaszi szünet is egy véges esemény, és ha hétfőre haza kívántunk érni, csütörtökön bizony el kellett indulnunk! :) Nem repültünk azonban egyenesen hazáig, hiszen várt ránk Cape Canaveral, a NASA híres kilövőközpontja. Látogatóközpontjával együtt! 60 birodalmi dollárért.
Bizony ám...
Ez lett volna az ára annak, hogy egy 2 órás túrán egy busszal közel vigyenek a kilövőközponthoz, megnézhesd a múzeumot és megsimogathass egy Mars-sziklát. Tekintettel arra, hogy ez 9 emberre egy több, mint ötszáz dolláros móka lett volna, úgy döntöttünk, tisztes távolságból kémleljük meg az Űrközpontot. Volt azért a kerítés innenső oldaláról is mit látni:

Rakétapark, emberközelből...

Csoportkép onnan, ahol sosem voltunk :)

... na és akkor az igazi izgalom a háttérben :)

Elszontyolodva azért nem voltunk teljesen, hiszen csak estére kellett az állam - szintén leírhatatlan nevű - fővárosába érnünk, így előttünk állt a teljes délután. Mit gondoltok, mi az, amit az ember március közepén Florida partjainál tehet délután 5 órakor? Nyert! Strandolás!

A célpont Cocoa Beach volt, a keleti part szörföseinek paradicsoma, a hatalmas hullámok és a hosszú, lapos tengerpart otthona! Tudjátok: csillogó homok, dióméretű Shell kagylókkal, terepjárókkal a homokban stb. Itt készült a kirándulás kedvenc képe is:

Egy kép, ami hűen jellemzi a tavasz hangulatát!

Ez pedig az amerikai tengerparti filmek jellemző képe!

A nap azonban itt is végesnek bizonyult, az estét pedig hol máshol lehetne kellemesebb körülmények közt tölteni, mint egy levezető Orlando-i séta keretein belül?
Meg kell mondjam, az amerikai kisvárosok poros, piszkos és büdös sztereotípiája ebben a csendes, tiszta, barátságos és gyönyörű, zöld városkában - értsd, 200 000 ember - teljes mértékben felborult. Olyannyira beleszerettünk, hogy a tervezett "egy kávé, és megyünk" megállóból egy bő kétórás séta kerekedett, sőt, az este végén még a központban levő tavacskát is körbesétáltuk. Hozzátenném, hogy Florida mocsaras vidékének a szívében jártunk ekkor, így talán nem is meglepő, hogy Orlando valójában több, mint 30, kisebb-nagyobb tó között-mellett fekszik - nem csoda, hogy egy ilyen varázslatos természeti kép mellé építették fel a világ legnagyobb szórakoztató központját, a Walt Disney World-öt, ahol napi száz dollár fejében annyiszor lépsz Mickey Mouse tyúkszemére, ahányszor csak akarsz. Ráadásul egy nap alatt még autóval is lehetetlen bejárni a központot, mert egyes részei több tíz mérföldre fekszenek egymástól, melyek között tündérvárakkal és kacsalábon fogó kastélyokkal szegélyezett mézeskalácsút teremt kapcsolatot...
De térjünk is vissza Orlando városához! Mit láttunk vajon itt? Naplementét és vöröslő üvegű felhőkarcolókat, gyönyörű parkokat és hattyúk millióit :)

Bevásárlóközpont húsz emeleten...

... és játék a tükörképpel!

 Merre menjünk tovább? Nos, erre Gábor adta meg a választ:

Kitalálhatjátok: enni mentünk! :)

Közben leszállt az est. Sötétben pedig nem látnak az autósok - erről később - így meg kellett javítanunk a lámpákat. Erre a hannoveri építőmérnök kolleginánk vállalkozott (mondjuk nem értem, miért, elvégre mi vagyunk a mechatronikusok...), hogy sikerrel jártunk-e, azt az olvasó fantáziájára bízom:

Janina akcióban :)

Végül sikerült eljutunk a tóig, és vééégre sikerült egy igazi, éjjeli skyline képet készítenem... tudom, tudom, én meg a felhőkarcolóim, de ennyi év gépészmérnökség után is néha eszembe jut, hogy 2006 karácsonyán én még építeni akartam... Félreértés ne essék, egy pillanatra sem bántam meg, hogy így alakult, de nem ám! :)

Orlando skyline

Itt pedig megragadnám az alkalmat, hogy bemutassam a kici japán turisztát, akcióban! Kérem, ne etessék...

Figyeljük meg a ritka, női táskás egyedet, amint éppen közelíti az apró, szőrös kacsát!

Day 8

Utazás. Hosszú utazás. Át Floridán, Alabamán, Mississippin és Louisianán. Megöregedtünk, mire Houstonba értünk, és Pamela is nagykorú lett:

... mármint mérföldjei számában! :)

A naplemente Louisianában ért minket, Purvaja pedig úgy döntött, meg is örökíti ezt kellőképpen:

Igen, én!

Houston az Egyesült Államok negyedik legnagyobb városa. Bár hivatalosan csak kétmillió ember él a szigorú városhatáron belül, az elővárosokkal együtt az USA hatodik legnagyobb várostömörülése a maga 6 millió lakosával. Mindezek ellenére ebben a felhőkarcoló-rengetegben csak egy dolog van: pénz. Nincs tömegközlekedés, nincsenek éttermek, szórakozóhelyek. Néhány metropolisz-csöves kivételével senki sincs az utcán, nincs fa, nincs bokor, nincs park - helyette négyzetkilométeres parkolók - nincs madár... egyszerűen semmi! A város vezetése az elmúlt években fejlesztést irányzott a közlekedésben, így 2-3 villamosvonal épül, de ez is csak szigorúan Downtown területén belül, az elővárosokat továbbra is csak a 6-8 sávos autópályák kötik össze a központtal. Nem meglepő így, hogy azonnal el is tévedtünk a felüljárók forgatagában, de kis szerencsével le tudtunk parkolni a város szívében. Már ha van ilyen :)

Én azért élveztem a sétát - megint a hülye felhőkarcolók, tudom... -, és jó társaságról lévén szó kellemesen telt a Houston-i éjszaka. Az első fele.

Downtown Houston

Fel... fel és fel! :)

Én is fel! :)

Tekintettel arra, hogy a Houston az Észak-Amerikai kontinens harmadik legmagasabb városának titulusát tudhatja magáénak - Chicago és New York után -, volt hova kapkodnunk a fejünket. A városban több mint 30(!), 150 méternél magasabb épület áll, de legtöbbjük eltörpül az a néhány 300 méteres égig érő paszuly mintáját követő monstrum mellett, mely az eget uralja arrafelé.
Pizzát azért találtunk. Ha mást nem is nagyon, de mivel reggel korán kellett indulnunk San Antonio-ba, becsüccsentünk négykerekűinkbe, és hazafelé vettük az irányt.

Minden rendben is zajlott, amíg egy autópálya lejárónál, a koromsötét houstoni éjszakában 40 mph-nél Gábort a következő látvány nem fogadta:

Lehet, hogy felhőkarcolót tudnak építeni, de hogy utat nem, az biztos...

Mi azért Európában néha kiteszünk ilyeneket is, nem?

Innentől kezdve nem sok lehetőség kínálkozott, és vajon miért egyszerűsítenénk az életünket, ha lehet azt komplikálni: Gábor megpróbálta bevenni az U-kanyart. Végül is, majdnem sikerült, csak a teljes kereket kellett lecserélni másnap reggel :) Mivel én vezettem a Houston - San Antonio távolságon, Gábor és Balázs intézkedtek, míg én az igazak álmát aludtam, de történetüket a texasi, mexikói akcentusú gumiszervízesekkel bármikor szívesen hallgatom újra. Lépten-nyomon eszembe juttatja apu esetét Pedro-val :)

Előzetes vizsgálatok alapján Pamelának kutya baja, de holnap azért megnézetjük mi azt a felfüggesztést, pláne mert 18 colos felni már nem volt a műhelyben, és csak egy 19-est tudtak adni helyette :)

Day 9

San Antonio valójában a texasiak thermopülai csatájának helyszíne. Valamikor a XIX. század derekán a város erődjében, az Alamóban harcolt a függetlenségért egy maroknyi elvetemült amerikai lázadó a mexikóiak ellen, de két hét ostrom után végül a déliek kardélre hányták az utolsó vérig harcolókat. Néhány évvel később az amerikaiak egy megfelelően túlméretezett csapattal mértek csapást a mexikóiakra, és kiáltották ki a Texasi Köztársaságot. Happy End.

Mi persze nem ezért látogattuk meg ezt a barátságos, és sok-sok turistával telepakolt helyet, hanem mert itt található a világ leghíresebb vidámpark-láncának, a Six Flags Entertainment Corporation-nek egy igen mutatós kis parkja, köztük kerek e Föld néhány legjobb hullámvasútjával. A parkban eltöltött 7 óra mindenképpen emlékezetes marad, még ha összesen csak 6-7 hullámvasútra és attrakcióra tudtunk feljutni a hosszadalmas várakozási idő miatt. Ez egyenként 25-40 percet vett igénybe, bizony...

Annak azonban nagyon örültem, hogy találtam még egy fanatikust Janina személyében, aki nem az első sort pályázta meg minden alkalommal, hanem a sokkal izgalmasabb utolsó üléseket a vonatban. Ebből kifolyólag a nagyátlagnál többször is korábban kerültünk sorra - ráadásul látni ezeket a hullámvasutakat a kocsik hátuljából hatalmas élményt nyújtott, még szemüveg nélkül is :)

Lássuk csak, mire merészkedtünk fel!

Elsőként a Goliath nevű, "inverted steel" típusú hullámvasútra vállalkoztunk. Ezeknek az érdekessége, hogy a sín a fejed felett fut, és a lábad a levegőben lóg menet közben. Nem mintha ez zavarna, miközben két hurkon, duplacsavaron és ki tudja még, milyen turpisságon keresztül visz az utad. Az egyperces utazás során például halvány lila gőzöm nem volt, hogy merre van a felfelé, de nem foglalkozni vele... :)

A csoportunk... a többiek az első sorra vágytak, másfél órát álltak érte sorba :)

Természetesen mindjárt a következő állomásunknál az orrunk előtt zárták be a hullámvasutat, így kénytelenek voltunk egy szabadesést kipróbálni, majd átkullogni a kreatív "Superman" névre hallgató hagyományos hullámvasutacskára. Illetve majdnem hagyományos, mert ennek sem volt padlója :)

Ez a hullámvasút a leg-leg, sok tekintetben. A legérdekesebb talán az, hogy egyike a világ leggyorsabb hullámvasutainak - közel 120 km/h sebességgel repít -, és a megközelítőleg 50 méter átmérőjű függőleges hurokjával a világ legnagyobb 360 fokos vertikális fordulatát birtokolja.

Nem volt semmi, amikor a loop tetején lenéztél a tóra alattad...

Kis Superman figura a tetején befigyel :)

A kép egyébként ott készült, ahol beszálltunk a vonatba. Akkor el tudjátok képzelni, milyen volt, amikor egy tó felett kivezetett a vidámparkból a vasút, hogy aztán egy triplacsavaron visszahozzon. Bizony, a teljes pályahossz több, mint 1 kilométer!

Volt még egy nagy álmom: felülni egy Wooden Roller Coasterre. Ezek a faszerkezetű hullámvasutak több szempontból is zseniálisak. Egyrészt bámulatosan néznek ki, és megfelelően kacifántos pályavezetés esetén első ránézésre csak a káosz uralkodik a konstrukció felett. Másrészt, a hajlékony faszerkezet miatt az egész építmény akár 10 vagy több centiméteres kilengéseket is végezhet, miközben a kocsik futása a sínen leginkább a Szabadka-Szeged élményvasút-szakaszhoz hasonlítható. Azzal a különbséggel, hogy itt az 5 km/h helyett 105 km/h sebességről van szó...

A Rattler 1992-es megépítésekor a világ leggyorsabb és legnagyobb faszerkezetű hullámvasútja volt. Akkor 120 km/h sebességgel, 51 méteres zuhanással indult az utazás, ám néhány évvel később módosítottak a pályán, így ez némileg megrövidítette és lelassította a vonatot. Ettől függetlenül, húsz év múltán is még mindig a világ negyedik legnagyobbja, fajtájából.

... amikor a zuhanáskor feltettem a kezem, nem tudtam újra megmarkolni a kapaszkodót, úgy süvített :)

Akivel hátul utaztam...

... és akit onnan láttam az első sorban :)

Hogy mi mindent láttunk és próbáltunk még ki a rendelkezésre álló idő alatt, azt most már lehet, nem részletezném, de egy képet a világsztárokról bemutatok!

Ki nem hagyhattuk :)

Élményekkel tele, fáradtan, mint egy zombi kerültünk ágyikóba, hogy utazásunk utolsó napjára felkészüljünk...

Day 10

Levezetésképpen egy kis San Antonio-i városnézésre adtuk a fejünket. Alapvetően a központ nagyon barátságos és szép, igazi mexikói hangulattal - ergo attól még, hogy Texasi Köztársaság meg kutyafüle, a népeket elzavarni nem tudták :) - és van egy nagyon szép folyópart, a mellé ásott csatornával, melyet éttermek és kávézók szegélyeznek.
Kaptok innen is majomparádékat:

Amire fel lehet mászni... :)

... CD-borító képet ...

A zenei stílust rátok bízom! :)

... és kedves magyar fiúkákat!

Itt már azért elég endgame életérzésünk volt :)

Nem maradt más hátra, hogy elvégezzük az utolsó kilövést, és megtegyük az előttünk álló párszáz mérföldet a texasi sivatagon keresztül. Valahogy így gondoltam:

3... 2... 1...

... és már itthon is voltunk.

Biztosan sokan lesztek, akik csak a képeket nézitek meg, néhányan esetleg elolvassák az első és az utolsó bekezdést. Megkérdezhetitek, miért is írtam meg ilyen részletesen ezt a kirándulást... Néhány éve megkaptam a magamét, hogy az ember nem azért megy kirándulni, hogy nézelődjön, hiszen arra vannak a képek. Az illetőnek nagyon nem volt igaza, hiszen egyedül az élmény az, ami nem megy tönkre a merevlemezeddel együtt. De ha még igaza is lett volna: mit ér a kép, történet nélkül? 1160 fényképet készítettem az utazás során, és ha hiszitek, ha nem, mindegyikükre emlékszem. A memóriakártyám akkor telt meg, amikor az utolsó parkon vágtunk át, hogy beüljünk az autóba - tudom, hogy nincsenek véletlenek, de ez akkor is stílusos volt.

Hogy kit csomagolok be a következő ilyen kirándulásra, azt szerintem már mind tudjátok... egy dolog azonban biztos: ez az ország sokkal több csodát rejt, mint azt ember ésszel el tudja képzelni. Ha egy pillanatra félretesszük a "Kóla, puska, sültkrumpli" előítéleteinket, többet láthatunk, mint valaha. Remélem, sikerült ebből egy zabszemnyi ízelítőt adnom, és bízom benne, hogy vidáman, élvezettel olvastátok!