2013. augusztus 22., csütörtök

Conquering East Coast - New York, New York

Elérkeztünk hát a várva-várt bejegyzéshez, az Amerikai Álom beteljesüléséhez. Mert megoszthatok én csillogó-villogó képeket a Fények Városáról, az igazi vadonról, medvékről és bölényekről. Mesélhetek gyalogkakukkokról, hamburgerekről és pickupokról, telepakolhatom a hűtőt Albuquerque vagy egyéb, kimondhatatlan nevű ősi települést ábrázoló mágnesekkel. A kérdés mindig ugyanúgy kezdődik: "... és voltál New York-ban? Milyen volt?" 

Voltam. Mondom, milyen volt:

A Nagy Alma legalább akkora felkészülést igényel egy kétnapos - legalábbis kétnaposra tervezett - kirándulás esetén, mint egy 400 fős aprócska falusi lakodalom Telecskán. Nem is a távolságokkal, talán nem is a befogadni kívánt információ mennyiségével van itt a probléma, és egy pillanatra figyelmen kívül hagyhatjuk a tényt is, hogy pusztán a világhírű látnivalók szóbeli felsorolása is órákig tartana. Egyszerűen csak a tudatalattid kopog a koponyád belső falán, jelezve: ez a város más, mint a többi. Még ha csak a fele is igaz annak, amit képekről, filmekből láttunk, távoli rokonoktól hallottunk róla. Így visszatekintve, a kirándulást megelőző estén jobban izgultam, mint a záróvizsgám előttin...
Persze minket, a Nagy Világjárókat Las Vegas, Los Angeles, San Francisco, Denver, Miami és Philadelphia metropoliszai után már meglepetések nem érhetnek. I have never been so wrong in my life.

Elképesztő. Ez volt az első gondolatunk, amikor véres amerikai sorozatokban hetente felbukkanó I-95 főuton araszolva először megláttuk Manhattan sziluettjét, amely a ködfelhőbe burkolózva egy teljesen más, talán nem is e világról való nyúlványként uralta a keleti égboltot. Nyugatról a várost csak alagutak sokaságán keresztül lehet megközelíteni, az első híd a Hudson folyón csak bőven mérfőldekkel a félsziget csúcsa után található. Ez utóbbi egykor George Washingtonról kapta a nevét, így az 1937-ben megépített másfél mérföldes alagutat csakis Linclonról nevezhették el, fontossága miatt. Kicsit olyan volt ez, mint egy csillagközi féregjárat: eltűnsz New Jersey téglafalas sikátoraiban, hogy pár perc múlva a beton- és üvegtornyok dzsungelében felbukkanva szlalomozz a sárga taxik, lovaskocsik, japán turisták és gőzölgő csatornafedelek sűrűjében. A Honda kulcsát remegő kézzel adtuk oda egy rosszarcú parkolóőrnek a Gershwin Theater mélygarázsánál - ide még visszatérünk este hétkor. Előadásra megyünk.

Történt mindez Manhattan szívében, valahol a Broadway és a 51. utca sarkán. A véletlen hozta úgy, hogy reggel kilenckor már a világ leglátogatottabb turistalátványosságának közepén álltunk. 
Hello New York, Hello Times Square!

Times Square
Ki ne ismerné a bolygó legfényesebb útkereszteződését, az amerikai színházipar habostortájának koktélcseresznyéjét, a legőrültebb szilveszteri éjszakák helyszínét, az Univerzum Központját? Mondjuk ez utóbbival annyira nem egyezem, szerintem a cikkírok még nem jártak Bajmokon. Vagy Csantavéren. Évente 39 millió turista, látogat el erre a hihetetlenül zsúfolt, dudaszótól és izgalmas taxisofőr-akcentustól hangos térre, ahol a Coca-Cola és a TDK örök életű reklámjai évtizedek óta próbálnak felülkerekedni a környező színházak csalogató óriásplakátjain - bár a jegyek már hónapokkal az előadások előtt elfogynak minden egyes Broadway show-ra. Apropó Broadway - az út ma 15 mérföld hosszan szeli át New Yorkot észak-dél irányban, és annyira régi, hogy a nevét még a hollandból fordították le a XVIII. században. 
Ez pedig Dávid egy OREO-keksszel:

Keksz és barátja
Ide-oda kapkodtuk a fejünket az utcákat róva a hihetetlen mennyiségű ember, étkezde, bár, üzlet, és a borús eget csak helyenként szemünk elé táró felhőkarcolók között. Hangyáknak éreztük magunkat Óriásországban, úgy döntöttünk hát, szerepet cserélünk. Csupán egy megfelelően magas épületet kellett hozzá találnunk, a többi meg jött magától.
A népek legnagyobb része az Empire State Buliding tetejéről szereti megcsodálni New Yorkot. Ezzel csak az a probléma, hogy így pont ezt az ikonikus épületet nem látod - no, meg hogy kutya drága a belépő. Helyette mi egy visszafogottabb, csupán 260 méteres kilátót szemeltünk ki a Rockefeller Center közepén. Hogy pontosan mi is ez a központ, nehéz lenne megmagyarázni. Képzeljétek el, mit lehet 19 épületben, 10 hektáron, közel egymillió hasznos négyzetméterrel kezdeni. Nos, ezt mind megtaláljátok itt. Ma már nemzeti emlékhelyként szerepel az épületegyüttes, melyet közel 80 éve építtetett a tiszeletreméltó Rockefeller család, Amerika valaha létezett legbefolyásosabb és  leggazdagabb családja.

Rockefeller Center - részlet
Félelmetes...
Mielőtt felszaladnánk a kilátóba, megpróbálok egy vázlatos képet festeni a New York-i utcaképről. Itt 19 millió ember él egy darabka földön, melynek területe alig kisebb a teljes Dunántúlnál, és Budapest 60-szor férne el benne. Még ha a szigorú városhatárt is vennék figyelembe, ez a szám akkor sem csökkenne 8 millió alá. A lakosság 36%-a nem az USA-ban született, csak 44%-a fehér, 25-25% fekete és latin-amerikai, 10% ázsiai. Igen, ez így 104%, én is tudom. Van átfedés. Ehhez csatlakozik a milliónyi turista, átutazó, megmagyarázhatatlan származású egyén... gyerekek, itt tényleg van minden, mint Karácsonykor. 

Utcakép. Babysitting, level: expert.
Ha becsukott szemmel letennének a központban, soha az életben nem jönnél rá, hol vagy. Manhattannek ráadásul két üzleti negyede is van: a Lower Manhattan a híres Wall Street, WTC stb. otthona, míg a Midtown a Boradway, a Times Square és a Rockefeller Center kerülete. Mindez, a Rockefeller Center 70. emeletéről valahogy így nézhet ki:

A látvány, amiért az ember New York-ba utazik
Manhattan. Egy leírhatatlan egyveleg, a legek, a káosz, a rend és az erő szinonimája. Mintha 19 millió embernek egyszerre adtak volna tízezer csomag LEGO kockát, hogy építsék fel álmaik metropoliszát, egyetlen kavicsos félszigeten. Ötletből nem volt hiány, ahogyan stílusból sem:

Midtown Manhattan
... s északon építék mellé egy parkot, mely nagyobb, szebb s jobb társainál, és elnevezék vala Central Parknak:

Central Park. Zöld sziget a Legek Félszigetén.
Kedvünket az egyre sűrűsödő esőcseppek sem szeghették, a hideg szél pedig még különösebb érzést kölcsönzött az élményhez. Én pedig csak kattintottam, kattintottam... 

Egy újabb páratlan páros: a MetLife és a Chrysler Building
A végtelenségig tudnék mesélni ezekről az épületekről és városrészekről. Tudjátok, van nekem ez a felhőkarcolós dolgom... mindegy, hagyjuk. Szóval, még egyszer, utoljára dél felé fordultunk, hogy szalutáljunk az Empire State Buldingnek, majd lefelé vettük az irányt a liftre váró, kígyózó sorok közt.

Látni az Empire State Bulidinget. Újabb sor a bakancslistán...
A szemerkélő eső közben komolyra fordította a folyékony szót, így hamarosan egy LEGO bolt közepén, későn pedig az utcán, oszlopokon lógva találtuk magunkat:

Sárga taxi, szürke idő, zöld majomparádé
Amit az elmúlt órákban megállapítottunk: innen lentről minden elképesztően nagy, autó nincs a városközpontban, csak taxi, és nem tudod megállapítani, ki a turista és ki nem. Ezek, és egyéb apróságok roppant szórakoztatóvá tették a városnézést, még az először szemerkélő, később zuhogó esőben is. Bár Dávid és Gábor nem örültek tiszta szívükből a borús időnek, a Las Crucesben töltött hónapok után én valami furcsa oknál fogva határozottan élveztem azt!

Merengő alak a Grand Central Terminalon
A Grand Central Terminal a világ legnagyobb vasútállomása. 42 peronon 67 vágány foglal helyet, két szinten, kivétel nélkül a föld alatt. A kiszolgálóvágányokkal együtt több, mint 100 sínpár tekereg a föld alatt, és naponta majd' 300 járat indul innen a környék minden apró zegzugába. Mindezt természetesen egy gigantikus bevásárlóközponttal és piaccal tálalva kapjuk, a következő magas designnal rendelkező peronok kíséretében:

No, ez nem szerepel a prospektusokban...
Empire State Buliding. megint csak fel kell emlegetnem a napot, amikor Gáborral megegyeztünk: a Grand Canyont, Las Vegast és a Golden Gate hidat szeretnénk látni - minden más csak luxus. Ha akkor tudom, hogy ennyire nem leszünk képesek az ülepünkön maradni, a listára felvettem volna a kontinens egét évtizedekig uraló építészeti remekműnek is. Amennyit ez a felhőkarcoló az elmúlt 80 évben látott, az valószínűleg még Gandalfnál is bölcsebbé tette, az amerikaiak pedig megvesznek érte. Magabiztosan vezeti a USA kedvenc épületeinek a listáját, 102 emeletével és 443 méteres magasságával pedig 9/11-től 2012 áprilisáig - ha csak erre a rövidke macskaöltőre is - újra New York különbejáratú égigérő paszulya lehetett. 

Empire State Building
A különbség egy krokodil közt, hogy hosszabb, mint zöld. Nagyjából így emlegetik az Empire State Bulidnget is, mert lefektetve egy kicsivel hosszabb, mint a Pentagon - ha úgy tetszik, cseppnyit magasabb, mint ez utóbbi felállítva. Kevesen tudják, de King Kong trónusa is kapott már repülőt az oldalába - igaz, állítólag nem szándékosan. 1945-ben egy B-25-ös pilótája a sűrű ködben későn vette észre, hogy a többszázezer tonnás óriás sokadik unszolásra sem hajlandó arrébbmászni, szerencsétlen a 80. emelet alatt találta telibe az épületet. A szerkezet sértetlenül megúszta a friendly fire-t, 14 halott mellett egy liftkezelő is megsebesült, akit jóakarói - nyilvánvalóan - lifttel szerettek volna lehozni az égő épület 79. emeletéről. 75 emeletes zuhanását a történelem leghosszabb TÚLÉLT felvonózuhanásaként dokumentálták. A szóban forgó hölgy minden bizonnyal macska volt - és aznap két életet elveszített.

Időközben leszakadt az ég. A Madison Square Garden alagsorában rejtőztünk el előle, nehogy a fejünkre essen, de hamar beláttuk, hogy itt nagy városnézés sötétedésig már nem lesz. Gábor és Dávid beültek egy Starbucksba, azonban engem az időjárás ilyen könnyen nem rázhatott le. Bár esőörömömben én sem szaladtam ki a nyílt utcára Bridget Jones módjára - ezáltal is könnyekben áztatva önmagamat és a mozi közönségét, - Hans Haupt zsebre vágható találmányának kíséretében mégis bátran járdára léptem. Röviden: esernyőt bontottam. Rövid időn belül újra a Broadwayen találtam magam, de bevallom őszintén, a járdaköveken és a taxiktól sárgálló utakon kívül nem sokat láttam a zuhogó esőben. Hozzátenném viszont, hogy ez a kis séta még ma is a New York Top 5 élmény közé tartozik, hiszen az aktatáskákat esernyőnek használó öltönyös úriemberek és a Taft reklámba illő lucskos, de még mindig göndör szőke hajú cicababák sziluettje egyszerre volt szórakoztató, vicces és 100%-ban ikonikus jelenség, amint az utasszám rövidtávú felívelését remélő, időközben vérfarkasokká vált eszelős taxisofőrők között próbálták átugrani a gőzölgő csatornafedelek körül keletkezett feneketlen New Yorki-i pocsolyákat.

A séta fénypontja a vasalóról elnevezett Flatiron Buliding volt, mely egyike a város legismertebb és egyben legrégebbi felhőkarcolóinak. Természetesen ez utóbbi kijelentést csak óvatosan tehetjük fel, mert a címet mindenki magáénak akarja - a felhőkarcoló definícióját pedig minden szökőévben már-már tradíció szerint változtatják meg. Akárhogy is legyen, egyike New York szimbólumainak, melyet Hollywood is közkedvelten pusztít el katasztrófafilmjeiben. Lásd: Godzilla.

Flatiron Bulding
Persze nem csak az égbe szökő konstrukciók jellemzik New York építészetét. Kétségtelen azonban, hogy már évtizedek óta tudják a helyiek: ezen az utolsó négyzethüvelykig beparcellázott és belakott területen csak és kizárólag felfelé lehet terjeszkedni. Tudták ezt 80, 40 és 5 éve is, az ötlet nem változott, az építészeti stílus viszont igen:

Generációs küzdelem egy talpalatnyi földért
Már bealkonyodott, mire a New York-i földalatti világhírű szolgáltatásait igénybe vettem. Ez a világ legnagyobb kiterjedésű gyorsvasúti tömegközlekedés-hálózata. Feltételezem, a "legnagyobb metróhálózat" címet további 19 város birtokolja a világon, persze mindenki másban a legjobb. Nos, New York az állomások számával állhat a dobogó tetejére, 468 megállóval. Összehasonlításképpen, a budapesti metróhálózatnak 42 állmoás jutott. Szegény. A világon emellett New York volt a második a metróvonalak létrejöttének sorában, de ez megint csak félig igaz - 1904.-ig nem is mentek föld alá. Fun fact: Európában hasonló a helyzet, hiszen a budapesti kisföldalattit 1896-ban nyitották meg, az athéni metrót pedig 1869-ben adták át. Itthon előszeretettel hangsúlyozzuk, hogy ez volt a kontinentális Európa első földalattija, míg a görögök maguknak adják az első kontinentális metrót. Azt, hogy ki, mikor, milyen körülmények közt ment először föld alá, senki földi halandó nem tudja. Ha engem kérdeztek, a mexikói bevándorlók már a 19. század elején lefektették a síneket a határ alatti alagutakba, csak ezeket a Border Patrol még nem tárta fel...

A napnak pedig még nem volt vége. New York látogatása egy Broadway előadás nélkül olyan, mint a Grand Canyon naplemente nélkül. Az itthon még csak mérsékelten ismert, az USA-ban viszont már egy évtizede toplistán szereplő Wicked-re szereztünk jegyet Gáborral - az előadást Dávid inkább a Hondából követte végig a parkolóház alsó szintjén -, és több hetes előfoglalással (no, meg némi jegyár-összehasonlítás után) végül az utolsó sor szélén kaptunk helyet. A kilátás azonban a színpadra így is pazarnak bizonyult - másra igazából nem is volt kilátás, mert a beltér meglepően dísztelen volt.

Gershwin Theater
Az előadás hatalmas élmény volt. Azoknak, akik szeretik a musical világát, melegen ajánlom, akik pedig nem - nos, ők úgysem értékelnék. Ritka az az előadás, amely túléli a Broadway finnyás közönségét, a Wicked azonban ennyi idő után is meglehetősen magasan szárnyal. Engem mindenesetre meggyőzött, így füligszáj-módon léptünk ki az időközben földöntúli felhővárossá változott Manhattan-be.

Köd
Ahogy elállt az eső, rögtön leszállt a városra az óceáni köd, sejtelmes homályba burkolva a felhőkarcolók csúcsait. Az utcákat újra emberek milliói özönlötték el, és számtalan villogó reklám tényleg szivárványszínűre festette az égboltot - pedig a New York Pride-ig még 5 hónap volt hátra. A látvány lenyűgöző volt, most már értem, miért mondják: ez a város sosem alszik. Ekkora fényben én sem tudnék. Gáborral ezt egy hot doggal ünnepeltük meg, melyet egy igazi, bádogkocsis utcai árustól szereztünk be valammennyivel több dollárért, mint ahány foga a barátságos keleti úriembernek volt. Pedig nem volt drága a vacsora.

Dat Face.
Egy rövid szuvenírvásárlás a környéken (mindig minden van, és sosem találod, amit szeretnél), egy még rövidebb látogatás a Times Square-en, és már indultunk is a parkolóház felé. Itt kezdtük a napot egy örökkévalósággal korábban, és itt is fejeztük be az éjszaka kapujában. Bármit is nyújthatott volna még nekünk New York, várhatott másnapig - ránk még két óra gurulás várt csendes, Swarthmore-i hajlékunkig.

Times Square reloaded. Egy piros pötty annak, aki megtalál minket a képen!
Nehézkes volt a másnapi érkezés a Nagy Almába - a név eredetét egyébként számos nagy nevű egyetemi professzor kutatta, de a mai napig nincs egyértelmű magyarázat, miért pont alma. Az első nehézséget a lehető legrosszabbkor esedékes olajcsere jelentette. A három gépész eddigi békés együttlétébe most szűkebb tekintett és élesebb hangnem keveredett, de megbékélve a tudattal, hogy ma pedig olajcsere lesz, a magunk komótos tempójában róttuk az utakat a következő, fent említett szolgáltatást nyújtó koordináta felé. Sikeresen beleszaladtunk egy gigadugóba a 2x6 sávos autópályán:

Dugó. Most még csak szemben, de nemsokára nekünk is...
... majd apró vidéki utakon és lusta világvégi autómechanikusok látogatásán keresztül ("Yes, I can do that oil change by... say, in 3 days?") végül rájöttünk: minden út Walmartba vezet. Valahol a puskák és a pelenkák között félúton rá is akadtunk a helyi autószerelőkre, így egy gazdaságos olajcsere után már újra a népes autópályán találtuk magunkat. Röpke 4 órával a tervezett érkezés után, a késő délutáni órákban érkeztünk meg a Manhattan félsziget déli csücskére, hogy elkapjuk a Szabadság-szobor felé tartó utolsó kompok egyikét. Csak szerettük volna. Beiktattunk tehát egy harmadik New York-i napot a jövő tervei közé, és rövid időn belül feloszlott a trió. Gábor a Central Park, én a Wall Street, Dávid pedig a mosdók felé vette az irányt. A kb. (jelentése: körülbelül, lásd: gatyamadzag) félórás magány nem esett rosszul, a szemerkélő esőben vidáman róttam a déli sikátorokat, élmélyülve Brooklyn, az East River és az emberöltős felhőkarcolók látványában.

A One World Trade Center (az itteniek csak úgy hívják: Freedom Tower) tornya még mindig tekintélyt parancsolóan magasodott a Lower Downtown felé. Az épület, melyet először a Rockefeller Center kilátójáról, majd közelebbről aznap délután az autóból kiszállva csodálhattunk meg, méltó utódja lesz az ikertornyoknak. Átadására még várnunk kell, de látogatásunkkor már bőven meghaladta az Empire State Building magasságát. New York legmagasabb épülete ma 541 méter magasan tekint le a legek városára, a torony becenevét és magasságát pedig nem kalapból húzták: az 541 méter pontosan 1776 lábnak felel meg. Bizony, a függetlenség kikiáltásának éve volt ez. Az alapkövét természetesen július 4.-én tették le. Ez az igazi amerikai felhőkarcoló:

One World Trade Center
Akik az első sorból nézték végig 9/11-et: World Financial Center
A Wall Street felé haladva az embernek az az érzése támad, hogy az építkezés, a fejlődés itt sosem áll meg - és soha nem is fog. Itt, Manhattan szívében minden sarkon meglepetések várnak, a város időt sem hagy neked arra, hogy csodálattól tágra nyílt szád becsukd, szemeddel pislogj.

Stílusok karneválja
Mindig lehet egy emelettel magasabb
Régen és most...
Időközben Dávid is csatlakozott hozzám, és a Liberty Island ködbe vésző sziluettjétől kísértve beléptünk a világ egyik legfontosabb pénzügyi központjába - akarom mondani pénzügyi sikátorába -, a Wall Streetre. Nem sokat láttunk. Nem mondom, hogy Dagobert Bácsi kincstárára számítottam amikor a sarkon befordultunk, de egy poros, sötét és dísztelen kisutcánál egy kicsit többet vártam el a gazdasági válságban oly sok bróker életét követelő amerikumtól. Az utca keleti végéről bámulatos a kilátás Brooklyn felé:

Brooklyn
... a már említett Wall Street pedig valahogy így köszön rád:

Wall Street. Elsétálnál mellette...
Az utca végén álló Trinity Church állványok mögé rejtőzött, ám a kötelező New York Stock Exchange, azaz a világ legnagyobb tőzsdéje így sem maradhatott le a listáról. A séta a Wall Streeten azért felidézett egy-két gengszterfilmet, és kétségtelenül volt egy hangulata.

Vetetkezés a tőzsde fellegváránál
A Nap korongja már alacsonyan járhatott - természetesen ezt pontosan megbecsülni lehetetlen lett volna a felhők és karcolóik rengetegén keresztül -, így úgy éreztük, eljött az idő, hogy Gáborhoz csatlakozzunk a Central Park világzöld pázsitján. Persze a New York-i metró ezen a napon is tartogatott újdonságokat számunkra, ezúttal egy, a Budapest utcáin - nem véletlenül - nem sűrűn látott jelenséggel, egy teljes pompába öltözött zsidó famíliával találkoztunk, akik a vasállványok, csattogó metrókocsik és hat nyelven beszélő csövesek között legalább annyira groteszk látványt nyújtottak, mint a serdülő bajusz Justin Bieberen.

Utazóközönség
A Central Parkról annyit mindenképp el kell mondanom, hogy sem a legnagyobb, sem a legszebb... igazából, semmi komoly parkrekordot nem birtokló zöld téglalap Manhattan közepén. Hogy mi teszi mégis a világ top 10 turistalátványosságainak egyikévé, azt nehéz megmondani. Erre mondaná apu, hogy park, mint park. Talán azért olyan különleges, mert a világ egyik legégbeszökőbb városában (összesen 794, 100 méternél magasabb épület van itt - Magyarország legmagasabbja így a Parlament 96 méterrel) egy talpalatnyi zöld oázis hihetetlen kontrasztot jelenthet. A madárcsicsergéstől hangos, jóformán sűrű erdővel övezett, sziklás tópartokról a kilátás olyan volt, mintha egy távoli, idegen világot kémlelne az ember a biztonsági üvegen túlról.

SimCity NY
Alkonyat - életre kelnek a fények
Már az orrunkig sem láttunk, mire megtaláltuk Gábort a park szívében, így a nagy nevezetességekről, szökőkutakról, szobrokról és kertekről sajnos lemaradtunk. Talán jobb is így, hiszen erre a több, mint három négyzetkilométerre - melynek minden egyes négyzetmétere a legkülönlegesebb bánásmódban részesül - egy teljes napra lenne szükség. Meg mondjuk egy biciklire. Az éjjeli New York-i nyüzsgés helyett utunk azonban Brooklyn felé vezetett, hiszen ez a város még nem engedett útjára földi halandót anélkül, hogy az bár egy pillantást is vessen a történelmet író felhőkarcolórengeteg éjjeli sziluettjére. Útközben:

Central Park
Egy újabb álmom vált valóra, amikor felbukkanva az East River túloldalán, megpillantottam a Brooklyn Bridge körvonalait, mögötte a ködbe vesző toronyóriásokkal. Nagyjából tíz éve helyeztem be az utolsó darabot 2000 darabos New York City puzzle-omba, s bár az Ikertornyokat csak odaképzelni tudtam a képről - no, meg a szög sem stimmelt tökéletesen -, fülig ért a szám, amikor egy-egy épület ismerősen csillogott a folyó túloldalán. "Bizony, annak az irodaháznak az ablakait 3 napon át próbáltam kirakni" - gondoltam magamban. Összehasonlításképp:

Ravensburger copyright
Takács Árpád copyright
Tudom, nem hasonlít... de ez nem jelenti azt, hogy az élmény egy cseppet is értékét vesztette volna. Ott álltam tátott szájjal a folyó mellett, és pár percig csak csendben hallgattam a város zaját és a folyó csendes morajlását. Nem volt nehéz dolgom, hiszen Gábor és Dávid már a végelgyengülés határát súrolták, megfáradt utazókként csodálva a látványt egy közeli padon. Egy cseppet a levegő is lehűlt, az otthon minket váró palacsinta ígérete pedig egyre a metrómegálló felé fordította cipőnk orrát, míg a mólót jártuk, ám egy utolsó mozdulatként még ledobtam az állványt az abban a pillanatban világot jelentő deszkákra, és az USA-ban töltött 341 nap egyik legspontánabb, talán legjobb - mindenesetre egyértelműen egyik kedvenc - képem látott napvilágot:

New York, New York
Úton az autó felé még sétáltunk egyet a WTC emlékparkjánál. Bár már minden múzeum régen bezárt a környéken, az építkezések miatt a mozgásterünk pedig csak a járda egy szűk sávjára korlátozódott, egy rövid időre mi is megálltunk az utca emberével - kicsit olyan érzése támadt itt az erre haladónak, mintha a tornyok alagsorából még mindig füst szállna föl egy vékony szürke csíkban. Nem volt egy kellemes gondolat, de messzemenő következtetéseket nem kell levonni: mi sem tudtunk, olyan fáradtak voltunk már...

Ground Zero - egy rendhagyó emlékmű
Így történt tehát, hogy egy esős kedd és egy fél szerda után, könnyes búcsúval a hátunk mögött még egyszer, utoljára nekifutottunk a városnézésnek, minden titkos turistaöszöntünket beizzítva. Manhattan földjére azonban ezen a csütörtökön már nem kívántunk lépni - s bár napot aznap sem láttunk többet, mint az előző két napon összesen, vidáman vettük az irány New Jersey elhagyatott dokkjai felé. Miután türelmesen megvártuk, hogy a 16 tagú shabbat shalom-omozó família elhelyezkedjen a fedélzeten - elfoglalva nagyjából kétszer ugyanennyi helyet, míg a családfő senkitől sem zavartatva végigfeküdt egy 5-személyes padon -, megkezdtük utunkat a végtelen Upper Bay vizein az Ellis Island, majd a Fáklyás Néni felé.

Manhattan - ahogyan a hajósok látják
Békésen imbolyogtunk a szemerkélő esőben, míg végül kikötöttünk az Ellis Island aprócska mólóján. A Bevándorlók Szigetének is csúfolt földdarab a múlt század első felének legforgalmasabb bevándorlása hivatala volt, az amerikaiak egyharmada (!) gyökereit ehhez a szigethez vezetheti vissza, hiszen a dédapák és ükanyák mind-mind megfordultak ebben díszes épületben 1892 és 1954 között.

Ellis Island
Great Hall - a zászlókón itt még mindig csak 48 csillag ragyog!
Egy közepesen izgalmas kiállítás megtekintése után elvesztettük Dávidot, ám ne izguljon senki: a történet végén újra megtaláljuk majd!
Szabadság-szobor. Nagy valószínűséggel Amerika jelképe, hiszen szimbolizálja mindazt, amire az itt élők a legbüszkébbek, és ők csak egy szóval illetik: Szabadság. Sajnos az USA-ban töltött idő nem volt elegendő ahhoz - mint már említettem -, hogy érdemleges választ kapjak a "Mit értetek ti SZABADSÁG alatt?" kérdésemre, de egy szimbólumot talán nem is lenne érdemes megkérdőjelezni. Végül arra jutottam, hogy ez valamilyen univerzális kifejezés lehet, mely indokként szolgálhat háborúra, ünneplésre, jó kifogás egy per indításánál, kiváló téma a művészetek művelőinek, s nem utolsó sorban bármit rá lehet húzni, ami kölcsönösen gyümölcsöző együttműködést hozhat egy tetszőleges, lehetőleg nem távoli vagy közeli keleti, afrikai, kelet-európai, dél- és közép-amerikai, esetleg II. Erzsébet királynét elismerő ország és az USA között. Azaz, Nyugat-Európával. Így történt, hogy a franciák úgy döntöttek, megajándékozzák régi barátaikat - azaz pontosabban legádázabb ellenségeik legádázabb ellenségét - egy aprócska rézszoborral, feltéve, ha ezek a barátok vállalják, hogy talapzatot építenek és találnak neki egy szép helyet.

Közeledünk...
Az ötlet valahol az 1865-ös év környékén pattant ki a franciák fejéből, de a nagy szabadságban és békében, amit a köznyelv politikai alapú zavargásoknak is nevez, nem volt idejük elkészíteni a szobrot. Valószínű, hogy az amerikai függetlenség századik évfordulójára szerettek volna végezni vele, ám a pénztelenség miatt csak egyes részeit - fejét, fáklyát tartó kezét, stb. - készítették el, majd állították ki a világ különböző részein, hogy támogatókat szerezzenek. A szobor talapzata - mely az amerikaiak feladata volt - kis híján nagyobb kihívásnak bizonyult, mint maga a szobor, de végül 1886-ban sikeresen átadták a nagyközönségnek.

Szabadság-szobor
Hogy a koronába fel lehet sétálni, az köztudott, de azt kevesen tudják, hogy a fáklya körül is található egy terasz, ahova egy keskeny létra vezet. Előbbi éppen felújítás alatt, utóbbi pedig 100 éve zárva a látogatók előtt, de ahhoz nem szükséges felmászni, hogy az embert magával ragadja a látvány. A méretek azonban csalókák, hiszen a talapzat önmagában 27 méter magas, míg a szobor 46 méter a talapzattól a fáklya lángjáig. Őszintén szólva a Szabadság-szobor kisebb, mint hittük, de elég nagy ahhoz, hogy tátva maradjon a szánk. :)

A szigeten sétálva találtunk még egy csillogó Harley-Davidsont:

Liberty Bike - a szabadság nagykövete. Vajon miért éppen egy motort választottak?
... kilátást az öböl északi partja felé:

Szürke csendélet
... és furábbnál furább turistákat:

Divatos néni...

















... és kevésbé díszes tiara
















A látogatást pedig az elmaradhatatlan pózzal zártuk, az erről készített képpel valószínűleg 8-ból 5 látogató büszkélkedhet éjjeliszekrényének sarkában:

A megtestesült szabadság
Valahogy így ért véget a mi kis New York-i kiruccanásunk. Elnézve a bejegyzés hosszát, valóban tartalmas volt ez a három nap - de mindazt leírni, amit átéltünk és láttunk a világ eddigi legnagyobb cirkuszában, képtelenség lenne. Átadni pedig még nehezebb. Őszintén kívánom, hogy mindenkinek legyen egyszer része az életben ebben a csodában - vagy nevezzétek annak, aminek gondoljátok. Megéri.

1 megjegyzés: