A varázslat földjén: Conquering East Coast - A természetnek az a bizonyos lágy öle

Reggel meglepően gyorsan összeszedtük magunkat. Bár hétágú napsütésünk nem volt, a poros motelszobát mégis jókedvűen, 100%-os feltöltöttséggel hagytuk el, hogy rövid autókázás után fenséges reggeli lakomát csaphassunk a közeli Subway-ben. Mert vannak dolgok, amik sosem változnak...

Ha az USA nyugati partja természeti csodáiról híres, a keleti part ennek szöges ellentéte. Kivéve talán néhány, még mindig az "elképesztő" kategóriába tartozó északi nemzeti parkot Maine és Vermont államokban, no meg a Great Smoky Mountains National Parkot - Nashville szomszédságában, pár száz mérföldre. A nemzeti park tulajdonképpen nem más, mint a Sziklás Hegységtől keletre elterülő egyetlen, nagyobb hegylánc, az Appalachian Mountains védett területe, melyet az amerikaiak mind nagyon jól ismernek és nagyon különlegesnek tartanak. Mi, európaiak viszont már hozzászoktunk a látványhoz, hiszen ilyen öreg erdőket, 2000 méteres csúcsokat, lankás hegyoldalakat és lejtők közé szorult felhőket a Balkán és az Alpok minden sarkában láthatsz. Miért kell nekünk mégis egy óceánt átrepülnünk azért, hogy ezt szemügyre vegyük? Egyáltalán miért különleges ez a táj? Talán, mert ezt nem szabdalják alpesi falvak, lövészárkok. Talán, mert a különleges mikroklímája miatt a parkot 95%-ban borítja erdő. Vagy talán, mert hónapok óta nem láttunk igazi erdőket, csak bokrokat, kaktuszokat és száraz füvet. A választ az olvasóra bízom, a kitérőt pedig - mint azt majd a képekről is láthatjátok majd - nem bántuk meg.

Az út a parkba Gatlinburg városán keresztül vezetett. Nos, ez egy tipikus amerikai üdülőváros, amerikai dolgokkal, amerikai stílusban, amerikaiaknak. Lefordítva olyan, mintha az Alpok egy hegyoldalában síközpontot építenének, majd felhúznának mellé egy "autentikus" osztrák falvacskát és "őshonos" teheneket telepítenének a tisztásra gyárilag rothasztott "régimódi" kerítéssel. Volt itt minden, amihez nem szükséges az autódból kiszállni, kiváló turistacsalogató és még csak nem is olcsó. Kezdeném talán a lehetséges alternatív közlekedési eszközök listájával:

Big Foot & Helicopter. Pick one.

Szálláslehetőségek:

Titanic

Wonderworks

... ha ezek egyáltalán hotelek. Vagy hasonlók... Ha pedig unatkozol és még nem voltál még ilyenben az ország hatvannyolc más, különböző pontján, itt az alkalom, hogy meglátogasd a csodálatos szépségű nemzeti park kapujában elhelyezett Hollywood viaszmúzeumot:

Godzilla is van. Viaszból, gondolom.

Ennyi elég is lesz Gatlinburgről. Prózaian fogalmazva, a nap sugarai már javában a délután felhőinek táncában gyönyörködtek, mire a kiszemelt, ötmérföldes túraút kezdetéhez érkeztünk. Ekkor még nem tudtuk, hogy lesz közülünk, aki halálosan komolyan gondolta a "ha bírjuk még, mehetünk tovább is" kijelentést, és egy jó iramú katonai tempóban (nem, mintha én, a puhány fiatal generáció tudnám, milyen is az) belevetettük magunkat a természet sűrejébe. Mesebeli tájak következtek, sebes hegyi patakokkal (Dávid pedig fogadkozott, hogy ő pedig ebben még ma megmártózik):

Megértem Dávidot...

... rejtett természetes alagutakkal:

... természetes lépcsővel :)

... és tényleg gyönyörű kilátással. Az igazi ősz még messze volt, de néhány türelmetlen lomb már elfelejtette a zöld szín milyenségét, foltokban színezve a végtelen erdőt:

Great Smoky Mountains. Egy kis ízelítő, a java még hátravan!

Dávid arra a kérdésre, hogy utazás előtt megnézte-e a Vasember című filmet - hatszor -, nemleges választ adott. Így tehát megmagyarázhatatlan jelenségként tartható számon rendíthetetlen motivációja az egek meghódítására. Volt egy olyan érzésem, hogy az általa diktált, árkon-bokron átmasírozó, emelkedőn is százhúsz lóerővel dübörgő tempójával a csúcs elérése után is lazán gyalogol majd a levegő láthatatlan lépcsőin, amíg a megfelelő színű lobogót ki nem tűzi a Holdra. Nem azt mondom, hogy az első - valljuk be: nem eget rengető - 2.5 mérföld teljesítése után kileheltük lelkünket, de egy, a táska alsó, ritkán látogatott tájairól előkotort préselt banán és abban a pillanatban életem egyik legjobb vásárának bizonyuló "Yellowstone National Park" dombornyomattal ellátott laposüvegem nélkül komoly energia- és motivációhiányban szenvedtünk volna.

Ebben a sorrendben.

S míg mi Gáborral a szebbnél-szebb tájakban gyönyörködtünk (és bájologtunk a lencsének):

... na jó, itt én bájolgok, Gábor csak gyönyörködik. Nem bennem.

... addig Dávid megpróbálta a felesleges energiáit levezetni, nehogy túl sok legyen neki az elkövetkező 7.5 mérföldre.

Dávid éppen megnézi, mi van a tábla hátuljára írva

Így van: eldöntöttük - mivel még magasan járt a késő délutáni nap - hogy mégis megcélozzuk mi azt a hegymászóotthont a csúcson. Hátha osztogatnak cukorkát. Nos, ebben az egyben csalódnunk kellett, de így sem bántuk meg a masírozást felfelé. Bár pihenőket egyre sűrűbben kellett tartanunk (hiszen a felfelé tartó ötmérföldes túrához egy 1000 méteres szintkülönbség is társult), nem felejtettem el ész nélkül kattintgatni a fotóapparátust. Állítólag 100000 fényképig bírja. Meglátjuk.

Itt éppen én kapaszkodom valami felett, ami semminek látszik

Great Smoky Mountains. Lenyűgöző.

A csúcson mellesleg nagy meglepetés és felejthetetlen látvány nem várt minket. Tekintettel arra, hogy az erdő még a csúcson is sűrűbb volt a múlt heti konyhapulton hagyott dobozos tejnél, kilátásról szó sem volt, és csupán néhány faházikó (ECO-mosdóval felszerelve, és mintha egy Wi-Fi feliratot is láttam volna) törte meg a tisztás fáinak katonás rendjét. Valahogy így kell elképzelni:

Elérve célunkat

Rövid időn belül - még mindig a 2500 méteren nyújtott high-class szaniter-lehetőségek látványának hatása alatt - lefelé vettük az irány, hiszen a késő szeptemberi nap magasabb fokozatra kapcsolt, és a hegyek túlsó felének beragyogását siettetve egyre inkább cserben hagyott minket. Az ismerős tájakon sétálva még néha-néha megtorpantunk egy korty víz és hat fénykép erejéig, de említésre méltó esemény már nem történt. Jókedvűen értük el a patakot, melyben Dávid ígéretét beváltva boldogan mártózott meg. Mivel 16-os karikát még nem szeretnék a blog jobb alsó sarkába biggyeszteni, a vonzó, forrásvízben ázó felsőtestéről készült képekről tessék nála érdeklődni.
Én mindent tagadok.
Az autóhoz még sötétedés előtt, a kempingbe azonban már sötétségben érkeztünk. Rövid keresgélés után ráakadtunk lefoglalt sátorhelyünkre, és az éjszakai sátorállítás csodálatos élményének lehettünk részesei. A kiránduláson először, és utoljára. Az álomba szenderülés nem tartott sokáig, és a kora reggeli órákban már félre is értettük egymást a kemping személyzetével - én megpróbáltam nekik az éves nemzeti park bérletemet lengetve elmagyarázni, hogy csak $10-be került az éjszaka, míg ők váltig állították, hogy $20 értékben töltöttünk nyugodalmas éjszakát az égigérő bükkfák alatt - hacsak nem mutatunk mozgássérült igazolványt. Mondjuk reggel 7-kor más is összekeverte volna az "accessibility pass" feliratot az "annual pass" felirattal, nem?

A parkot átszelő, és egészen Virginiáig kanyarogó közel 800 kilométeres Blue Ridge Parkway az Egyesült Államok leglátogatottabb nemzeti park-egysége, habár az út önmaga nem számít nemzeti parknak. Látogatottságát annak köszönheti, hogy az Amerikai Álom legsikeresebb melléktermékének, a gépkocsinak használata elengedhetetlen felfedezéséhez, és a sűrűn lakott keleti régióból elképzelhetetlen számban özönlenek ide családok hétvégi kirándulásokra. A panorámaút az Appalachian Mountains gerincén halad végig, a már említett érintetlen erdők felett. Késő ősszel tartják a leggyönyörűbbnek, amikor már tarka a növényzet, de így, szeptember végén is nyújtott számunkra lélegzetelállító látványt, bár csupán alig pár tucat mérföldön élvezhettük a fennséges panorámát - estére már Richmondban vártak minket finom vacsorával.
De ez már a jövő zenéje. A mai bejegyzés végére pedig mutatok néhány képet egy átlagos reggelről a Great Smoky Mountains felett!