2013. január 7., hétfő

NMSU Aggies vs. UNM Lobos

Amerikai futball... Minden bizonnyal az egyelten olyan sport a világon, ahol a játékosok kevésbé ismerik a szabályokat a nézőknél, de a játékvezetőnek még így is minden alkalommal el kell magyaráznia a nézőtéren ülő mazsoláknak, hogy miért is fújt. Na, nem azért, mert nem értik... ha nem lenne bennük 10 doboz sör és fejenként másfél kiló barbeque-csoda, még oda is figyelnének. De kezdjük csak az elején...

A New Mexico State University Aggies köztudottan az ország leggyengébb egyetemi futballválogatottja. A csapat annyira esélytelennek számít a bajnokság mellégligájának számító délnyugati körzetben, hogy még akkor is több ráció lenne a pályára állásnak, ha az ősszel érkezett 9 japán leányt állítanák be a tucatnyi kétméteres barlanglakó helyett, hogy egy retardált alakú tojást kergessenek négy óra hosszat.
Pedig a tiszta játékidő csak 60 perc...
Természetesen az amerikai liberalizmus, tolerancia és egyenlőség szótárából hiányzik a "vesztes" és "legrosszabb" szó, így egy-egy hazai pályán játszott mérkőzés nagyjából akkora fesztivált jelent, mint a velencei karnevál, csak itt gólyalábak és gondolák helyett csak bajusz és pickup jut a kedves látogatóknak.

A hatalmas rangadó minden évben a University of New Mexico, azaz az Alburquerque-i testvéregyetem rivális csapata ellen kerül megrendezésre. Gondolom kitaláltátok: a liga előkelő, utolsó előtti helyezéséért. Ugyanis ha hiszitek, ha nem: a UNM Lobos az ország jelenlegi második számú csapata...hátulról. A buli azonban örök, márpedig - mint már említettem - tízezer ember nem a mérkőzés bájai miatt látogat el a hatalmas Aggie Memorial Stadium lelátóira. A közel kétnapos programnak a meccs csupán töredékét teszi ki, hiszen a kultúrális műsornak az ellenfél kabalaállatának égetése is ugyanolyan szerves része, mint a játék utáni, július negyedikét idéző tűzijáték.

A nagy nap előestéjén tehát összegyűlik a nép apraja-nagyja, hogy tánccal, énekkel és leírhatatlan mennyiségű sörrel, "Loco Lobos" - mely nem éppen az ellenfél csapatot dicsőítő szóegyüttes - felkiáltással porig égessék az ellenfél kabalaállatát. Nagyjából így:

Hulljon a férgese!
Ezek után pedig az egyetem himnuszát elzengve korlátlan étel- és italfogyasztásra ítéltettünk, pólóosztás és filmvetítés kíséretében. Bár a mi kabalaállatunknak bajusza van, és köze nincs az "Aggies" becenévhez - mely az egyetem mezőgazdasági múltja előtt hivatott fejet hajtani -, Pistol Pete így is készségesen bajuszkodott egy fénykép erejéig:

Let's go Aggies!
Másnap már kora délután elkezdődött a vadászat a legmenőbb parkolóhelyekért. Az a párezer ember ugyanis, akit korábban említettem, a mérkőzés előtti pillanatokat nem holmi kocsmákban, barátságos otthoni környezetben vagy a Walmartban tölti: kocsistul-lovastul, pickupostul és családostul jelentek meg a szeptember végi negyven fokban, hogy a stadion "hátsó udvarában" - innen ered a tailgating szó - töltsék el e kellemes szombati délutánt. Mi pedig kipróbáltuk, hogyan fér el 12 cserediák egy terepjáróban:

... így.
No de mit értek én fesztiválhangulat alatt? Először is a szurkolótáborok gyülekezetét:

Tömeg, sátor és pickup...
... és a grillezés fogalmának egy teljesen új, tős-gyökeres amerikai módosulatát:

This is AMERICA!!!11!
Természetesen mi sem maradhattunk ki semmi jóból, a lelkes szurkolótábor így néhány zöldfülű cserediákkal bővült, kik, bár a szabályokat távolról sem ismerték, legalább olyan jól szórakoztak, mint ahogyan a Lobos szurkolók rajtunk, miután csúfos vereséget szenvedett szeretett csapatunk. Hát, ilyen szépek voltunk mi:

Lelkes, jóllakott drukkerek
Bár az alkoholfogyasztás korlátozottan volt megengedett, csak Michael, osztrák cimborám élvezte a biztos urak társaságát egy röpke pillanatig. Őt mondjuk néhány percre a kerítés mellé le is ültették, bár már nem volt szomjas, így lehet, jobban is járt, hogy nem kellett végigállnia a hozzá intézett szónoklatokat.
A jó hangulatról a mérkőzés alatt a helyi Dáridósok, azaz az NMSU marching band gondoskodott, akik kis túlzással közvetlenül a fülünkbe fújták a legújabb diszkóslágereket, mi pedig néztük, hogy hogy hemperegnek a nagyfiúk a pályán:

Na, ezt sosem fogom megérteni...
A játék félidejében egy rövid műsorral kedveskedett az egyetemi rezesbanda, de mivel végig háttal álltak nekünk, néhány perc elteltével már újra mindenfelé tekintgettünk, csak éppen a pálya felé nem. Mikor már világos lett mindenki előtt, hogy az NMSU csúnya vereséggel zárja majd az esti rangadót, szaporán kezdtek el szállingózni az emberek a stadionból. Már, aki elég józan volt ahhoz, hogy ezt megtehesse... Mindenesetre mi kötelességtudóan kivártuk a tüzijátékot, hogy megünnepeljük ezt a szép napot, majd Gáborral ügyesen, lábujjhegyen kiosontunk az esti ereszdelahajamat buliból - másnap reggel már suhantunk is Dallas felé, hogy kezdetét vegye életünk leghosszabb kirándulása. A cél: meg nem állni Kanadáig!

Szép nap volt, igazi americum... és a meccs után csak egyetlen embert kellett lőtt sebbel a kórházba szállítani!

Kuz béjbi jór ö fájörvörk!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése